Harmóniában 92. – Nostradamus XVI.

Harmóniában 92.

Nostradamus XVI.

 

A Habsburg-házból származó V. Károly 1516-tól volt spanyol (kasztíliai) király, 1519-től pedig német-római császár. A spanyol korona fennhatósága alá tartozott ekkoriban a Nápoly-Szicíliai királyság és az Újvilág addig feltárt területeinek nagy része is. Mindezeken túl, a spanyol király koronától független magánbirtokát képezte Flandria és Burgundia. Nem véletlen tehát, hogy úgy tartotta a korabeli mondás: V. Károly birodalmában soha nem nyugszik le a Nap.

Korának talán legnagyobb hatalmú uralkodója volt, nincs tehát semmi csodálnivaló abban, hogy más, kisebb potenciával rendelkező királyok és hercegek folyamatosan szervezkedtek ellene. Mindenfajta szövetségeket alapítottak, hogy megtörjék hegemóniáját. V. Károly egy idő után belefáradt a hatalom fenntartásáért folytatott ádáz tusakodásba, s 1556-ban lemondott a trónjairól. Birodalmát kettéosztotta: a német-római császárságot (annak részeként a Magyar Királyságot is) öccsére, I. Ferdinándra hagyta, a spanyol koronát pedig, a németalföldi területekkel együtt, fiára, II. (Okos) Fülöpre ruházta át.

Fülöp, aki 1554-től felesége, I. (Tudor) Mária királynő révén Anglia és Írország koronázatlan királya volt (igaz, csak 1558.ig), illetve 1555-től V. Fülöp néven Burgundia hercegeként szerepelt, atyja döntése nyomán vált egy mérhetetlen nagy ország első emberévé. 1556-tól Kasztília, León, Aragónia, Valencia, Mallorca, Szicília, Nápoly, Navarra és Szardínia királya, Barcelona grófja lett. Atyja örököseként Brabant, Limburg, Luxemburg, Alsó-Lotaringia hercege, Flandria, Hollandia, Zealand, Artois, Hennegau, Franche-Comté grófja lett.

Tekintve, hogy a spanyol történések erős hatással voltak Franciaország sorsára is, aligha hihető, hogy Nostradamus ne foglalkozott volna a kasztíliai jövővel.

IX:89.:

„Sept ans sera Philip, fortune prespere,

Rabaissera des Barbares l’effort.

Puis son mydi perplex, rebors affaire,

Jeune ogmion abysmera son fort.”

Magyarul:

„Fülöp szerencséje hét évig lesz kedvező,

Leigázza a barbár erőt.

Dele után, zavaros ügyben,

A fiatal Herkules megrontja az ő erejét.”

Egészen ritka eset Nostradamus jósverseiben, hogy nevén nevezi azt, akiről jövendölése szól. Az idézett négysoros kapcsán bizonyára szerepet játszhat e tekintetben az a körülmény, hogy 1557-ben, a mű születetésekor, Fülöp már egy éve a spanyol trónon ült, atyja birodalom-felosztását követően. Azt, hogy ki lesz a közeljövőben Kasztília királya, nem kellett tehát megjósolni, elegendő volt néven nevezni.

A barbárok ereje feletti győzelem már annál érdekesebb jövőbeni esemény volt Nostradamus jövendölésének idején.

A török-spanyol háború 1565-ben kezdődött el, amikor az oszmánok megtámadták Málta szigetét. 1530-ban még V. Károly császár telepítette le a szigeten a törökök által Rhodoszról elüldözött Jeruzsálemi Szent János Lovagrendet. Az iszlám támadásaiban megedződött harcos lovagrend ma Szuverén Máltai Lovagrend néven ismert. Elkeseredett harcban, spanyol segítséggel, sikerült megállítaniuk az inváziót. Teljesen egyértelmű, II. Fülöp miért érezte fontosnak az atyja által pártfogolt lovagrend és a nekik adományozott sziget oltalmazását.

Az 1565-ban kezdődött oszmán-spanyol háború 1571-ig tartott – azaz, hét évet érintve folyt. A jósvers első sora beigazolódott tehát. Roppant fontos szem előtt tartanunk, hogy ezek az események, melyek tőlünk mintegy félezer évnyire a múltban vannak, Nostradamusnak, a versek írásakor, még csak a nehezen kifürkészhető, ködös jövőt jelentették.

A háború döntő csatáját 1571. október 7-én vívták meg, Lepantónál, a tengeren. A hely a Jón-tengeren, a Patraszi-öbölnél található. A Spanyolország által vezetett Szent Ligába tömörültek a Pápai Állam, a Velencei Köztársaság, a Genovai Köztársaság, a Savoyai hercegség, a Máltai Lovagrend és a Szent István Lovagrend harcoló erői. II. Fülöp Don Juan de Austriát, féltestvérét, V. Károly törvénytelen gyermekét bízta meg a Szent Liga hadának vezetésével. 30.000 katona, 27.000 evezős, 206 (más források szerint 208) gálya és 6 galeasz bocsátkozott harcba a keresztény oldalon.

A muzulmán haderő parancsnoka Müezzinzade Ali pasa volt. Ő 27.000 katonának, 50.000 evezősnek és 320 hadihajónak vezényelt.

A keresztény had 1571 nyarán gyűlt össze a Messinai-öbölben. Innét indultak a görög partok felé, ahol a szultán flottája állomásozott. Október elejére érték el a térség vizeit.

Amikor a török flotta megfelelő közelségébe értek, élénk vita alakult ki a keresztény hadvezetésben arról, hogy milyen taktikát kövessenek. A haditanácsban végül a velenceiek javaslata győzött, miszerint azonnali támadást indítsanak az ellenséges flottával szemben.

A törökök is tanakodtak, mit tegyenek. Várják-e meg a viszonylag védett kikötőben a Szent Liga érkezését, vagy hajózzanak ki eléjük, s a nyílt tengeren vegyék fel a harcot? Végül ők is a támadás végrehajtása mellett döntöttek.

Mindkét hajóhad 4 egységből állt: a centrumból, a két szárnyból, s a hátrébb vont tartalékból.

A hajósok reggel 7 óra 30 perckor látták meg egymást. 8 órára felvették a végső csatarend alakzatát. A keresztények szentmisét tartottak, s nekivágtak a harc megvívásának.

A csata elején a Csuluk Mehmed pasa által vezetett török jobbszárny fölénybe került, végül mégis vereséget szenvedtek. Az Ulucs Ali pasa által irányított balszárny, átkaroló hadműveletével, szétzilálta Giovanni Andrea Doria egységét, s keresztény hadrendbe tört. A máltai, szicíliai és velencei gályák súlyos veszteségeket szenvedtek el csapásától, ám az idejében érkező erősítés megfutamította a török szárnyat.

Az ütközet sorsa a főerők összecsapásán dőlt el. A La Real és a Szultána nevű zászlóshajók összecsapása rendkívüli jelentőséggel bírt. A két zászlóshajó kevéssel dél előtt vette fel egymással a harcot. A Szultána három lövést adott le, ebből egyik elsodorta a La Real első evezősorát. A keresztények kivártak, s csak közvetlen közelről tüzeltek. Mindhárom lövésük talált. A Szultána páncélozott orrával belefúródott a Szent Liga zászlóshajójába.

A muszlim katonák megrohanták a La Realt, ám a keresztények visszavetették a török támadást. Mind több hajó kapcsolódott bele a vezérgályák párharcába. A Szent Liga katonái 13 óra körül, ellentámadásukkal elfoglalták Müezzinzade Ali pasa hajóját. Véres kézitusa fejlődött ki, melyben életét vesztette Ali pasa, a török fővezér is. Levágott fejét dárdahegyre tűzték, s a magasba emelték, hogy minden török messziről láthassa. Ez a fejlemény zűrzavart okozott a muszlim flottában, sok hajó menekülésbe fogott.

A közelharcban Don Juan is megsebesült: lándzsaszúrás érte a lábán.

A csata keresztény győzelemmel végződött. A Porta armadájából elsüllyedt 50 hajó, fogságba esett 117. 25-30 ezerr főre tehető az emberáldozat, 3.500 fő fogságba esett. A török flotta soha nem heverte ki többé ezt a megsemmisítő erejű vereséget.

Keresztény oldalról 8 ezer fő adata életét a győzelemért, 12 hadigálya süllyedt el.

A történészi vélekedések megegyeznek abban, hogy a Szent Ligát elsősorban annak korszerűbb tüzérsége segítette a győzelemhez. Ez a csata volt egyben a kézzel hajtott hadihajók utolsó nagy ütközete a történelemben – a gályák szerepét ezután átvették a vitorlás hajók.

Az idézett centuria első két sora imígyen teljesült.

Ha II. Fülöp uralkodásnak időtartamát nézzük, megállapíthatjuk, hogy 1577-ben érte el félidejét, azaz delelőjét. A lepantói csata tehát még bőven a szerencsés első fél részbe tudható be. De mi történt vajon a „delelő” után?

1575-re Spanyolország pénzügyi csődbe keveredett. Hiába ömlött számolatlanul az arany és az ezüst az újvilági gyarmatokról, áldást nem hozott az országra. Divatba jött a katonáskodás, mert leggyorsabban a véres hódításokkal lehetett gazdagsághoz jutni. A tisztességes mezőgazdálkodás vagy iparos munka leértékelődött, ennek következtében a pénz vásárlóereje devalválódott. Inflálódni kezdett a fizetőeszköz, annak ellenére, hogy arany-alapú volt! A tengerentúlról behurcolt arany és ezüst egy része a Németalföldre vándorolt, közszükségleti cikkekért cserébe, nagyobbik hányadát pedig felemésztette a hadsereg. Spanyolország tartotta fegyver alatt korának legnagyobb zsoldosseregét.

  1. Fülöp édesanyja Izabella portugál királyi hercegnő volt. Ezért aztán, amikor nagybátyja, I. Henrik portugál király elhunyt, igényt formált a szomszéd ország trónjára. Amikor I. Antal 1580. július 24-én királlyá kiáltatta ki magát, Fülöp, hadaival betört Portugáliába, s egy hónapi uralkodás után, augusztus 25-én elkergette onnét riválisát. 1581. április 16-án, Tomarban, I. Fülöp néven, portugál királlyá koronáztak.

Antal király, a csúfos vereség után a spanyolokkal ellenséges viszonyban álló Franciaországba menekült. Párizsban húzta meg magát, s ott is halt meg később, koldusbotra jutva.

Ezt a kétes ügyletét látszólag siker koronázta, ám a portugál korona megszerzésével nem tudta érdemben növelni országai gazdasági vagy katonai potenciálját. Éppen ellenkezőleg: Portugália nyugalmának fenntartása katonai erőket kötött le, pénzt emésztett fel az amúgy is horribilis kiadásokkal gazdálkodó kincstárból.

Anglia volt a következő zavaros vállalkozása. Mint tudjuk, I. Mária angol királynővel kötött házassága nyomán ugyan névleg angol király lett, de soha nem koronázták meg, uralkodói jogkört soha nem gyakorolt a szigetország felett. Felesége halála után sógornőjét, I. Erzsébetet támogatta a kibontakozó trónviszályban, Stuart Mária skót királynővel szemben. A rokoni szálon kívül az is hozzájárult e döntéséhez, hogy Stuart Máriát az ősellenségnek számító Valois-ház támogatta.

Az idő múlásával azonban a franciák kapcsolata meglazult a skót királynővel, II. Fülöp pedig egyre inkább szembe került sógornőjével. Amikor 1587. február 8-án, Erzsébet jóváhagyásával, a fogságban tartott Stuart Máriát lefejezték, II. Fülöp elérkezettnek látta az időt, hogy közvetlenül is beavatkozzon a szigetország ügyeibe. Inváziót készített elő Anglia ellen, melyet a következő évben a megvalósítás porondjára léptett. A spanyol Armada sorsát két résszel korábban már ismertettem.

A sorozatos vereségek dacára sem mondott le Anglia meghódításáról. Utolsó ezirányú kísérletét az 1596-os, újabb pénzügyi csőd akadályozta meg.

Mindezen ügyletei mellett a leginkább kétségesnek a francia belügyekbe való beavatkozását tarthatjuk. Rendkívüli mennyiségű pénzt ölt abba, hogy a vallásháború ne tudjon enyhülni, mérséklődni a szomszédos országban. A katolikus szárny pénzügyi támogatásával állandó fenyegetettségben tartotta a hugenottákat, s feszültségben a társadalmat. Álmokat dédelgetett arról, hogy megszerzi magának a francia koronát is.

Kimerítő, vesztes háborúskodást folytatott IV. Henrik ellen, egészen 1598-ig. Akkor a már megöregedett és megfáradt II. Fülöp belátta, hogy nincs keresnivalója francia földön. Az év május 2-án, a pikárdiai Vervinsben békét kötött a két király. Az okmányban Fülöp lemondott a francia trón iránti igényéről, visszaadta az általa megszállt területeket, s gyakorlatilag helyreállították az 1559-es cateau-cambrésis-i békeszerződésben megállapított területi viszonyokat.

A szerződés és a IV. Henrik által április 13-án kiadott nantesi ediktum véget vetett az 1562 óta folyó hugenotta háborúknak s az 1595-től tartó spanyol-francia háborúnak is. Így rontotta meg a dele után zavaros ügyekben utazgató II. Fülöp erejét IV. Henrik, az ifjú Herkules.

Annál nagyobb volt II. Fülöp történelmi szerepe, hogy Nostradamus egyetlen négysorossal elintézze személyét a Próféciákban. A VIII.14-es négysorosban a következőket írja:

„Le grand credit, d’or d’argent l’abondance

Fera aveugler par libide l’honneur :

Cogneu sera d’adultere l’offense,

Qui paruiendra à son grand deshonneur.”

Magyarul:

„Az arany nagy becse, ezüstnek bősége,

a sóvárgástól elvakított becsület.

A bűnnek való hízelgés lesz elfogadott,

ez hoz rá majd gyalázatot.”

Ahogyan kicsivel fentebb írtam, a Spanyolországba beözönlő amerikai arany áldás helyett átkot hozott az országra. Gazdagság helyett inflációt szült: hiába volt sokkal több a fizetőeszköz, ha a cserébe megszerezhető áruk mennyisége nem nőtt. Az pedig nem nőtt, mert a munkaképes férfiak tömegesen csaptak fel jól fizetett zsoldosnak, s indultak valamely, spanyolok által is fontosnak ítélt csatamezőre, vagy az amerikai gyarmatokra. Portugália bekebelezésével az Újvilág minden kincse II. Fülöp fennhatósága alá özönlött be – ám a fogyasztási javak mennyisége mit sem változott. Az a groteszk helyzet állt elő, hogy a nemesfém mennyiségének növekedésével folyamatosan csökkent annak vásárlóértéke. A gazdagságért vívott harcban elszegényedtek az abban részt vevők.

Itt érdemes megemlítenünk a konkvisztádorok kilétét és ténykedését. Az elszegényedett spanyol nemesek, a hidalgók, tömegesen álltak be a tengerentúli hódítások katonai kontingenseibe, hogy érdemeket és aranyat szerezzenek szolgálataik fejében. A történelem legismertebb konkvisztádorai voltak Vasco Núñez de Balboa, Hernán Cortés, Francisco Pizarro, Alonso de Ojeda, Francisco de Orellana, Hernando de Soto, Pedro de Alvarado, Diego de Almagro, Juan Ponce de León, Sebastián de Belalcázar, Diego Velázquez de Cuéllar, Juan de Grijalva, Francisco de Montejo, Pánfilo de Narváez, és Pedro Menéndez de Avilés.

Ténykedésük az amerikai bennszülöttek kirablására, rabságba kényszerítésére és tömeges legyilkolására fókuszált. Nincs mit szépíteni a dolgon: kalandorok voltak. Az általuk feltárt, kirabolt és lakosságában meggyérített területeket a spanyol, illetve a portugál koronához csatolták, mint gyarmatokat. Hódításaikért, az Európába szállított aranyért, ezüstért, különböző elismeréseket, címeket, feudális kiváltságokat kaptak. Közülük kerültek ki a gyarmatok vezető tisztségviselői.

Vagyis, a kapzsiságtól elnémított becsület bűnre ösztökélte a gazdulni vágyókat, kik a gazdag zsákmány nyomán a bűneikért elismerésben részesültek. A vers első három sora…

Ténykedésük nyomán hamarosan elnéptelenedett a karibi szigetvilág.

Az állam egy idő után kivonult a hódításokból. Spekulánsok és kereskedők által finanszírozott expedíciók vágtak neki az ismeretlen vadonnak, vakmerő szerencsevadászok vezetésével. A hódítók Európa minden nációjából sereglettek össze, a hajók legénységét a kikötők söpredékéből, börtöntöltelékekből, akasztófa-virágoktól és a felelősségre vonás elől menekülő gonosztevőkből verbuválták. A spanyol korona képviselőjét nem érdekelte a zsiványoknak sem az elő- sem az utóélete. Egyetlen dologra koncentrált: hogy leszedhesse a zsákmányból a királyt megillető részesedést. A harácsolt javak egyötödét. A feladat végrehajtására egy önálló királyi tisztviselőt, a Contadort nevezték ki.

Az utókor már pontosan látja, valójában mit is műveltek a konkvisztádorok, mi az arany és dicsőség valós háttere. Megállapíthatjuk, hogy az egykori pompa és hivalkodás mára gyalázatává vált azoknak, akik annyi ártatlan vér kiontása árán hajszolták a gazdagságot és a hírnevet.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy nem ritkán még egymást is legyilkolták elvadult hajszájukban, a vers záró sorát is megvalósultnak tekinthetjük.

A végső erkölcsi romlás példájaként nézzük a következő eseménysort: Vasco Núñez de Balboát Pedro Ávila ölette meg, Pizarro által. A Pizzaro-fivérek később Diego de Almagro konkvisztádort is megölték. A meggyilkolt Almagro fia ezt követően fegyvereseivel betört Francisco Pizarro palotájába és halálos bosszút állt apja gyilkosán.

Dicsőség?

Vagy, ahogyan Nostradamus megjövendölte, inkább gyalázat?

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>