Hátország

HÁTORSZÁG

 

A hátország kifejezés tudós lexikonok szerint a hadviselő országoknak a hadműveleti és hadtápterület mögötti részét jelenti. Elöljáróban sietek is leszögezni, a cím ellenére írásomnak köze sincs a szellemi és fizikai terrorhoz, gyilkos merényletekhez, pusztító háborúkhoz. Akik affélékre vágynak, lapozzák fel a napilapokat, kapcsolják be a rádiót, televíziót, és kedvükre dúskálhatnak a szárazföldi, tengeri és légicsapásokban, fegyveres összetűzésekben, robbantásokban, lövöldözésekben, hullákban, vétlen áldozatokban, s tocsoghatnak vérben, bűnben, emberi gaztettekben, mocsokban.

Én gyűlölöm a háborút, gyűlölöm a fegyvereket, gyűlölöm az erőszakot! Az élet, a béke, a nyugalom, a szeretet hátországáról szándékozom elmélkedni. S valójában nem is geográfiai értelemben vett országra gondolok, hanem olyan személyekre, ha úgy tetszik őrangyalokra, akik szavaikkal, tetteikkel, vagy puszta jelenlétükkel biztonságot, nyugalmat, reményt képesek sugározni a rászorulóknak.

Történelmi művekben gyakran találkozunk ilyen jelzőkkel felruházott királyokkal, fejedelmekkel, nemesekkel, katonákkal, papokkal, tanítókkal, családregényekben példaadó déd- és nagyszülőkkel, de bevallom, hozzám közelebb állnak, és nem csak időben, korunk hétköznapi hősei.

Annuskát is közéjük sorolom. Nem volt az osztály éltanulója, de a maga közepes szintjén mindig lelkiismeretesen teljesített. Nem nyüzsgött, nem tűnt ki, a napi feladatok számonkérésén túl nem is figyelt senki érdeklődési körére, képességeire, hajlamarai. Szerény anyagiakkal bíró családjában szóba se került a továbbtanulása, s mert a tudás mellett divatos ruhákra, cipőkre, szórakozásra is vágyott, azok eléréséhez önálló keresetre volt szüksége. Szövőnő lett. Szunnyadó kulturális igényeit szülőfalujából a városi munkahelyére ingázva, könyvtárból kölcsönzött könyvek olvasásával elégítette ki. Szokásától eltérően egyszer belelapozott egy versantológiába, s kíváncsiságának engedve elolvasta Reményik Sándor egyik költeményét, mely lángot vetett a szívében, s érdekelni kezdték a versek, és addigi útitársait, a krimiket, ponyvaregényeket, verseskötetekre cserélte. Megismerte és megszerette Adyt, József Attilát, Radnótit, Kosztolányit, Pilinszkyt, Weörest, sőt nem csak kedvelte, de már értette is a költők mondandóját, és a míves gondolatok, ha csak pillanatokra is, de bearanyozták fakószürke hétköznapjait. Hiába kereste tudatosan a lelki békét adó szép ideákat, neki csupán az átlagos munkásnők nehéz sorsa jutott. Őt is utolérte a szerelem egy nyegle városi proli gyerek személyében, akit minden áron ki akart menteni a bűzlő mocsárból, hiú reményekkel hozzá ment feleségül, ám stabil hátország hiányában csúsztak, másztak, lábuk nem talált szilárd talajt. Sötét városi albérlet lett a hajlékuk, ahova idejekorán egy kislánnyal köszönt be a gólya, s az örömet hamar felváltotta a szigorú spórolás, lakásra, bútorra, autóra. Új fészekbe meg új fecske érkezett, és a sűrű gyereksírás, a sok túlmunka, vagy az állandósult anyagi gondok kioltották a már lankadó szerelem utolsó lángjait is. A férj az alkoholban, Annuska a költészetben kereste a gyógyírt. Arcukra fagyott a mosoly, szájukról elapadt a szó, kapcsolatukat, s azzal a férfit is végleg elnyelte a könyörtelen láp, de a magára maradt asszony a dolgozó anya nehéz kettős szerepében sem vallott kudarcot. Gyermekei nem a lélektelen sivár utcán, hanem a menedéket nyújtó meleg otthonban, és nem bugyuta amerikai filmeken, a hülye Simpson családon, vagy a számítógép képernyőjére tapadva cseperedtek fel, hanem anyjuk klasszikus meséin, dalain, mondókáin, tisztességet, becsületet, szeretetet tanulva. Az időközben Panni nénivé lett Annuska kevés dolgot hozott magával múltja ereklyéiből, a maga szőtte egyedi mintázatú, színű selyemsálon, a területi szavalóverseny első helyezését tanúsító oklevelén, és villámló fekete szemén túl, talán csak a költészet szeretetét. Ennyi elég volt a biztonságos hátország megteremtéséhez.

Bizonyságul ma is szerény öntudattal ülik körbe a családi asztalt, együtt lélegezve, tudva a rítus jelentését, az alkalomhoz illőn együtt éneklik a dalt, s közösen mondják Aranyosi Ervin versét;

„Szeretettel tárd ki lelked, / öleld át a nagyvilágot, / kívánd azt, hogy minden ember / itt a Földön legyen áldott!”, és ilyen lélekkel gyújtják meg a közösen készített adventi koszorú első gyertyáját.

Szentmiklósi István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>