„Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom”
Petőfi Sándor Édesanyjára gondolva írta e sorokat, ha Isten elszólítja tőlük, a veszteség, a fájdalom megfogalmazására bizony nem talál szavakat. Őt idézve írom a Bolvári család immár csaknem egy éves kálváriájáról, hogy erre sincs szó, nincs fogalom elég, hogy fájdalmukat helyettük is elmondhassuk. Egy éve lesz hamarosan, hogy a kicsi fiúcskát kiszakították Édesanyja ölelő karjaiból, méghozzá azok, akiknek kötelességük – eskü szerinti kötelességük – volna szolgálni, segíteni a népet, amely nekik megélhetést biztosít. Egy éve lesz, hogy nincs bíró, ügyész, gyámügyes, családsegítő, védőnő, politikus, orvos, senki sincs ebben az országban, aki kimondaná, hogy elég volt a család keresztre feszítéséből, fejezzék be ezt a törvénytelen színjátékot. De hát mit is írok, hiszen a törvényeket ők gyártják saját maguknak, tehát bármit megtehetnek, bárkivel szemben. Még azt is, hogy mindenféle jogszabály nélkül a rendőröknek úgy adják át az aktákat, hogy BátorNyilas nevét Péterre írják át, az édesanya neve helyére egy nem létező vagy legalább is ismeretlen nő neve kerül, s lakcíme is más lesz. Ki hatalmazta fel ezeket a hivatalok okiratok meghamisítására? Micsoda lelkület kell ahhoz, hogy eldöntsék, idegen környezetben jobb lesz a négy és félhónapos csecsemőnek, mint szerető szülei otthonában? A kérdések sorakoznak, de hiszen már mindent feltettünk, mindent körbejártunk, s a hatalom néma maradt. Vajon mekkora összeget tettek zsebre azok, akik ezt végrehajtották? Vajon kinek az utasítására cselekedtek? S miért, hogy a sok-sok politikus, „képviselő” között sem akadt egyetlen egy sem, aki legalább vette volna a fáradságot és belenéz az aktákba. Megkérdezné a gyámügyest, hogy ki utasította okirat hamisításra? Ki rendelte ki a rendőröket és adott hamis papírokat a kezükbe? A rendőrök milyen törvény szerint jártak el, ha mindenféle bírói felhatalmazás nélkül egyszerűen csak kitépik az anya kezéből a csecsemőt? Meggyőződtek arról, hogy kinek a kisfia? Belenéztek-e azóta a tükörbe, s nem köpték szembe magukat? Ahogy a jegyzőt is lehet anyának nevezni ezután? Hogyan magyarázza meg a gyermekeinek, hogy van, akiknek nem adtam esélyt a gyermekük felnevelésére? És tükörbe tud-e nézni az állam- és kormányfő hites felesége, akik közismerten „gyermekvédők”, nemzetközi gyermekmentő szolgálatokban ténykednek. Ja, hogy ott mások adják össze a jótékonykodásra a rávalót, ott csak mosolyogni kell a kamerákba, és nincs semmilyen felelősségük. Nekik, mint a nagy, ország-világ előtti „gyermekvédőknek” legalább annyira nem szólalt meg az „anyai szívük”, hogy megkérdezzék: mi is történt? Nem, ezek nem emberek, egy sem, lelketlen, lélektelen gépezet részei, akik a hatalomért, a pénzért, a karrierért bármire képesek, bárkivel szemben. Reméljük, méltó jutalmukat is el fogják nyerni, s júdáspénzük nem fog boldogságot, nyugalmat hozni egyikőjüknek sem.
A kicsi BátorNyilast pedig hiába szakították el a szüleitől, a vér nem fog vízzé válni, s haza fog találni. Minél előbb, annál kevesebb lesz a bűnhődésük azoknak, akik ezt kitervelték. Mert a hetediziglenség bizony nem véletlenül maradt érvényben. A számon kérés el fog jönni. S akkor egyszer mindenkinek ezért a kicsi fiúért is felelnie kell!
R.M.