Harmóniában 99. – Nostradamus XXIII.

Harmóniában 99.

Nostradamus XXIII.

 

Az előző részben utóbb idézett vers negyedik sora egy kevés magyarázatot kíván. A sor így hangzik:

„A méz sokkal drágább lesz, mint a viasz.”

Vannak, akik Napóleonnal hozzák összefüggésbe ezt a képet. A császár koronázási palástját ugyanis nem arany liliomok, hanem arany méhek díszítették. A jelképváltást a Meroving-dinasztiához tartozó Childerich király sírjában talált aprócska, méhet ábrázoló ékszerre alapozták. Az új császár ezzel óhajtotta kifejezésre juttatni, hogy nem a Capetingek uralkodói vonalát folytatja, hanem annál egy még ősibb dinasztiából származtatja megát. I. Childerich ugyanis a frankok száli törzsének királya volt, vélhetően apját, Merovechet (a dinasztia névadóját) követte az uralkodásban, 457-ben.

Feltétlenül meg kell említeni, hogy a Childerich király sírjában feltárt leletek kísérteties analógiát mutatnak az erdélyi Apahidán talált első gepida királysír leleteivel. Ezt csak érdekességként jegyeztem meg, Napóleon származásához, természetesen, nincs köze Erdély múltjának.

Nos, a koronázási palást díszítéséből kiindulva, vannak, akik úgy vélik, hogy Bonaparte felértékelődését jelzi előre a vers. A méz is, a viasz is a méhek terméke.

Én másképpen gondolom. Pontosan azért, mert mindkét említett termék a lépek kipörgetéséből származik, a jövendölésben felvázolt, ellentétes irányú érték-mozgás nem vezethető le méhekből. A változás magyarázata a két produktum felhasználásának változásában keresendő. A klasszikus kapitalizmus gazdaságtanából tudjuk, hogy valamely termék árát a kereslet és a kínálat együttállása szabja meg, változásait ez mozgatja. Így tehát, ha a méz drágul, azért következhet be, mert a kereslet erősödött a kínálattal szemben. (Más kérdés, hogy a fogyasztó lett-e több, vagy a termelvény lett-e kevesebb.)

Az a prognosztizált tény viszont, hogy a viasz elértéktelenedik, arra utal, hogy az iránta tanúsított érdeklődés csökken. Összességében tehát nem a méhek értékelődnek le- vagy fel, hanem pusztán a méhészet árucikkei.

Azt nem kell taglalnom, hogy mire használták jó kétszáz évvel ezelőtt a mézet. A viasz felhasználása viszont annál érdekesebb. Döntő többsége gyertyakészítés alapanyagául szolgált. Mégpedig a drágább viaszgyertya anyagául. (A meglehetős szaggal égő faggyúgyertya volt az olcsóbb kivitel.) A gyertyát világításra használták akkor is. De ne gondoljuk, hogy az esti olvasgatáshoz gyújtotta meg a köznép! Az írástudás aránya igen szerény volt a népesség 98 %-át kitevő harmadik rend soraiban.

Mégis ők voltak a drága viaszgyertya fő vásárlói. Mégpedig azért, mert a templomokba vitték, könyörgésük megtámogatására, vagy éppen hálaadásként. A vallás államosításával, a templomok bezárásával, a társadalom ateizálásával ez a vallásos áhítat csökkent érezhető módon. Nem volt aki, és nem volt ahová gyertyát gyújtson. Következésképpen a viasz jelentősen elértéktelenedett.

A termék iránti lelkesedés lohadásának másik oka a bukott rendszer kiváltságosainak helyzet-változásában keresendő.  A barokk, majd a rokokó korszak prominensei (és nem feltétlenül csak a világiak) meglehetősen szerették a pompát. A fényűzés, mint fogalom, éppen az ő életvitelük kapcsán lett közkeletű. Otthonaik kivilágítására – különösen társas összejöveteleken – igen nagy számban használták fel a viaszgyertyákat. A harmadik rend hatalomátvételét követően, amikor sietve lemondtak kiváltságaikról, ezek a fényűző passziók is abbamaradtak, tovább gyengítve a viasz iránti keresletet.

Nostradamus, révületében, több esetben meglátta a katolicizmusra váró sötét időszakot. a VIII.98 besorolású versben a következőket írja:

„Des gens d’Eglise sang sera espanché,

Comme de l’eau en si grande abondance

Et d’un long temps ne sera restranché

Ve vë au clerc ruy & doleance.”

Magyarul:

„Az egyházi embereknek úgy folyik a vére,

Mint a víz, s ugyanolyan bőségbe’:

És hosszú időn át nem lesz szemernyi kímélet

Jaj és gyász a papokért, romba dőlve, balszerencsébe.”

Amiről e vers elemzése kapcsán írnom kell, olyan téma, amit a történészek (és a politikusok egy része is) szeretne elfeledni. Ám, mint látni fogjuk, ez nem megy ilyen egyszerűen – az érintettek leszármazottainak lelkéből az elmúlt több, mint két évszázad sem tudta kitörölni az akkori szörnyűségek emlékét.

A forradalom menet közben életre hívta a rémuralmat. 1793 júniusában, a girondisták megbuktatásával megkezdődött a jakobinus diktatúra egy évig tartó horrorisztikus országlása. A terror egyszemélyes irányítója Robespierre, a konvent elnöke volt. Működése áldozatainak száma százezrekre tehető. Eszetlen tombolása idején 44.000 nyaktiló működött Franciaországban (!).

Ha nem jelentkezett ellenség a láthatáron, akkor keresett magának. Elsőként mindjárt a fogadalmukból kiugrott, alkotmányra felesküdött papokat találta meg. Azok, akik nemrég még segítettek gúzsba kötni a Katolikus Egyházat, sorra kegyvesztettek lettek, s életükkel fizettek eltévelyedésükért. Fauchet, Lindet, Torné és a hírhedt párizsi érsek, Gobel, az általuk nemtelenül kiszolgált új rendszer áldozatai lettek. Ez utóbbi pedig még Istent is megtagadta, s a racionalizmust, az észvallást imádta híven, ám életét még ilyen áron sem tudta megmenteni. Egalité Fülöpnek is pusztulnia kellett, amikor kifogyott pénzéből, s ily módon feleslegessé vált a rebelliót aktuálisan irányító személyek számára. Az Egyház rabszíjra fűzésében jeleskedő képviselők (például Bailly, Manuel, Barnave és Lanjuinis) szintén a halált kapták fizetségül gazdáiktól.

Lanjunuisnak a kivégzése előtt elmondott szavai igen figyelemreméltóak számunkra, ugyanis vagy Nostradamus látott ismét, hihetetlen precizitással előre, vagy a halálra ítélt ismerte a rá(juk) vonatkozó négysorost, s végzete pillanatában felismerte, miről is szól az valójában. A következőt mondta ugyanis, mielőtt a vérpadra lépett:

„Látom a diktátori és zsarnoki szörnyeteget romokon és holttesteken járni, amint mindnyájatokat, egyiket a másik után nyeli el.”

Pierre-Victurnien Vergniaud is a kivégzettek sorát növeli. Őróla azért érdemes e helyt megemlékeznünk, mert tőle származik az elhíresült mondás: „A forradalom, mint Szaturnusz, felfalja saját gyermekeit.”

A régi rendszert megbuktató, az anarchiát hatalomba emelő tudósok, politikusok, poéták és gyilkosok haltak egymás után erőszakos halált. Robespierre szerfelett örült, amikor Marat került be e sorba. Másik vetélytársának, Dantonnak sorsát személyesen egyengette a nyaktilóig. A Danton ellen felhozott vádpontok súlyosbító körülményének tekintették, hogy 1793-ban, nősülése előtt katolizált. Amikor halálos ítéletét kimondták, az ügyvéd-politikus a következőket vágta bírái szeme közé:

„Néhány gyáva haramiának áldoznak fel bennünket, de nem sokáig fogják győzelmük gyümölcsét élvezni. Magam után vonszolom majd Robespierre-t. A gyávát! Csakis én tudtam volna őt megmenteni!”

Amikor április 5-én, szomorú kordéján a vérpadra fuvarozták, Robespierre háza előtt felkiáltott: „Követni fogsz ezen az úton!”

A vérpadon állva, s hallgatva az összeverődött tömeg gúnyolódását, kárörömét (akik nemrég még istenítették, a kenyér árának maximalizálása miatt), a következőt mondta: „Hallgass, háládatlan tömeg!”

Majd a hóhérhoz fordult: „Elég egy szíj is, a másikat tedd el Robespierre részére!”

Átka megfogant (vagy jóslata pontos volt), nem egészen 4 hónap múlva Robespierre is a tiló alá került. 1794. július 28-án, este 6 óra körül, 20 társával együtt, lefejezték. Halála egyben a tébolyult terror végének közeledtét is jelezte, a vérontásba belefáradt nép a diktatúra rémuralmának lezárását követelte. Ennek szimbólumaként szerelték szét a terrort megszemélyesítő konvent-elnök életét kioltó guillotine-t.

De térjünk vissza arra a szomorú esztendőre, melyben Robespierre feje még a nyakán volt! Az egyház- és vallásellenesség az egekig csapott ebben az időszakban. A forradalom szekere kátyúból kátyúba tántorgott, az emberek egyre elégedetlenebbek voltak. Az ország nyugati felén királypárti lázadás ütötte fel a fejét 1793-ban.

1794 elején katonaság vonult be az Atlanti-óceán partján fekvő Vendée-be, hogy rendet tegyen. Parancsuk szerint el kellett pusztítaniuk mindent és mindenkit, ami, vagy aki élt és mozgott. A fegyveresek híven végrehajtották az utasítást, több mint 170.000 embert öltek meg a műveleti területen. Férfit, nőt, gyermeket, aggastyánt, válogatás nélkül. Falvakat, városokat gyújtottak fel, romboltak porig.

„…romba dőlve, balszerencsébe…”

A forradalom dicsőségesre retusált történetéből hiába akarják például ezt az eseménysort kifelejteni a diktatúra demokratának álcázott hívei: az ottani tartományi kormányzat közel egy évtizeddel ezelőtt kérvényezte az ENSZ-nél, hogy az 1794-ben történteket nyilvánítsák népirtássá.

A felekezeti üldözésben legnagyobb veszteséget elszenvedő városok Nantes, Lyon, Marseille, Bordeaux, TouIon, Orange és Arras voltak. Nantes-ban például a végrehajtással megbízott helyi vezető, Jean-Baptiste Carrier, 16.000 embert öletett meg 4 hónap alatt. A guillotine széria-szerű alkalmazása mellett egyéb, borzalmas kivégzési módszereket is bevezetett. Az általa „úsztatásnak nevezett eljárás úgy nézett ki, hogy a halálra szántakat meztelenül összekötözve bárkára rakatta, s a Loire folyó közepére sodortatta. A bárka dongái ki voltak preparálva, s a nyílt vízen elsüllyedtek, hullámsírba ragadva a fedélzetre zsúfolt tehetetlen áldozatokat. Ha elégedetlen volt a süllyedés ütemével, partra felállított ágyúk lövedékeivel rongáltatta ronccsá a bárkákat. Azokat a szerencsétleneket, akik valami módon megmenekültek a fulladásból, vízbe lövette.

A „polgári házasság” dicstelen eljárása is Carrier nevéhez kötődik. Férfiakat kötöztetett össze nőkkel, s így, párosával, menekülésre képtelenül dobatta őket a folyó vizébe. Az ártatlan kisgyermekeket sem kímélte, őket is számolatlanul vettette a habok közé.

Az eddig megtapasztalt fogalmazás-béli finomságok okán nem zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy a második sor (éppen) vízzel való példálózása egyben utalás is a Nantes-ban történő szörnyűségekre.

 

Eszetlen, közönséges és pogány gúnyolódás, élcelődés tárgyává tették Istent és a vallást. Az időszámításból is száműzték a szakralitást: az éveket nem Jézus születésétől, hanem a forradalom kitörésétől számolták, a hónapok neveit az időszakra jellemző termékekről, jelenségekről adták meg, a hét helyett dekádokban, tíznapos ciklusokban osztották fel az időt.

A lelketlen és kegyetlen diktatúra működését plasztikusan jellemzi Compiégne-i karmelita apácák sorsa is. Őket is be kell számítanunk a versben előre jelzett egyházi emberek sorába. Bűnük az volt, hogy nem tudtak azonosulni a rendjüket és kolostorukat bezárató alkotmányos cikkelyekkel. A terror végrehajtói előbb a cambrai börtönbe zárták a 16 nővért, majd onnét Párizsba vitték őket, ahol ítélkeztek felettük.

Az apácák szerencsétlenségére, világi öltözéküket éppen mosták a vidéki börtönben, amikor fővárosba hurcolásuk bekövetkezett. A bíróság előtt így kolostori ruházatukban tudtak megjelenni. A tárgyaláson ítélkező bíró, gőgjében, szűklátókörűségében és mérhetetlen ostobaságában ezt provokációnak minősítette, s a nővéreket azonnal halálra ítélte. Fátylukat lerakatták, hajukat, ruhájuk gallérját levágták, hogy a gyilkos penge útját szabaddá tegyék. Korabeli források feljegyezték, hogy a kivégzésre összegyűlt tömeg egészen rendhagyó módon viselkedett. Elmaradt a káröröm zajos kinyilvánítása, a gúnyolódás, a tojásdobálás. Néma csend ülte meg a vesztőhely környékét.

A csendet az apácák törték meg – énekelni kezdték a Veni Creator Spiritus (Teremtő Lélek, jöjj közénk) kezdetű pünkösdi himnuszt. Amelyiküket a tiló alá szólították, letérdelt Theresa nővér, a zárda egykori vezetője elé, s megcsókolta a főnővér kezében tartott Mária és Gyermek Jézus szobrot.

Július 17-ét írtak, keresztény naptár szerint.

A karmelita nővérekkel együtt aznap további 26 szerencsétlent végeztek ki ott, akiknek kilétéről, előéletéről, halálát okozó vétkéről semmit nem jegyzett fel a történelem. Csak a számukat.

Földi maradványaikat a Picpus temető nyitva álló tömegsírjába dobták, a korábban kivégzett ezernyire tehető áldozat mellé.

„Changer à Beaune, Nuy, Chaalon, Dijon

Le duc voulant amender la Barree,

Marchant pres fleuue, Poisson bec de Plongeon,

Verra la queuë porte sera serree.”

Magyarul:

„Változások Beaune-ban, Nuits-ban, Chalonban és Dijonban,

A herceg megváltoztatná a karmelitákat:

Gyaloglás a folyó partján, hal, csukafejes,

A farkát lásd; a kaput bezárva.”

A IV.17-es jövendölés első sora azt érzékelteti, hogy országszerte komoly történések zajlanak. Ahol 44.000 guillotine-t működtetnek, ott ez nyilvánvaló.

A második sorban leírt „la Barree” kifejezést a karmeliták megjelölésére is használták.

Hercegként aposztrofálhatta Nostradamus a konvent elnökét, aki uralkodóként rendelkezett ugyan, de mégsem volt király. Az utolsó két sor pedig kísértetiesen visszaidézi mindazt, amit Jean-Baptiste Carrier-ről és Nantes-ban lezajlott mészárlásról megtudtunk. A „kapuk zárva” kifejezés arra utal, hogy nincs menekvés.

Kikerülhetetlen a kérdés: cui prodest? Kinek az érdekében? Az antik idők óta tudjuk: cui prodest scelus, is fecit – vagyis, akinek érdekében áll a bűntett, az a tettes. A naiv Danton, ahogy a megvezetett társadalom is, csak nagy sokára ébredt rá, hogy Robespierre egyre fokozódó terrorja nem az állam érdekét, csak a diktátor személyes céljait szolgálja. Vajon Nostradamus látta ezt előre?

„Yeus clos ouverts d’antique fantasie

L’habit des seules seront mis à néant :

Le grand monarque chastira leur frenaisie

Rauir des temples le thresor par deuant.”

Magyarul:

„Szemek lehunyva, csak ókori képzelgésre nyitottak,

A szerzetesek viselete szemétbe dobva:

A nagy uralkodó üldözi elhívatásukat,

A megbecsülést elrabolja a templomok homlokáról.”

A II.12-es jóslat első sora nyilvánvaló. Az úgynevezett felvilágosodásnak, mely a francia forradalmat is a hátán hordta, két fő irányzata alakult ki: a klasszicizmus és az empirizmus. A klasszicizmus a racionalitást hangsúlyozta, s telis-teli volt antik utalásokkal. Gondoljunk csak felvilágosodás-kori költőink verseire!

A második sor kifejtését már jó előre megtettük. A harmadik sorral együtt a vallás üldözéséről ad előképet. Megjegyzem, a harmadik sorban szereplő „frenaisie” szót, ami nem része a modern francia szókincsnek, kicseréljük a ma is használatos „frénésie” szóra, szintén értelmes mondatot kapunk:

„A nagy uralkodó őrjöngve üldözi őket.”

Erről beszéltem fentebb.

A negyedik sorban leírt „thresor” szó sem így használatos ma már. Modern alakja a „trésor”, ami kincstár mellett a nagyrabecsülést is jelenti. Az is kincs, nem ördögtől való tehát, ha ezt a jelentést használjuk a magyar változatban. Az anyagi értékeket amúgy sem a templomok homlokzatán tárolták, mint ahogyan a vers ezt jelzi. A tárgyiasult kincset amúgy is elrabolták, tönkretették akkorra, amikor a nagy uralkodó a homlokzatokról sugárzó dicsfényt ragadja el.

De erről már a következő részben szólnék.

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>