Harmóniában 96. – Nostradamus XX.

Harmóniában 96.

Nostradamus XX.

 

Nostradamus meglepően sokat foglalkozott a XVII. század angliai fejleményeivel. Nem csak a társadalmi változások jövőbeni alakulásáról írt jóslatokat, hanem természeti csapásokat is előre meglátott. Másik kérdés, hogy a jósverseiben ezeket, mint az emberi botorság és gonoszság isteni megtorlásait mutatja be.

Nézzük, mit mondott a híres-hírhedt londoni pestisről, a IX.11. négysorosában!

„Le juste á tort á mort l’on viendra mettre

Publiquement et du milieu ésteint

Si grand peste en ce lieu viendra naistre,

Que le jugeans fuyr seront contraints.”

Magyarul:

„Az igazat halálra adják igaztalanul

Nyilvánosság előtt oltva ki életét.

Oly nagy pestis fog tombolni e helyen,

Hogy bírái menekülni kénytelenek.”

A történelem elmúlt eseményeinek tükrében megállapíthatjuk, hogy az igaztalanul halálra adott személy Stuart Károly lehetett, a Parlament által legyilkoltatott király. Az, hogy a második sorban Nostradamus fontosnak tartja hangsúlyozni a nyilvános kivégzés tényét, arra enged következtetni, hogy valóban nem közrendű, vagy egyszerűbb nemesi származású elítéltről van szó a versben. Egy korábbi epizódban részletesen foglalkoztam a szerencsétlen sorsú angol-skót király kivégzésének körülményeivel. Hogy ne kelljen visszakeresni az akkori cikket, beidézem ide is a vonatkozó, VIII.37-es jósvers két sorának magyar fordítását:

„Látják majd ingben, a hídnál

A halállal szembenézőt…”

Mint akkor kifejtettem, a versben szereplő halálraítélt esetében szenzáció-számba ment, hogy ingben látják. A király ugyanis, az akkor uralkodó etikett értelmében, soha nem mutatkozott hiányos öltözékben a nyilvánosság előtt. Az ingujj pedig annak számított akkor. A híd, mint megfejtettük, az, a fából ácsolt alkalmatosság volt, melyen keresztül a tömeget kikerülve léphetett vesztőhelyére a White Hall emeletéről. A nyilvánosság, mint kirívó, említésre méltó körülmény, mindkét esetben kiemelt helyet kapott a jósversben.

Stuart Károly kivégzésére 1649. január 30-án került sor.

15 esztendővel később valóban irtózatos pusztítást véghez vivő pestisjárványt tört ki Angliában. Értelemszerűen, a zsúfoltabb helyeken szedte sűrűbben áldozatait. A fekete halál Londont sem kímélte.

Daniel Defoe (a Robinson Crusoe és a Singleton kapitány című közismert regények szerzője) a Londoni pestis című művében a következőket írta a járvány kitöréséről:

„Valamikor 1664. szeptember elején, szomszédaimmal folytatott alkalmi beszélgetés során, hírét vettem, hogy Hollandiában újból felütötte fejét a pestis. Ott ugyanis 1663-ban szörnyű mód pusztított, különösen Amszterdamban és Rotterdamban, ahová egyesek szerint Itáliából, mások szerint meg a Levantéról hurcolták be a török flottán szállított valamiféle árukkal; megint mások azt állították, hogy Krétából vagy Ciprusból hozták be, de akárhonnét is jött, abban mindannyian megegyeztek, hogy újból felütötte a fejét Hollandiában.

…1664 novemberének végén vagy decemberének elején Long Acre-ben, jobban mondva a Drury Lane felső végében két, állítólag francia férfit elragadott a pestis. A család, amelynél laktak, igyekezett sűrű fátyolt borítani az esetre, de a híre mégiscsak elterjedt a környéken.”

A fővárosi halálos áldozatok számát 100.00-re becsülik a kutatók. Ez a korabeli London lakosságának 1/3-a volt. A már akkor zsúfolt és koszos nagyvárosban gyakorlatilag lehetetlen volt a futótűzként terjedő betegséget megállítani. Tekintve, hogy a Nostradamus pestisdoktorsága után eltelt évszázadban nem sokat fejlődött a fertőző betegségek elleni orvosi arzenál, a megbetegedett emberek igen nagy hányada belehalt a kórba.

Horrorisztikus napokat éltek meg a londoniak ekkor. A halálesetek olyan nagy számban álltak be, hogy a halottakat el sem tudták azonnal temetni – kihordták őket az utcasarokra, s ott hekatombákba gyűjtötték holttesteiket. Értelemszerűen, ez az eljárás a járvány még masszívabb terjedéséhez vezetett.

A tetemeket végül mégiscsak eltemették – többségüket tömegsírokba. Tártak fel olyan tömegsírt is, melyben 70.000 holttest maradványát találták meg. A temetések bonyolítása kapcsán, mivel a hatóságok sejtették, hogy a holttesteknek köze lehet a fertőzés terjesztéséhez, figyelemre méltó rendszabályokat alkottak. Daniel Defoe (a Robinson Crusoe és a Singleton kapitány című közismert regények szerzője) a Londoni pestis című művében a következőket jegyezte le e témában:

„A ragályban elpusztultakat a legalkalmasabb napszakban temessék el, mindenkor napkelte előtt vagy napnyugta után, az egyházközségi gondnok vagy a konstábler belátása szerint, és sohase másként, szomszédoknak és barátoknak pedig börtönbüntetés vagy házuk lezárása terhe mellett tilos a tetemet a templomba kísérniök vagy a fertőzött házba belépniök.

Istentisztelet, szentbeszéd vagy prédikáció ideje alatt ragályban elhunytakat ne temessenek és ne ravatalozzanak fel a templomban. Gyermekeket pedig ne engedjenek sem a templomban, sem a templomkertben vagy a temetőben semmiféle temetésnél a tetem, a koporsó vagy a sír közelébe. Valamennyi sír legalább hat láb mély legyen.

A járvány tartama alatt másféle temetések alkalmából is tilos a nyilvános gyülekezés.”

A hatóságok további rendeletekben szabályozták (általában tiltották) a fertőzött tárgyak forgalomba hozatalát, a fertőzött hazákból történő kilépést, a bérkocsik használatát fertőzött személyek szállítását követően, a romlott hús vagy hal, a penészes gomba fogyasztását, az utcai játékok bonyolítását, csődületet előidéző rendezvények megtartását, a nyilvános lakomázást, a vendéglőkben rendezett ünnepi vacsorákat, a kocsmákban zajló féktelen ivászatokat. A vonatkozó rendeleteket Sir John Lawrence főpolgármester és Sir George Waterman, Sir Charles Doe seriffek szignálták.

Egészségügyi beavatkozásként hatalmas tüzeket gyújtottak az utcákon, még nappal is, mert úgy vélték, a füst hatásos ellenszere a kór terjedésének. Ugyanebből a megfontolásból erősen dohányzott mindenki. A gyermekeket is kötelezték rá – a szülők szigorúan felügyelték, hogy gyermekük eleget bagózzon. Amúgy, általában, mindent megtettek azért, hogy minél kevesebb tiszta levegőt szívjanak be ezekben a vészterhes időkben. Egy másik meglehetősen népszerű eljárás a varangy felhasználása volt. Megelőzésképpen varangyot akasztottak minden vállalkozó nyakába, mert úgy vélték, a kétéltű jószág bőrének váladéka a legtöbb betegség ellen jó. Bármilyen meghökkentő, sokáig még a tejbe is varangyot tettek, mert úgy vélték, akkor a tej tovább eláll.

A valóságban azonban nem sokat használtak ezek az eljárások. A betegséget ugyanis a Yersinia pestis nevű bélbaktérium okozta. Ez a kórokozó a bolhákat támadta meg először. Olyan enzimeket választott ki a belükben, mely összetapasztotta annak sejtjeit, lezárva ezzel az állat gyomrának kijáratát. A nyomorult jószág hiába táplálkozott egyre elkeseredettebben, dugulása miatt nem szűnt éhségérzete. Egyre újabb táplálékforrást keresett, egyre több embert is megcsípett, de nem tudott jóllakni.

A baktérium viszont átkerült az emberekre, s némi lappangási időt követően támadott is. A nyirokcsomók ideig-óráig fel tudták tartóztatni terjedését, de az esetek túlnyomó részében csak kamikaze-pilóta módjára. Megduzzadtak, majd elfeketedtek s felfakadtak, bűzös folyadékot eresztve ki magukból. A nyirokcsomók likvidálása után a baktérium megtámadta a tüdőt, gyulladást, vizenyőt okozva benne. Ekkor már cseppfertőzés útján is terjedt a kór. Áldozatai általában a tüdő megbetegedésében haláloztak el.

Stuart Károly bírái miként menekültek 15 évvel a király meggyilkoltatása után?

Ebben a sorban nem arra az 59, ténylegesen ítéletet hozó bíróra gondolhatott a jós, akik az egykori kivégzést elrendelték. Sokkal inkább azokra, kik az aláírók kezét a háttérből mozgatták. Mint az angol polgári forradalom vizsgálatánál megállapítottuk, a feltörekvő, egyre gazdagodó kereskedői réteg útjában a királyi hatalom állt, ők akartak elsősorban megszabadulni az uralkodótól, az ő érdeküket szolgálta az egykori bírák királygyilkos ítélete.

Ismét Defoe segítségével világíthatjuk meg 1664-65-ös helyzetet, s találhatjuk meg a magyarázatot a menekülő bírák kilétére.

„Nyergesmester voltam, s tevékenységemet nagyrészt nem kiskereskedelmi vagy alkalmi adásvétel útján folytattam, inkább az amerikai angol gyarmatoknak szállító kereskedőkkel álltam kapcsolatban, s így ingó vagyonom javarészt az ő kezükön ment keresztül. Igaz, nőtlen voltam, de üzletemben cselédséget tartottam, házam, boltom, áruval tele raktáraim voltak, egyszóval, ha ezt mind itthagyom – márpedig ilyen helyzetben mindent itt kellett volna hagynom, azaz nem találtam volna felügyelőt vagy más személyt, akire rábízhatom – ezzel nemcsak üzletemet, de javaimat, vagyis egész földi vagyonomat kockáztatnám.”

Ugyancsak Defoe segítségével megállapíthatjuk, hogy az istenítéletet, amit  királygyilkosság miatt lát a jövőben kirovandó penitenciának Nostradamus, a korabeli londoniak is így látták:

„Megőriztem önuralmamat, és azt mondtam nekik, bár sem tőlük, sem bárki mástól nem tűröm, hogy becstelennek nevezzen, mégis elismerem, hogy ez iszonyú istenítélet nálam jobbakat is elragadott, sírba taszított. … Gondolom, az egész világ ismeri a hírhedt, fanatikus Solomon Eagle nevét. Nem volt pestises, de megháborodott, járt-kelt az utcán, olykor anyaszült meztelenül, fején égő parázzsal teli üstöt hordott, és félelmetes, dörgő hangon prédikált a várost ért istenítéletről.”

Felmerül a kérdés, vajon babonaság, butaság, műveletlenség késztette-e az embereket arra, hogy Isten ítéletét lássák egy közönséges járványban? Azt gondolom, Defoet, a modern kalandregény megteremtőjét nem sorolhatjuk a buta emberek közé. Nem volt rest, s kifejtette gondolatait az istenítélet mibenlétére vonatkozólag. Ha figyelmesen elolvassuk, megérthetjük, hogy észjárásának éppen semmi köze a bolondsághoz. Egyszerűen arról van szó, hogy neki, nekik még volt hitük.

„Tehát azt mondom, senkit sem nézek le azért, mert e csapást Isten keze művének, a gondviselés szándékának és parancsának tekinti… De amikor a pestisről mint természetes okokból eredő betegségről beszélek, akkor figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy valójában természetes módon burjánzott el, és azért még nem kell kevésbé istenítéletnek tekinteni, mert emberi okok és okozatok kölcsönhatásának van alávetve, mert miként az égi hatalom teremtette meg a természet rendszerét, és tartja mozgásban a természetet, azonképpen ugyanez a hatalom jónak látja, hogy az embereket érintő cselekedetei – akár a kegyelem, akár a büntetés – a természetes okok mindennapi menetében nyilvánuljanak meg, és Istennek úgy tetszik, hogy ezeket a természetes okokat mint mindennapi eszközöket használja fel…”

Mielőtt vakbuzgalomnak tekintenénk az író véleményét, s nagyon kinevetnénk miatta, gondoljunk csak bele egy kicsit a saját helyzetünkbe! A pestist például leküzdöttük, de mindenre azért modern korunknak sincs gyógyszere! Ezzel szemben dollár-milliárdok vándorolnak szigorúan titkos kutatólaboratóriumokba, hogy ott biológiai fegyverekké váljanak. Mi lesz velünk, ha ezeket ránk szabadítják? Akkor majd a pusztába kiáltjuk, hogy Isten segíts?

Amúgy meg, nem volt-e sokkal jobb az a világ, ahol a ragályt Isten ítéletének tartották, mint az, amelyben a tudományt és a kisemberektől összetarhált pénzt arra használják, hogy minden képzeletet felülmúló ragály kiprovokálásra alkalmas kórokozókat tenyésszenek ki?

A londoni pestisnek végül az 1666-ban bekövetkezett tűzvész vetett véget. Minden borzalma ellenére meg volt az a jótékony hatása, hogy kiégette, felszámolta, sterilizálta a fertőzés más módszerrel nem hatástalanítható fészkeit. Nostradamus halálpontosan előre látta ennek a bekövetkezését is. A II.51-es négysorosban a következőket írta:

„Le sang du iuste à Londres fera faute,

Bruslez par foudres de vingt trois les six,

La dame antique cherra de place haute,

De mesme secte plusieurs seront occis.”

Magyarul:

„Az igazak vérét ontja majd Londonban

A mindent emésztő tűz háromszor húsz meg hatban (hatvanhatban)

A régi Hölgy ledől a magasból,

Szektája több tagja meg is hól.”

Ez a jóslat azért különösen érdekes, mert a pontosság és a pontatlanság látszólag együtt van jelen benne.

Az, ugyanis, hogy 1666-ban, Londonban, mindent emésztő tűzvész fog pusztítani, telitalálat. Az egykorú feljegyzések azonban 4, 8, esetleg 10-nélkevesebb halálesetet rögzítetek a tűz kapcsán. Persze, ártatlan áldozatoknak tekinthetők ők is, haláluk tragédia volt szeretteik számára, de Nostradamusra nem volt jellemző, hogy balesetben elhunyt, kevés számú közrendű emberről adjon számot a jövőből. Itt mégis megtette, ráadásul úgy, hogy a vers bevezető szavait képezi – tehát a leghangsúlyosabb helyen áll – az ő vérük hullásáról írt beszámoló. Tévedett volna a látnok?

Ki lehet az a régi Hölgy, s milyen magasból zuhan alá? A krónikák nem számolnak be magas rangú női áldozatról. Milyen szektája lehetett, s hogyan halhattak meg abból többen, mikor, mint már írtam, összesen 10 áldozatnál kevesebbet jegyeztek fel a krónikák?

Bizony, ezek megkerülhetetlen kérdések. A rájuk adható lehetséges értelmes válaszokra a következő részben térek majd ki.

A vers hangulatából itt is az sugárzik, mintha a jós szerint a felsőbb hatalom csapott volna le ismét London városára. A cikk maradék terjedelmében azt szeretném megvizsgálni, vajon jól érezte-e Nostradamus, hogy büntetésből kapták a londoniak ezt az újabb csapást.

Tudnunk kell, hogy a lángok a City területén pusztítottak. Mint a Stuart Károly viszontagságairól szóló részben leírtam, itt éltek annak idején a királyi hatalom legádázabb ellenségei. Ebben a városrészben bújtatták a Parlament leghangosabb, felforgató politikusait, amikor I. Károly, testőrsége élén, elő akarta állítani őket az Alsóház épületéből. Republikánus negyed volt hát a porig égett városrész, melyben a meggyilkolt király haláláért végső soron felelős, hatalomért harcba bocsátkozó elemek laktak.

Ha úgy értelmezzük az esetet, hogy egyrészről a pestis megfékezésére isteni elhatározásból indított, köznapi eseménysor zajlott (Defoe közelítése szerint), melynek kiegészítő célja a királygyilkosok vagyonának felemésztése volt – elfogadhatjuk, hogy isteni ítélet került végrehajtásra. Az égi döntéseket viszont rendkívüli égi jelenségek szokták előre jelezni. A Londont sújtó két, megrendítő erejű csapással mi volt a helyzet e tekintetben?

Ismét Defoe segítségéért folyamodunk.

„Elsősorban is néhány hónappal a pestis kitörése előtt egy lángoló csillag vagy üstökös tűnt fel az égbolton, mint ahogyan egy esztendővel később, nem sokkal a tűzvész előtt megjelent egy második. A vénasszonyok és a férfinem betegesen félős, képzelődő tagjai, akiket szintén vénasszonyoknak nevezhetnék, azt mondogatták (különösen utóbb, amikor már mindkét istenítélet elmúlt a fejünk felől), hogy ezek az üstökösök közvetlenül a város felett, a háztetőkhöz közel haladtak el, és ezért nyilvánvalóan egyes-egyedül Londonnak jósolták valamilyen különös esemény közeledtét. Azt is beszélték, hogy a döghalál megjelenése előtt feltűnt csillag halvány, tompa és bágyadt fényű volt, nehézkes, ünnepélyesen lassú mozgású, ezzel szemben a tűzvészt megelőző üstökös fényes, szikrázó, mások szerint lángoló és gyors röptű; következésképpen az egyik lassan terjedő, de kemény, szörnyű, ijesztően súlyos ítéletet jövendölt, mint amilyen a pestis, viszont a másik hirtelen, gyors és vad csapást, amilyen a tűzvész.

Jómagam is láttam mind a két üstököst, és bevallom, annyira tele volt a fejem az efféle jelenségekről általánosan uralkodó nézetekkel, hogy akarva, nem akarva Isten ítéletének előhírnökeit, baljós jeleit láttam bennük; mikor pedig az első üstököst pestis követte, és utána a másodikat is láttam, mi mást mondhattam volna, mint hogy Isten nem elégelte még meg a városra mért büntetést?”

Nostradamus, mint képzett asztronómus, vajon ki tudta-e számítani e két üstökös érkezését? Vagy csak a másodikét, s ezért adott meg annak esetében pontos időadat-előrejelzést?

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>