„A képzelet varázsa messze száll”

vilag

 
Petőfi „alföldi” gondolatai jutnak eszembe, amikor a mai időket elemzem. „Börtönéből szabadult sas lelkem” visszaidézi gyermekkorunk szép teleit, karácsonyait, a hó csatáktól, szánkázástól hangos téli szünetet, amelytől a mai gyerekeket meglopták, s ki tudja, nem lesz-e maradandó lelki sérülése a sok-sok kisdiáknak ez az esztelen világunk kapzsi rombolása.  Mert kételyünk sem lehet, tudjuk, hogy ember alkotta, s „ember” szabadította ránk ezt a pusztító kórt is, akárcsak elődeit, hiszen tudósok tucatja bizonyította már be, hogy mesterségesen kitenyésztett őspatkányok rágják lelkeinket, mindennapjainkat. A félelem, a bezártság, a kilátástalanság, s a pénztelenség szedi áldozatait. Az elmúlt napon 24 óra alatt tíz gyilkosságról kaphattunk hírt, bár lehet, hogy több is volt. Egész családját, élettársát, szerelmét, haragosát irtotta ki az elborult elme. Egymást érik a közlekedési balesetek, miközben a belügyér azzal dicsekszik, hogy jelentősen csökkentek a közlekedési balesetek. Csak azt az apróságot felejtette el hozzátenni, hogy az otthonukba zártak, a karanténban várakozó sok tízezer embertársunk, a munkanélkülivé váltak ugyan hová „közlekednének”? Ha az „aktív” munkavállalókra számítanák át ezt az arányt, bizony meglepő képet kapnának. Hiába! Így van ez, amikor az orvosok politizálnak, a politika pedig megpróbál orvosolni. De vannak dolgok, amelyeket pénzzel sem lehet gyógyítani, s különösképpen nem, ha elvonják az életteret, az emberi élethez való jogot. Akkor, amikor soha nem látott költségvetési hiányt sikerült összeügyeskednie a hatalomnak, szinte bizonyos volt, hogy mindezt a „járványveszélyre” fogva teszik, s hogy mérhetetlen bendőjüket még jobban teletömjék adóforintjaink milliárdjaival, bizonyos, hogy soha nem látott szigorításokra is sort kerítenek. Amikor sok ezer otthonban nem tudni, mit hoz a holnap, tartalékaikat felélték a családok, még esély sincs a rövid időn belüli munkába állásra, bizony, a szociálisan érzékeny, családbarát kormány magára hagyta az amúgy is létminimum körüli szinten tengődőket; a nyugdíjasok több mint százezres hadát, a nagycsaládosokat, a munkanélkülieket. Akkor, amikor sok milliárdot kaptak a baráti-rokoni szálakkal összekapcsolt szálloda- és turistaipar kiválasztottjai, amikor stadionokra és külhoni templomok felújítására szórják a pénzt, amikor mindenféle építkezésekre jut rávaló, csak a rég beígért bajbajutottaknak nincs egy fillér sem. Amikor arról harsogott az uniós összefogást hirdetők csapata, hogy a munkájukat elvesztők, a bezárni kényszerült kisvállalkozók mentőövként annyi juttatást kapnak, hogy ha elmúlik a vész, újból talpra tudjanak állni. Hiszen, bármivel is magyarázzák, érthetetlen és nagyfokú analfabetizmusra vall, hogy azt képzelik, a vírustámadást órákra be lehet szabályozni, kiváltképp úgy, hogy csak azokat éri el, akik ülve várakoznak, az álló tömeget nem. Tették ezt úgy, hogy az este 7-kor zárni kényszerülő üzletekben nem nézték, micsoda óriási tömeg rohamozza meg a boltokat. Az orvosi rendelők, hivatalok előtt óriási sorok kígyóznak, de a székeket leláncolták, a padokat leszerelték, nehogy legalább az idősek vagy kisgyermekesek helyet foglalhassanak, amíg rájuk kerül a sor. A kaszinók és a kiváltságosok éttermei, üzletei nyitva lehetnek folyamatosan, de akik nem tartoznak ehhez a belső körhöz, azokat óriási bírsággal fenyegetve tartják zárva. Orvosok, biológusok tucatjai bizonyítják, hogy a kisgyermekek akár maradandó károsodást is szenvedhetnek a kötelező maszkhordástól, ennek ellenére nem vetették le róluk a szájkosarat. A pajtásaiktól elszakított, megfélemlített gyerekek lelkivilágát bizony nehéz lesz sérülésmentesen helyrehozni. Itt nem arról van szó, hogy bárki is tagadná ezt a kórságot, hiszen azt is tudni lehet, hogy szándékosan szabadították rá a világra. Haszonszerzésből? Hatalommániából? Majd az idő feleletet ad rá. Itt az a tét, hogyan lehetne – lehetett volna – a legkisebb károkozással túljutni a bajokon. Hiszen az előző évi statisztikák is azt igazolták: sokkal kevesebb volt éves szinten a halálozási arány, mint az azt megelőző években. S akkor még a ferdítések, egyéb furcsaságok fel sem lettek említve. A boncolás elmaradása, a kórházak kiürítése, majd az orvosok bezárkózása, a magára hagyott betegek sokasága, a lelket bénító mindennapos félelemkeltés, a megfélemlítés sulykolása! Lehet majd tetszelegni, hogy ki milyen jótevő, megmentő, egy bizonyos: a majdnem 6000 milliárdnyi államháztartási hiány, a magára hagyott embertársaink milliói, a gyermekekre kirótt lelki terror és sok-sok értelmetlen, esztelen költekezés felér egy újabb ’56 kegyetlenségével, a rossz tanácsokért, a gazdaság padlóra küldéséért, mindenért, amiért remélhetőleg egyszer majd felelni kell az elkövetőknek.
Rozgics Mária
Wass Albert :
Februári álom
Kint tél van még; hideg, könyörtelen,
Az ablak alatt elsüvölt a szél.
Fedélcsatorna pléhe felzokog,
Ott fent a kémény jajgat és beszél.
A képzelet varázsa messze száll,
S mint őszi pára itt-ott fennakad;
Egy szürke dombon s néhány régi fán
Meg-megpihen s halkan tovább szalad...
Már lefolyt a bércek hó-palástja,
Sötét-lilára vált a vén havas;
Szalonka száll a csendes esti szélben,
S a napsugár már zöld rügyet fakaszt.
A kismadár is megcsendül az ágon,
Tavaszi vágyak vidám dallama;
Túl a ködbe burkolódzó fákon
Mintha bíbor-eső hullana.
Jön az alkony. Az áldott nap leszáll.
Vonulnak már a szürke vadludak;
A légben kezdődik a szúnyog-bál,
S a völgyben tompán harsog a patak.
Azúr-egen a csillagok kigyúlnak:
Arany szegek a tündér kárpiton.
A földre sápadt csillagocskák hullnak:
Pásztor-tüzek, a vén hegyormokon.
Kint még zokog a vén fedélcsatorna,
Ablakom a szürkületbe tárom.
Hideg havát a szél szemembe hordja:
Elsuhant már a februári álom.