Harmóniában 97. – Nostradamus XXI.

Harmóniában 97.

Nostradamus XXI.

 

Az előző részt azzal fejeztem be, hogy az 1666-os londoni tűzvész előrejelzését kezdtem értelmezgetni. Emlékeztetőül visszaidézem a négysoros magyar fordítását:

 „Az igazak vérét ontja majd Londonban

A mindent emésztő tűz háromszor húsz meg hatban (hatvanhatban)

A régi Hölgy ledől a magasból,

Szektája több tagja meg is hól.”

Odáig jutottam fejtegetésemben, hogy az esetet, csakúgy, mint az előző évben dúlt pestist, istenítéletnek tartották sokan. Daniel Defoe is, aki a pestisről írt művében hangot adott e véleményének, elmondva azt is, hogy mindkét csapást üstökösök érkezése jelezte előre. Nostradamus fontos eseménynek tartotta az eljövendő tűzvészt, s tőle ritka pontossággal előre jelezte azt. Az egykorú krónikák, ezzel szemben, mindössze néhány halálesetről számoltak be.

Ki mondott igazat?

A vers második sora nem kíván különösebb értelmezést – a történtek ismeretében ismét csak csodálkozásunknak adhatunk hangot, feltűnő pontossága miatt.

Kik lehettek azok az igazak, kiknek vérét onthatta a tűz?

Első pillantásra képzavarnak tűnhet ez az állítás. A tűzvész sok mindent tehet az emberekkel, ártatlanokkal és bűnösökkel is, de a vérüket nem onthatja. A vérontást emberek szokták elkövetni.

A kiontott vérű igazak vélhetően a negyedik sorban jelzett „szekta” tagjai voltak. Az eset kibogozásának során talán előbbre jutunk, ha a folytatásban a felekezet fogalmát használjuk a szekta helyett.

De ki lehet az antik Hölgy, akinek felekezetéből több hívőt megölnek a tűzvész apropójából?

A nevezetes tűzvész 1666. szeptember 2. és 5. között pusztított Anglia fővárosában. A Pudding Lane-en álló királyi pékségből indult ki, mégpedig azért, mert Thomas Farriner (más forrás szerint Farynor) pékmester gondatlanul hagyta ott éjszakára a műhelyét. Egyik kemencéjében még izzott a parázs, amikor nyugovóra tért. Nem sokkal éjfél után lángra kapott az épület. A lángok az erős keleti szélben gyorsan terjedtek nyugat felé. Sir Thomas Bloodworth, London főpolgármestere, nem állt a helyzet magaslatán. Erélytelenül lépett fel a tűzfészek szomszédságában lakókkal szemben, amikor azok ellenálltak a házaik elbontása iránti kísérletnek. Tudnunk kell, hogy az akkori városokban egyetlen hatékony módja volt a tűz elleni védekezésnek: elbontani a lángok útjába eső gyúlékony szerkezeteket (akár a még ép házakat is.)

Az is igaz, hogy a környéken lakók sem gondolták át okosan a helyzetüket – házaik így is, úgy is pusztulásra voltak ítélve. Vagy ott és akkor is a „dögöljön meg a szomszéd tehene is” elv érvényesült?

Végül, mire megpróbálkoztak volna a tűzfészek lokalizálásával, már késő volt. A lángorkán közelébe sem juthattak a védekezésre vállalkozók. A vörös kakas elképesztő pusztítást végzett a Cityben. Lángjait nem csak a lakóépületek táplálták, hanem a rakparton tárolt gyúlékony anyagok, mint például puskapor, terpentin, alkohol, olaj, zsír, fattyú, szurok, kátrány, szén, kender, len és cukor is. Ezek a tűzfészkek olyan magas égési hőt produkáltak, hogy a rakpart acél-anyagai megolvadtak. (Az ott és akkor használt ötvözetek olvadáspontja 1.250 és 1.480 Celsius fok között van.) Senki sem tudja megmondani, hány ember halt meg és hamvadt el ebben a pokoli tűzben. A túlélők nyilvánvalóan nem nagyon foglalkoztak az elszenesedett maradványokkal, amikor a túlélésért küszködve használható értékek után guberáltak a városnyi törmelék között. E körülmény eleve megingatja a csekély számú áldozatról szóló híradásokat.

Az akkor készült feljegyzésekből kiderült, hogy a hajléktalanoknak létesített menekülttáborokból sokan nyom nélkül eltűntek.

A tűz még javában tombolt, amikor lábra kaptak a híresztelések, mik szerint külföldi elemek műve a katasztrófa, franciák vagy hollandok gyújtogattak. Ez időben folyt a második angol-holland háború. A feldühödött tömegnek nem kellett különösebb bizonyíték az esettel kapcsolatban: a bevándorlók lincseléséhez láttak. A téma kutatójaként ismert Hanson például ezek miatt arra az álláspontra helyezkedett, hogy az áldozatok száma több százra, alkalmasint ezrekre tehető.

A lincselést, mint emberi eljárást, roppant nehéz felfogni és elfogadni. Bizonyára tömeghisztéria kell ahhoz, hogy a résztvevők ilyen megoldásra vetemedjenek. A hisztérikus állapot kialakulását a tűz által okozott, minden képzeletet felülmúló kár válthatta ki. A belváros lakosainak közel 90 %-a veszítette el otthonát. 13.500 ház, 87 plébániatemplom és a Szent Pál székesegyház hamvadt porrá lángjaiban.

Most kezdünk közelebb kerülni az antik Hölgy felekezetének beazonosításához. A Szent Pál székesegyház a Ludgate Hill tetején épült, ami London legmagasabb pontja. Stimmelhet tehát, hogy a magasból dől le. De vajon miért nevezi öreg (antik) Hölgynek Nostradamus?

A székesegyházat a XIII. században nem előzmény nélkül építették a helyére. Ott az V. századtól kezdve templom állt, úgy tudjuk, azt még a római korban szentelték fel. Az antik is értelmet nyerhet tehát.

A Hölgy nevezetre két magyarázat is adódik. Nostradamus, francia nemzetiségű lévén, valami honi építménnyel kellett, hogy párhuzamba tegye az elpusztult londoni katedrálist. Ha körkérdést intéznék, találomra, az embereknek, hogy nevezzenek meg egy templomot a francia fővárosból, 99%-uk biztosan a Notre Dame-ot adná válaszul. Így jutunk el a magasból ledőlő az antik dáma értelmezésében a tűzvésztől porig rombolt Szent Pál székesegyházhoz.

A Dáma másik értelmezése éppen a felekezetével összefüggésben rajzolható fel. A tűzvész martalékául esett katedrálist katolikusok építették, az ő vallási kegyhelyük volt. A római katolikusokat az általuk gyakorolt Mária-tisztelet erősen megkülönböztette az anglikánoktól vagy a reformált vallások követőitől. A Rómától elszakadt korabeli keresztény felekezetek sokkal kisebb szerepet és jelentőséget tulajdonítottak Jézus édesanyjának, mint a katolikusok. Luther a Mária-ünnepeket a Gyertyaszentelőre és a Gyümölcsoltó Boldogasszonyra akarta korlátozni. Az anglikán alapbeosztás ezen túlmenően Mária látogatását ismerte el ünnepként. A korábbi részekben ismertetett vallási és politikai háborúskodások nyomán nem csodálkozhatunk azon, hogy a tűzvész idején Rómához hű katolikusok oly csekély létszámban éltek Londonban (s általában Angliában), hogy felekezetüket szektaként vette számba a jövendőmondó.

Mindezeket az információkat egy csokorba rendezve, erősen valószínűsíthetjük, hogy Nostradamus a Szent Pál székesegyház ledőlését, s az ártatlan katolikusok vérének ontását jövendölte meg a tűzvész kapcsán.

Robert Hubert francia volt, katolikus és órakészítő mester. Mindezeken túl fanatikus vagy inkább talán bolond is volt. A nagy hisztéria idején ugyanis előtérbe lépett, s azt vallotta, a pápa utasítására ő gyújtotta a tűzet a Westminsterben. Vallomását később a feltárt valósághoz igazítva, annyiban módosította, hogy az ominózus pékségben, a Pudding Lane-en gyújtogatott.

Nyilvánvaló bolondsága ellenére, Hubertet halálra ítélték, s szeptember 28-án, Tyburnben felakasztották.

  1. Károly király ellenfeleinek kapóra jött ez az eset – az uralkodó köztudomásúan katolikus-barát volt.

A Pudding Lane közelében épített, 61 méter magas Emlékmű talapzatára a következő szöveget vésték (kiegészítésként):

„Itt, a menny engedelmével, elszabadult a pokol e Protestáns városban….. a City legfélelmetesebb tűzvésze; kezdte és véghezvitte a pápista csoport árulása és rosszakarata… A pápai őrület, mely ily borzalmat hozott, még nem ért véget…”

A felirat 1830-ig, a katolikusok egyenlőségéről szóló törvény (1829) megszületéséig maradt az Emlékművön. A lincshullám az idegen országokból érkezettek mellett elérte a katolikusokat is. Így vált valóra a jósvers negyedik sora.

A gyűlölködésnek, az esztelen brutalitásnak a Parlament döntése vetett véget. A honatyák kinyilvánították, hogy a tűzvészért nem lehet felelőssé tenni sem a franciákat, sem a hollandokat, sem a katolikusokat. A sorscsapást Isten mérte rájuk, elkövetett, de be nem vallott bűneikért.

Teljesen érthető, hogy a katolikusokkal szembeni, bő egy évszázad múlva bekövetkező londoni atrocitásokról ilyen diszkréten, már-már rébuszokban nyilatkozik Nostradamus, katolikus francia királyának ajánlott művében…

Az angol események folytatása sem kerülte el a látnok figyelmét. A IV. 89-es négysorosa a következőket mondja:

„Trente de Londres secret coniureront,

Contre leur Roy sur le pont l’entreprinse,

Luy, satalites la mort desgousteront.

Un Roy esleu blonde, natif de Frize.”

Magyarul:

„Harminc londoni titokban fondorkodik,

Királya ellen, tengeri vállalkozásra:

Ő és csatlósai halálát nem kívánják,

Királyt választanak, szőkét, fríz származást.”

  1. Károly törvényes örökös nélkül hunyt el, 1685-ben. Ennek okából öccse, II. Jakab lépett trónra utána. Jakab király nagy lendülettel munkálkodott a katolicizmus rehabilitációján. Tervei között szerepelt a római vallás követőinek egyenjogúsítása. Udvarának tisztviselői karát katolikusokkal töltötte hát fel. A vallási türelem érvényre juttatásának elősegítése érdekében a Parlament törvényeit királyi rendeletekkel változtatta meg, törölte el. Az országgyűlés többségét alkotó protestánsok tűrőképességét e törekvései alaposan kikezdték.

Ám ennél is komolyabb ellenállást váltott ki külpolitikája. Országa európai szerepvállalását a francia király oldalán gondolta kifejteni. A barátkozásban odáig jutott, hogy szolgamód tett eleget a párizsi uralkodó elvárásainak, tulajdonképpen csatlósává vált neki.

Amikor 1688 májusában kötelezte az anglikán papokat, hogy hirdessék ki a templomaikban a vallási türelemről alkotott rendeletét, pánikhangulat uralkodott el protestáns körökben. A nép nagyobb része különösebb izgalom nélkül figyelte a fejleményeket – abban bíztak, hogy Jakab is fiúörökös nélkül fog meghalni, így valamelyik reformált vallású leányára száll majd a korona, s a dolgok maguktól is helyrerázódnak. Júniusban azonban a király második házasságából megszületett Jakab Ferenc Edward, a trón jogos várományosa. Ez roppant idegessé tette az uralkodó politikai ellenfeleit. Voltak, akik azt terjesztették, hogy nem is a királyi pár gyermeke az újszülött, hanem csak „becsempészték” őt a fenséges bölcsőbe.

Ez, természetesen nem volt igaz.

A derűsnek mondható várakozás ideje azonban elmúlt. A protestánsoknak cselekedniük kellett az új helyzetben, mert hírül vették, hogy a herceget katolikus hitben és szellemben fogják felnevelni.

Halhatatlan Heteknek hívták azt a politikai érdekszövetséget, mely a király eltávolítását leginkább (bár titokban) szorgalmazta. Jó okuk volt a titkolózásra, hiszen a korábban, az általános elégedetlenség közepette kirobbant trónviszályban 300 lázadót rövidítettek meg egy fejjel, néhány hét alatt, a király akaratából. Az első kivégzett éppen Monmouth herceg volt, Jakab törvénytelen fia, aki a trónt magának követelte.

Szóval, a titkolózó halhatatlanok szervezésében 29-en írták alá a paktumot, melynek végrehajtásától a királyság sorsának jobbra fordulását remélték. Nostradamus mindössze egy személynyit tévedett, de ezt elnézhetjük neki abban a kavarodásban, amit látomásában szemlélhetett.

Összeesküvésük nem a király meggyilkolásáról szólt. Tanultak ők az 1649-es királygyilkosságból, s az azt követő eseményekből. Nem kívántak újból szembe menni az egész civilizált világgal, ahogyan egy újabb Lord Protectorra sem vágytak. Szándékuk mindössze az volt, hogy másik uralkodót emeljenek a trónra, olyat, aki nem katolikus, sőt, nem is barátja a katolikusoknak. Ha alaposabban megvizsgáljuk a helyzetet, láthatjuk, hogy tették, amit a jósvers „diktált” nekik: királyt választottak.

Teljesen világos, hogy döntésükről értesíteni kellett a kedvezményezettet. Felkeresték hát Máriát, II. Jakab leányát. Nem tévedés, a „hivatalban” lévő uralkodó leányának ajánlották fel a koronát!

Jól gondolták: Mária kevéssé volt lojális atyja iránt. Olyannyira, hogy az újszülöttel kapcsolatos csalásokról szóló rágalmak szerzésének, terjesztésének egyik központi figurája ő maga volt. Bizonyára zokon vette, hogy Jakab Ferenc Edward világra jöttével esélytelenné vált uralkodói ambícióinak kiélése.

Mária mellett szólt, származása mellett, az a körülmény is, hogy férjnél volt. Férje pedig éppen Vilmos volt, az Orániai. Hathatós embernek, potentátnak számított, s uralkodói ambíciói neki is voltak. Becsvágyát minden bizonnyal táplálta az a családi vonatkozás, hogy édesanyja ágán a meggyilkolt I. Károly király unokája volt. A kérdéses időpontban Hollandia főkormányzójaként ténykedett az 1650-ben, Hágában született, kitűnő katona hírében álló Vilmos.

Ha most kitekintünk arra a körülményre, hogy frízeknek azokat, a germán népcsoporthoz tartozó szigetlakókat nevezték, akik később Hollandia tengerparti vidékeit népesítették be, már értjük, hogy a Hágában született, Hollandiát kormányzó Vilmos herceget miért jelölte fríz származásúnak Nostradamus. (Az Északi-tenger Hollandiához tartozó részletét egykor Mare Frisicumnak is nevezték.)

Vilmos 1687-től nyíltan bírálta apósa, II. Jakab valláspolitikáját. Sérelmezte, hogy Anglia nem csatlakozik az augsburgi ligához. Ez a fellépése komoly súlyt nyomott Jakab politikai ellenfeleinek latjában. A holland hercegi pár ideálisnak tűnt angol királyi párként fellépni.

A halhatatlan delegáció levelet küldött hát Hollandiába, hogy egyezségre jusson Máriával, de mindenekelőtt Vilmossal. Terveik szerint a helytartónak a tengeren keresztül hajózva kellett volna megszállnia Angliát, a rendelkezésére álló haderővel. Ez volt hát a királyuk elleni tengeri vállalkozásra szóló titkos összeesküvésük.

Vilmosnak nem volt ínyére a megszállás terve. Attól tartott, a nép nem venné jó néven a külföldi hadsereg partraszállását. A Halhatatlan Hetes levelének hatására azonban változtatott álláspontjában. Szeptemberben meghirdette expedíciója tervét, majd behajózta seregét. 15.500 katonát és 4.000 lovat szállított át Angliába. (Gilbert Burnetnek, Salisbury püspökének feljegyzése szerint 14.352-en voltak Vilmos katonái.)

A holland kontingens november 5-én szállt partra, Brixhamnél. Brill nevű hajójáról egy ottani halász, Peter Varwell kísérte a partra Vilmost, hogy ott kihirdesse „Anglia és a protestáns vallás szabadságát”.

Jakab király nem tudott úrrá lenni a helyzeten. A protestáns nemesek már az első pillanatban kihátráltak mögüle, katonai parancsnokai is rövid időn belül elhagyták táborát, embereikkel együtt. Többségük Vilmos pártjára állt. A leghíresebb távozó John Churchill volt, a király legtehetségesebb hadvezére.

A szorult helyzetbe került uralkodó követeket küldött vejéhez, hogy egyezkedjenek. Nagyon nem bízhatott a diplomáciai sikerben, mert december 11-én megpróbált elszökni az országból. Halászok egy csoportja fogta el, s vitte vissza Londonba.

A megbuktatott király december 23-án kísérelte meg másodszor a szökést. Ezúttal sikerült neki. Legfőképpen azért, mert veje, Vilmos, hagyta, hogy elmeneküljön. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy kivégeztesse apósát. Nem akarta katolikus mártírrá ítélni a hatalmától megfosztott embert. A trónkövetelő vőre is igaz hát, hogy nem kívánta az eltávolított király életét kioltani.

  1. április 11-én, a Parlament akaratából (megtörtént a jövendölt választás), Henry Compton, London püspöke, a Westminsteri apátságban Máriát és Vilmost társuralkodóvá koronázta.

Az eseménysor a „dicsőséges forradalom” néven került be Anglia története.

Pedig, első ránézésre, így faluról szemlélve a történéseket, inkább puccsnak néz ki, ami ott és akkor történt.

Ez, persze, semmit sem von le Nostradamus látnoki teljesítményéből…

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>