Hazatérés

Hazatérés

 

„Kérdezd: szeretlek-e? s megmondom én, hogy

Szeretlek, mert ezt mondhatom;

De oh ne kérdezd: mennyire szeretlek?

Mert én azt magam sem tudom!”

 

27 évig tartó kutatás, embert és erőt nem kímélő akadályok leküzdése után, a máskor, másutt és másként elhunytnak vélt magyar költőóriás hamvai végre hazatalálnak.

Magyar sors az övé is, a miénk is. A turáni átok kimondatása óta nem tudunk mit kezdeni önmagunkra mért számkivetettségünkkel. Emberöltőről emberöltőre szembe találjuk magunkat a rideg, kegyetlen valósággal: az ország nem lehet mindannyiunk hazája. Generációról generációra kiveti magából a kevéssé türelmeseket. Általában azokat, kik többre, jobbra vágynak. A türelmesebbek, magukra maradva, inuk szakadtáig húznák az igát – de persze, a szekér még annyit sem mozdul előre, mint addig.

Nincs módszerünk, mely a többlet-energiákat a közjó céljára fogná össze, terelné alkotó pályára. A magyar tehetség, mint a kukta szelepén vagy a mozdony sípján átáramló gőz, elillan a nagyvilágba, hogy a kukta vagy mozdony számára semmivé váljék. Ezért történhet meg, hogy ételünk csak nem akar megfőni, s vonatunk is kinn vesztegel az éjszakában, távol a kezdettől, de messze még a céltól. Időről időre feltörő sípolásokban vész el az Isten-adta erőnk.

Nemzeti irodalmunk fényes csillaga, a forradalom és szabadságharc, a NÉP költője most hazatér. Az egykori cári iratok, de mai genetikai vizsgálatok is igazolják, hogy az Ő porhüvelyét találta meg a felkutatására indult expedíció. Persze, van, aki másképp látja. Végső esetben ugyanannak a tudománynak más aspektusára hivatkozva, cáfolja, hogy a Költő hamvai térnének Haza. De mit ér vajon az a tudás, ami fekete és fehér, igen és nem is tud lenni egyszerre? Mire jó az az okosság, ami új sebeket ejt, ahelyett, hogy a már meglévőket gyógyítaná?

Nincs magyar, ki ne tudna valamit Petőfi Sándorról. Óvodától egyetemig tananyag. Más kérdés, hogy csak érdekességként, kiemelkedő emberi teljesítményként kezelik-e őt Hazánk fiai, vagy valóban megértik – és elfogadják – szellemiségét. A Haza és a Nemzet – az Isten-adta Nép – önfeláldozásig is elmenő szeretetét, a nyelv, a hagyományok fáradhatatlan ápolását. A család szentségét, az igazság és a szabadság olthatatlan vágyát…

Temessük-e magyar földbe a Barguzinból hazatalált hamvakat? Petőfi Sándornak mindegy. Ő teljes életet élt – amit lehetett, megcselekedte Hazájáért. Erő felett, ha kellett. Ha mélyen magamba nézek, azt látom, hogy nekem nem mindegy, hogyan zárul ez az expedíció. A hamvak és a Költő személyazonosságának kérdésében egy állítás és egy tagadás van. Azzal együtt, hogy a tagadást nem érzem igazán őszintének. Könnyű azt mondani, hogy a burjátföldi porhüvely nem Petőfi Sándoré – de mennyivel meggyőzőbb lett volna hazahozni a tagadók által valósnak ítélt segesvári hamvakat – ha már annyira biztosak a Költő elhalálozásának helyszínében…

Behunyom hát a szemem, s a bennem kélő, belső hangra figyelek. Az pedig arról beszél, hogy az ezeréves átok hordozója leszek, ha a kétely eleganciája mögé bújva, a mindent tudni vélők magabiztosságával, elutasítom a barguzini eredményt. Engem úgy neveltek, hogy Petőfi Sándornak helye van a szívemben. A szívem pedig azt súgja, hogy a hamvaknak helyük van a magyar anyaföldben. Ha az értelmem kevésnek bizonyult, eldöntik a kérdést az érzelmeim. Van úgy, hogy a szívünkre kell hallgatni…

Két dologban bizonyos vagyok. Először is, soha nem bocsátanám meg magamnak, ha az én érzéketlenségem is részese lenne annak, hogy Petőfi Sándor hamvai ne leljék meg végső nyugalmukat a Haza földjében. Másodszor pedig, érzem és tudom, hogy nekem szükségem van Petőfi Sándorra, míg élek!

Hát béke poraira!

Magyar földben!

 

Morvai Ferenc

MEGAMORV-Petőfi Bizottság Egyesülete

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>