Harmóniában 94. – Nostradamus XVIII.

Harmóniában 94.

Nostradamus XVIII.

 

Az úgy volt, szerencsétlen sorsú I. Jakab király esetében, hogy még 1628-ban, a Parlament kenyértörésre vitte dolgát saját királyával: szentesítette a Jogok kérvényét (Petiton of Rights). Ebben kimondták, hogy a király senkit nem kényszeríthet anyagi terhek vállalására a Parlament beleegyezése nélkül. E rendelkezés végképpen zátonyra futtatta az 1625-ben elhunyt I. Jakab király anyagi támaszául szolgáló kereskedelmi monopóliumok intézményét. Az egykori uralkodó a Parlament adókivetési jogának megkerülésére találta ki ezt a módszert – s ideig-óráig egyensúlyban tudta vele tartani állami költségvetését. A Parlament által elfogadott 1628-as rendelkezés-csomag azonban megfosztotta jövedelmeitől a királyi udvart.

Az uralkodó mozgásterét tovább szűkítette a Jogok kérvényének az a rendelkezése, mely megtiltotta a konkrét vádemelés nélküli, „a király nevében” foganatosított letartóztatások gyakorlatát. A civilek ügyeiben nem ítélkezhetett többé a király statáriális bírósága – politikai ellenzéke s annak támogatói a legnagyobb fenyegetéstől szabadultak meg ezáltal.

Az abszolút hatalom kezét gúzsba kötötték.

Az ellenzék odáig ment el, hogy a gyűlölt Buckingham herceget, az elhunyt biszexuális király férfiszeretőjét, saját puritán testőrtisztje megölte. Megölte, mert Károly király nem volt hajlandó elmozdítani magas állásából, mivel nem kívánt meghajolni a félreállítást követelő „csőcselék” akarata előtt.

A fejleményekből Stuart Károly a lehető legrosszabb tanulságot vonta le: kár volt összehívnia a Parlamentet. A meggyilkolt Buckingham helyére maga mellé vette a korábbi ellenzéki vezért, Thomas Wenwoth-öt, s a Parlamentet 1629-ben feloszlatta.

William Laudot, Canterbury régi vágású érsekét teljhatalommal ruházta fel egyházi ügyekben. Az érsek gyűlölte a puritán túlzásokat. Ez tette alkalmassá a neki szánt szerep betöltésére, hiszen Károly nem szívlelte a puritánokat, mert őket tartotta felelősnek nagyanyja, Stuart Mária életének kioltásáért…

A puritanizmusról annyit feltétlenül tudnunk kell, hogy a kérdéses kor vallási-politikai ideológiája volt Angliában. Mind az abszolút hatalommal, mind pedig az anglikán egyházzal szembeni ellenállás kifejezője volt. alapvetően az erősödő polgárság szerveződött a keretei között, szemben a királyi hatalommal. Az abszolút hatalom kárvallottainak egy része akkoriban vándorolt ki tömegesen Észak-Amerikába, aki otthon maradt, az zömében a puritánok közé állt.

William Prynn, a kérdéses korszak egyik puritán ideológusa, kritizálni kezdte a legfőbb egyházi hatalmassággá kinevezett Laud érseket. Odáig merészkedett, hogy pápistának titulálta Canterbury érsekét. Büntetésből a nyilvánosság előtt levágatták füleit.

John Lilburne, a híres hitszónok szót emelt Prynn érdekében. Őt, hogy jobb belátásra térjen, a Fleet Streeten korbácsolták végig. Útja végén közszemlére bocsátották, kalodába zárva.

A kincstár égető problémáira azonban semmiféle enyhüléssel nem szolgáltak ezek a durva erőfitogtatások. Stuart Károly ezért azzal próbálkozott, hogy részleges adókivetéssel tölti fel az államkasszát. Abban bízott, hogy a régiókra kirótt adók elkerülik a Parlament figyelmét. Így került sor arra, hogy a part menti megyéket „hajóadó” megfizetésére kötelezték. Károly király pechére John Hampden, az egyik legagyafúrtabb közjogász is az adókötelezettek listájára került. Ő viszont azonnal a Tőzsdebírósághoz fordult, a Jogok kérvényének megsértésével vádolva a királyt. Országszerte újból vitatni kezdték a király adókivetési szabadságát.

Az uralkodó számára 1637-ben érkezett el a fekete leves kiivásának ideje. Ebben az évben eszmélt rá, hogy nagyon elhanyagolta másik országát, Skóciát. Úgy gondolta, legfőbb ideje annak, hogy a presbiteriánus skótokra is kiterjessze – ha kell, erővel – Laud érsek anglikán egyházpolitikáját. Eltörölte hát John Knox 1560-ban elfogadott szertartáskönyvének (Book of Common Order) érvényességét.

Itt egy gondolat erejéig érdemes elidőznünk a presbiteriánusoknál. Szoros értelemben véve ők az angol nyelvterület (Nagy-Britannia és Észak-Amerika) kálvinistái. Liturgiájuk egyszerű és dísztelen, a kötött imádságot részesítik előnyben. A világi hatalom illetékességét tagadják egyházi ügyekben, egyházszervezetük arisztokratikus. Az istentisztelet vezetése, a prédikálás, a keresztség és az úrvacsora kiszolgáltatása a presbiterek joga, akik egymás között egyenrangúak. Munkájukat a lelkészek és az öreg laikusok választott testülete segíti. Helyi közösségüket az egyháztanács, nagyjából megyei méretű területüket a presbitérium irányítja. E felett áll a tartományi zsinat, legfelső szervük az általános zsinat.

A XVII. században élt skótok számára a presbiterianizmus, mint ideológia, nem a vallási fanatizmus megjelenése, hanem a fensőbbség, a világi hierarchia kijátszására alkalmas eszmei irányzat volt. Ezért történt az, hogy amikor a király az Edinburgh-i St. Giles székesegyházban be akarta vezetni a csekély jelentőségű rituálé-változtatást, szinte hisztérikus népmozgalom robbant ki ellene.

A klánok vezetői Nemzeti Szerződést (National Covenant) kötöttek, és Argyll márki vezetésével Skócia népe felfegyverkezve várta Stuart Károly válaszát az elutasításra.

A király úgy gondolta, hogy egy büntető-expedíció majd megzabolázza elvadult skót alattvalóit. A felvidékiek azonban visszaszorították az uralkodó hadát. A vert sereg végigfosztogatta Észak-Angliát, a skótok pedig birtokba vettek 6 északi megyét. A Ripon melletti békekötésben még azt is elérték, hogy katonáikat Károly élelmezze mindaddig, míg követeléseik teljesüléséről hitelt érdemlően meg nem győződnek. A király kudarca katasztrofális volt.

A megvert, kifosztott, tönkrement uralkodó kénytelen volt összehívni a Parlamentet, aminek pedig a puszta nevétől is irtózott. Mindenki tudta, hogy csak a kényszerítő körülményeknek engedelmeskedve tette meg ezt a lépést. Így is készültek fel rá…

Nostradamus a következőképpen fogalmazott IX. 49. négysorosában:

„Grand et Bruceles marcheront contre Anvers

Senat de Londres mettront à mort leur Roy

Le sel et vin luy seront à l’envers,

Pour eux avoir le regne en desarroy.”

Magyarul:

„Gent és Brüsszel Antwerpen ellen menetel

A londoni szenátus halálra fogja adni királyát

A só és a bor az ellenzéke neki

Bajba kerül miattuk az ország.”

Vajon mit kereshet a versben Gent, Brüsszel és Antwerpen?

Az idő meghatározására vette be a négysorosba a szerző az említett városokat. Jelen esetben azt jelzi, hogy a harmincéves vallásháború ideje alatt fognak megtörténni a versben előre jelzett események. Mint tudjuk, az 1618-1648 között megvívott háborúba a kor minden nagyhatalma belesodródott. Halálos áldozatainak számát 8-11 millió közötti értékre becsülik, amit csak a napóleoni háborúk és a két XX. századi világégés bírt felül (alul) múlni. A XVII. század háborújának is szokták emlegetni.

Gent és Brüsszel Antwerpen elleni menetelése azt a körülményt rögzíti, mi szerint Belgium területe a spanyol király birtokában volt, és mint ilyen, részt vett a küzdelemben, a katolikus erők oldalán. Utalhat e sor arra is, hogy a háborút lezáró vesztfáliai békében a Holland Egyesült Tartományok elnyerték függetlenségüket a Német-római Birodalomtól. Célozhat arra is, hogy a Belgium területét birtokló Spanyolország ugyanekkor elveszítette nagyhatalmi pozícióját.

Most, rendhagyó módon, a harmadik és negyedik sor értelmezésével folytassuk a vers kibontását! A szerző kijelenti, hogy a király ellenzéke a só és a bor. Ez nem másról szól, mint arról, hogy a puritán és independens jelmezbe bújva, valójában gazdasági érdekek szegültek szembe az abszolút hatalom akaratával. Jelesül a kereskedő, s a kereskedelemből anyagilag egyre jobban megerősödő polgárság. A király célkitűzése adók beszedése volt, a polgárságé pedig azok lehető legkomolyabb csökkentése. Az eltérő érdekek nagyjából összeegyeztethetetlenek voltak. Ezért került miattuk bajba az ország.

Hogy mekkorába, azt alább fogjuk látni.

Az angol Parlament alsóházi képviselői folyamatosan attól rettegtek, hogy a királyi hatalom új erőre kap, s visszaszorítja őket az adóztatási és külpolitikai kérdések eldöntésében. Újabb és újabb alkotmányos garanciákat próbáltak beiktatni már megszerzett privilégiumaik stabilizálására, s emellett, jogi csűrés-csavarással, egyre újabb réseket próbáltak ütni a királyi illetékesség bástyáin. Élet-halál kérdésévé durvult a törvényhozói működés a két tábor követői részére.

Amikor 1640-ben a király ismét összehívta a Parlamentet, az ellenzék vezéreként a Somersetből érkezett John Pym lépett fel. Azonnal támadott, s elérte, hogy szabadon engedjék Prynn-t és Lilbourne-t, akik Canterbury érsekének kritizálása miatt ültek börtönben. A politikai siker nyomán eufóriás örömben úszott London népe. Örömtáncot jártak, s harsányan követelték Wenworth kancellár és a „pápista” Laud érsek fejének leütését. A halálos ítéletekhez azonban kevés volt az alsóház akarata, a Lordok Házának és a királynak is jóvá kellett hagynia azt. Stuart Károly azonban, komoly lelkierőről téve tanúbizonyságot, kijelentette, hogy ő ehhez soha nem fog hozzájárulni. A londoni köznép elementáris fellépésétől megrémített felsőház tagjai fellélegeztek, s a király kijelentésébe kapaszkodva, ők maguk megszavazták a halálos ítéleteket.

A hordószónokoktól feltüzelt nép a Whitehall-ba rontott, s törve-zúzva tüntetett uralkodója ellen. A helyzet olyan drámaira fordult, hogy Wentworth maga ajánlotta fel, időnyerés céljából áldozza fel őt Károly. A király végül valóban beleegyezett kancellárja lefejezésébe, de egész hátralévő életében mardosta emiatt a szégyen. A kivégzésre 1641-ben került sor.

Stuart Károly 1642. január 4-én döntő lépésre szánta el magát. Testőreivel az alsóházba vonult, s ott harsányan előszólította az ellenzék öt vezetőjét. Ők azonban nem jöhettek elő, mert nem voltak ott – gazdag mecénásaik segítségével a Cityben bújkáltak. A király ekkor a Városházára indult, hogy utasítsa a Lord Mayort a kérdéses politikusok előállítására. A puritánok azonban barikádokat emeltek útjába, úgyhogy le kellett mondania terve megvalósításáról. A suhancok gúnyolódása, a csőcselék féktelen ujjongása közepette elhagyta hát Londont, s Oxfordba távozott. Nyilvánvalóvá vált számára, hogy a politikai kérdéseket már csak egy polgárháború döntheti el.

Az a bizonyos, mindent eldöntő belviszály 1642 augusztusában vette kezdetét.

A királyi tábor gerincét a főnemesség, a Parlament derékhadát a városi kereskedők alkották. A vidéki, üzleteléssel is foglalkozó nemesség már megosztott volt, mindkét oldalon megtalálhatjuk képviselőiket. A legszegényebb városi és paraszti rétegek nem vettek részt a vérontásban.

Észak-Anglia és Wales az uralkodó, London és Délkelet-Anglia pedig a Parlament oldalára állt.

A háború első két évében inkább a royalistáknak kedvezett a hadiszerencse. A Parlament ekkor a skótokat hívta segítségül, közös uralkodójuk ellen. A felföldiek azt a feltételt szabták, hogy (Károly korábbi tervének megfordításával) a Parlament az anglikán egyházat szervezze át a skót presbiteriánus rendszer mintájára. Amikor 1643-ban a törvényhozás kibocsátotta az erről szóló rendelkezést, a skótok azonnal berontottak Észak-Angliába.

Stuart Károly másodszor is kutyaszorítóba került északi alattvalói miatt. Marston Moornál vívták meg a döntő ütközetet, ami a Cromwell Olivér által parancsnokolt parlamenti erők győzelmével ért véget. Cromwell bigottan kálvinista volt, s a király pápista követőinek mindenáron való irtását tűzte ki legfőbb céljául. Politikai pozíciójának stabilizálása céljából saját őrizetébe vette a polgárháborúban elbukott királyt.

Ami azt illeti, igen érdekes módon.

A Nasebynél elszenvedett végső vereség után, 1646 májusában, Stuart Károly Skóciába menekült, oltalmat remélt ottani alattvalóitól. Az angol Parlament kérésére, no meg a kérést nyomatékosító 400.000 font meggyőző erejére a skótok kiszolgáltatták királyukat az angoloknak. Így történt, hogy az uralkodó éveken át Cromwell politikai foglya, hatalmi túsza volt.

Az idő múlásával a helyzet egy második polgárháborús hullámba torkollott, amiről Nostradamus jó előre említést tett – erre később még rátérünk.

A Rump, a Csonka Parlament, 1649-ben köztársasággá nyilvánította Angliát. Az adminisztratív ügyek vitelére Államtanácsot jelölt ki saját tagjaiból. Ez az államtanács rendkívüli bíróságot szervezett a király bűneinek kivizsgálására. Stuart Károly ellen a fő vádpont a második polgárháború kirobbantása volt. Az uralkodó oly férfiasan, oly nemesen viselkedett bírái előtt, hogy Cromwellnek nem volt egyszerű a halálos ítélet kicsikarása.

A királygyilkosság végrehajtásáról meglepően pontos jóslattal szolgált Nostradamus, a méltán híres VIII.37-es négysorosával:

„La forteresse auprés de la Tamise

Cherra par lors, le Roy dedans serré,

Auprés du pont sera veu en chemise

Un devant mort, puis dans le fort barré.”

Magyarul:

„A Temzéhez közeli erőd

Börtön, a lordok által a király oda zárva,

Látják majd ingben, a hídnál

A halállal szembenézőt, aztán az erőd bezáratik.”

A király bűneit kivizsgáló testület 59 bíróból állt. 1649. január 26-án mondták ki a halálos ítéletet, 46 szavazattal. A királyt a windsori kastélyban őrizték ekkoriban. E körülmény adja meg az első két sor értelmét.

Anglia történetében nem volt ritka a főrangú emberek fővesztése. Az is előfordult, hogy királynőket nyakaztak le vagy gyilkoltak meg más módszerekkel, ítélet alapján. A hóhérmunkát azonban mindig zárt körben, a nyilvánosság kizárásával hajtották végre.

Erre a királygyilkosságra viszont jellemző volt, hogy Anglia történetében egyedülálló módon, nagy nyilvánosság, tízezernyi néző előtt hajtották végre.

A lefejezésre 1649. január 30-án került sor. Az ítélet végrehajtásánál Cromwell katonái segédkeztek. A parancsnok bizonyára azt akarta szerepvállalásával sugallni, hogy „népítélet” vár mindenkire, aki megsérti az új rendet. A fővesztés színhelyének a White Hall palota előtti teret jelölték ki. Oda ácsoltak egy emelvényt, hogy az egybegyűltek jól lássák a törvény szigorának kiteljesedését.

Alacsonyabb rangú elítélt esetében a halálra szántnak a bámészkodó nép sorfala között kellett végigvonulnia a vesztőhelyre. Elkerülhetetlen volt a szidalmazás, becsmérlés, egyéb inzultus elviselése, ezen utolsó útján. Stuart Károly bírái annyi emberséget mutattak egykori uralkodójuk irányába, ezért hidat ácsoltattak a palota első emeleti egyik ablakából az emelvényhez, hogy a halálra ítéltnek ne kelljen a bámészkodók sorfala között megtennie végső földi sétáját. Ez az a híd, melyen a lefejezéshez öltözve, ingben láthatták a királyt. Egyébként nyilvánosan semmi más módon sem láthatták volna ingujjban a koronás főt.

Feljegyezték, hogy Stuart Károly a bakó előtt is nagyon bátran és méltósággal viselkedett, s ezzel még ellenségei elismerését is kivívta.

Mit érthetett Nostradamus az alatt, hogy „aztán az erőd bezáratik”?

A királygyilkosság után Anglia külpolitikai elszigeteltségbe, nemzetközi vákuumba került. Szinte egész Európa megmozdult ellene. Egyetlen kormány sem ismerte el a „gyalázatos” respublika követeit. A royalisták maradéka Írországba emigrált, az ottani katolikus uraknak ajánlva fel fegyveres szolgálatait. A skótok zászlót bontottak elárult, eladott királyuk örököse, a későbbi II. Károly király ügye mellett.

Vajon mit tett ebben a helyzetben Oliver Cromwell, a király elleni lázadás fő alakja?

S látta-e Nostradamus, hogy ki ez az ember és mit fog majd tenni?

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>