Magyar feltámadás
„Nem kéne a népet így félrevezetni”
Hetvenhat évvel ezelőtt éppen olyan farkasordító hideg köszöntött ránk, mint mostanában, amit a meteorológusok beígértek. Csakhogy itt, a Bükk és a Mátra ölelésében, a fűtött szobában azért még az időnként ijesztő széllökések ellenére is barátságos az élet. Nem úgy, mint a budai hegyekben, de elsősorban a Budai várban, ahol a második világháború legvéresebb ütközete zajlott. A kegyetlen öldöklésnél is kegyetlenebb azonban, hogy az eltelt évtizedek során a mindenkori hatalom mindenkor megtiltotta, hogy a parancsot teljesítő katonákra és a lemészárolt civilekre emlékezzünk. Ma is rendőri attak, büntetés és megbélyegzés jár azért, ha a nagyhatalmaknak koncként odadobott katonákért akár csak gyertyát is merészelünk gyújtani. Pár éve a várban valóságos hajtóvadászatot rendeztek azok ellen, akik a legborzalmasabb helyszíneken, a Kapisztrán téren, az Úri és az Ostrom utcában gyertyát gyújtottak, a budai hegyekbe emléktúrára indulók adatait összeírták, a gyülekezőket bekamerázták. Hogy miért retteg a mindenkori hatalom 1945. február 11-12-e felemlegetésétől? Nos, a legfőbb „bűnt” talán abban kellene keresni, hogy egy kis csapat mindenféle életesély nélkül sem volt hajlandó sem a parancsot megtagadni, sem pedig magát megadni az ellenségének. Na és persze az adott szó, amely a két nép fiait az utolsó leheletükig összetartotta, hiszen a Várban magyar és német katonák küzdöttek, valóban az utolsó csepp vérükig.
Csak összehasonlításul idézek egy rövid feljegyzést: Kevesebb mint öt nap alatt húszezer katona pusztult el, ugyanennyien estek fogságba, míg az átjutás legfeljebb 700 főnek sikerülhetett. Összehasonlításul: az 1944-es normandiai partraszállás során a szövetségesek számára legvéresebb veszteségek az Omaha-partszakaszon keletkeztek, de a halott, sebesült és eltűnt katonák száma itt sem haladta meg az ötezer főt. Ehhez képest az Omaha-partszakasz az amerikai kollektív emlékezetkultúra integráns része, míg a kitörés eseményei egyáltalán nem szerepelnek a német köztudatban, és Hazánkban sem a hivatalos megemlékezésekkor.
A kegyetlen öldöklésnek, amelyet a civil lakosság ellen követtek el a „felszaba -dúlást” hozók, elsősorban az volt a magyarázata, hogy a szovjet hadigépezet néhány napos, netán egy hétig tartó ütközetet tervezett be, s helyette 102 napig tartott Budapest, különösen Buda bevétele. Ezt a szégyent pedig nehezen viselte el a „hős” csapat. Nem véletlen, hogy csak nagy titokban merték felemlegetni a túlélők is azt a kegyetlenséget, amelyet a háborús bűnök között kellett volna feltárni, amit a szovjetektől a magyar nép elszenvedett. Több százezer nőt erőszakoltak meg, közülük több tucatnyit kegyetlenül meg is gyilkoltak – volt, akit tankkal tépték ki, másoknál válogatott kínzásokat alkalmaztak -, s a harcok csitultával házról-házra járva, aki élt és mozgott, mindenkit agyonlőttek. Máig nem tudni, mert akkori „hadtörténészeink” parancsra vagy szolgalelkűségből folyamatosan kisebbítették az áldozatok számát, de tény, hogy másfél milliónál több civilt és katonát hurcoltak el hadifogságba vagy málenkij robotra. Sok ezren tűntek el, akik némelyikéről később kiderült, hogy egész egyszerűen „csak” meggyilkolták, mert háborús időszakban bármit megtehettek.
A Budai vár védelme és a várból való kitörés hősi küzdelme példaként szerepel több ország hadi ismeretei között, különösen a bajtársiasság, a becsületesség, a helytállás. Nem véletlen, hogy amikor a Magyar Nemzeti Arcvonal a Kitörés Napját Becsület Napjává átkeresztelve szervezte meg az emlékünnepséget, akkora ellenállásba ütközött, hogy a hatalmon lévők – demokráciában – nem merték felvállalni az ellenszél fújását. Mintha nem is Magyarországon élnénk, és nem tudnák, hogy minden harcoló katona parancsot teljesített, s ha gyáván megfutamodott volna, netán feladja magát, az lett volna a nemzet szégyene. Csak példaként említem a Rongyos Gárda hős parancsnokát, Prónay Pált, aki maga is 70 évesen önként ment a várvédők közé, példát mutatva emberségből, s vitézségből. Sorsa szintén máig tisztázatlan. Egyes feljegyzések szerint hősi halált halt a várnál, mások a szovjet GULÁG-okon látták őt. Sokan meg vannak győződve arról is, hogy a negyedik éve börtönben sínylődő Győrkös István igazát is azért nem lehet bizonyítani, mert ő volt, aki a Becsület Napja megemlékezést elindította, aki a magyar történelembe „visszalopta” ezt a világraszóló háborús bűntettet és katonáink hősies helytállását. Számos országban alaptörvény, hogy a katona, ha parancsot teljesít, mindenkor megilleti a hősi halott jelző, a politikai parancs bármelyik oldalára vetődött. Csak nálunk tilos megemlékezni róluk, mint ahogy tilos volt elsiratni, meggyászolni az orosz frontokon elesetteket, a Don-kanyari tragédia áldozatait, a málenkij robotra elhurcoltakat, a gyerekfejjel sok tízezer elpusztult leventét, s hozzátartozóik egész életük során a fájdalom mellett viselték a cinikus hatalom billogát: háborús bűnösök, akiknek még unokái sem kaphattak méltó elégtételt, mind a mai napig sem.
A Becsület Napja, jöhet bármekkora terror vagy bármilyen ellenszél, immár belopódzott a magyar lelkekbe, éppen úgy, mint az Aradi Tizenhármak tragédiája, akiket szintén soha fel nem mentettek halálos ítéletük alól, a nemzet mégsem tartotta őket bűnösnek. De hiszen milyen beteg elme az, amely bűnösnek tekinti a kicsi gyermektől az aggastyánnokig mindazokat, akiket egy elvetemült eszme elvetemült képviselői kegyetlenül legyilkoltak? Miért lehetett bűnösnek kikiáltani azokat, akik minden talpalatnyi földet akár az életük árán is védték, mert tudták, érezték, hogy az a talpalatnyi föld akkor, abban a pillanatban a Hazát, a Magyar Népet jelképezi, érezték, hogy a csata elvesztésével egy eddig soha nem tapasztalt gonosz erő fog ránk törni, amely csupán előkészítője, melegágya lesz egy még veszélyesebb eszmének, amelyet napjainkban kezdünk felismerni: A pénz, az emberi értéket, becsületet, lelkiismeretet felőrlő mindenható lett az, amely igyekszik eltiporni, még a gondolatainkból is kiölni a becsület, a helytállás, a hazaszeretet, az adott szó, az emberiesség fogalmait. Akkor, amikor a nagypolitika által félrevezetettek, a nagy rendszerváltásnak hazudott esztendők elején elfogadták azt a döntést, hogy az elődök által kijelölt utat megtartják – hiszen hát úgy mentek el, hogy itt maradtak a gyilkosok, verőlegények, hóhérok és az őket kiszolgálók, a kollaboránsok és utódaik – saját halálos ítéletüket készítették elő. Mert ugyan az életünket megtarthattuk – még -, de akkor, amikor ma már mindent a vagyon, a pénz, a milliárdok határoznak meg, bizony az alapvető emberi értékek, fogalmak teljesen elértéktelenedtek. Amikor ezer és ezerszámra lehet utcára dobni beteg embereket, időseket, kisgyermekes családokat, amikor egy pár hónapos kis csecsemőt rendőrök tépnek le az édesanyja kebléről és hatalmi segédlettel tüntetnek el a szerető család elől, bizony vissza kellene gondolni arra, hogy miért is harcoltak ott hőseink a Várban? Sajnos, agymosásból jelesre vizsgázott valamennyi hatalmi erő, hiszen ma is fasisztákról, fehér terrorról és egyebekről papolnak, miközben az ÁVH borzalmait még mindig csak szőrmentén tárják fel. Amikor megtörténhetett, hogy egy pufajkás, ártatlan emberek elleni sortűzben résztvevő még miniszterelnök is lehetett, amikor besúgók és keretlegények kiemelt nyugdíjjal és „erkölcsi elégtétellel” ágyban párnák közt pusztulhattak el, miközben a megkínzottak és agyonvertek hozzátartozói életük végéig fizikai és lelki nyomorban éltek, s élnek még most is sokan. Amikor besúgókról és kollaboránsokról dicshimnuszt zengő filmek készülhetnek, elhazudva, átfestve múltjukat, bizony nehéz indulatok nélkül szólni. A volt miniszterelnökről – ő maga mondta el – tudni, hogy a hatvanas években már a vendéglátóipari tröszt egyik vezetőjeként dolgozott, akkor, amikor még javában akasztottak, börtönöztek be ’56-os múltjuk miatt sokakat, feltehetjük a kérdést, hogy vajon miféle erkölcsi mérce uralkodik itt még most is? Amikor a másik nagy megmondóember szavait ma is isszák, mint a jó nedűt, s közben nem gondolnak arra, hogy az előző rezsim kegyeltje, többszörös kitüntetettje, ünnepelt írója volt, aki egy átlagos magyar család egész éves jövedelmének megfelelő összegeket lóversenyezett el egy-egy hétvégén, mint üldözött, mellőzött ’56-os! – vajon nem kellene már felébredni. Hiszen maga az első „szabadon választott” miniszterelnök mondta, hogy nem hozzák nyilvánosságra a besúgó listát, mert a fél parlament érintett benne – s akkor még igen csak szelíden fogalmazott. A valamikori Jurta Színházba vajon kik mehettek, mint rendszerváltók? – hiszen az oroszok még javában itt voltak és a titkosszolgálatok ádáz csapata figyelte minden lélegzetvételüket? S akkor ők voltak a nagy „rendszerváltók”.
El kellene már felejteni ezt a nagy egymásra borulást és ezt a pártvezérek fetisizálását. Példát kellene venni a Becsület Napján helytálló őseinkről, hőseinkről, akiket nem érdekelt semmilyen izmus, ők a haza védelméért és az ártatlan emberekért ontották vérüket, adták életüket. Reméljük, hasonló galádság már nem történhet meg – bár ki tudja, látva a világ újabb fegyverkezési lázát -, de meg kellene már tanulnunk, hogy a hatalmon lévőket az ellenzékeik tartják fenn, ők erősítik, mivel ők sem akarnak mást, csak pénzt, hatalmat, rangot. Addig, amíg ebből a mókuskerékből nem képesek kiszállni, ugyanazon a kitaposott úton fognak végigmenni, s ugyanazokat a hibákat követik el, mint a cseppet sem dicső elődök.
Ha egyszer lesz olyan politikai erő, akarat, amely nem hatalmat hirdet, hanem szolgálatot, amely nem a vagyonról szónokol, hanem a nemzet alapvető jogairól, alapvető jólétéről, akkor talán elindulhatunk a változás útján. De az is igaz, hogy addig, amíg múltunk olyan kapaszkodóit, mint a Rongyos Gárda hőstette – sajnálatos, hogy még Horthy Miklós is csak háttérből nézte, s nem segítette őket -, a Becsület Napja, 1956 szabadságharca a magyarság lelkében nem kerül a megérdemelt méltó helyre, amíg hagyjuk, hogy bennünket holmi idegenek gyalázzanak, saját hazánkban másodrangú polgárrá vagy már nem is polgárrá, rabszolgává minősítsenek le, felemelkedés nem, legföljebb anarchia, tüntetgetések, és erőszakos cselekmények várhatók. A magyar szabadság, a magyar felemelkedés napja ott kezdődik, ahol a pártoskodás, a hatalmi összekacsingatás és az egyszerű, dolgos nép lecsőcselékezése megszűnik.
Rozgics Mária
Aranyosi Ervin:
Meg kéne tanulni őszintén szeretni!
Félelem uralja az emberiséget.
E gonosz varázsnak, mondd, mi vethet véget?
Min kell változtatni, mit kellene tenni?
– Meg kéne tanulni őszintén szeretni!
Mert amíg a szívnek nincsen szabadsága,
sötét felhők ülnek a reszkető világra.
A lélek csak fázik, nem tud melegedni.
– Meg kéne tanulni őszintén szeretni!
Míg az embereknek korlátolt a joga,
a gazdag világnak többre fáj a foga!
Minden háborúnak véget kéne vetni!
– Meg kéne tanulni őszintén szeretni!
Kizsigerelt Földünk, nyomorgó szegények,
éhező milliók, másodrangú lények,
– míg telve sok raktár – nekik nincs mit enni!
– Meg kéne tanulni őszintén szeretni!
Kitalált betegség, lassan ölő mérgek,
gyilkos oltóanyag van itt már temérdek.
Túl sok már az ember? Nem is kéne ennyi?
– Meg kéne tanulni őszintén szeretni!
Modern rabszolgaság, értéktelen munka,
sikertelen élet vár mindannyiunkra?
Gyilkos betegségek, rák és “dili flepni”.
– Meg kéne tanulni őszintén szeretni!
Hazug médiákból, cenzúrázott hírek,
ömlenek fejünkre, miből én nem kérek.
Reklámok özöne: Venni, venni, venni!
– Meg kéne tanulni őszintén szeretni!
Hazug politika, mázsás adóterhek,
dolgozol, mint “állat”, mégis letepernek.
Pénzed elpárolog, nem is marad semmi.
– Meg kéne tanulni őszintén szeretni!
Illúzió pénzek, gazdagodó bankok,
gazdasági válság, félrevert harangok.
Nem kéne a népet így félrevezetni.
– Meg kéne tanulni őszintén szeretni!
Lelki konfliktusok, lelki betegségek,
félelemben élők, lélekben szegények,
a bűnt vállatokról le kellene tenni!
– Meg kéne tanulni őszintén szeretni!
Félelem uralja az emberiséget.
E gonosz varázsnak, mondd, mi vethet véget?
Min kell változtatni, mit kellene tenni?
– Meg kéne tanulni őszintén szeretni!
Ha tetszik a vers, hát ne tartsd meg magadnak!
Azoké a jövő, akik szívből adnak,
s ahhoz, hogy szebb legyen, nem kell több, csak ennyi:
– Taníts meg másokat őszintén szeretni!
/2014/
VÉGRE EGY HAZAFIAS KEZDEMÉNYEZÉS
Nyilvánítsa az Országgyűlés a Becsület napjává február 11-ét!
Az 1945-ös budai kitörés emlékére, mártír hőseink becsületből, hűségből, kitartásból, önfeláldozásból és hazaszeretetből való példamutatásának elismeréséül február 11-ét a Becsület napjává kell nyilvánítsa az Országgyűlés előbb-utóbb, még ha az erre irányuló képviselői javaslatomat - http://www.parlament.hu/irom39/09952/09952.pdf - 2013-ban le is szavazta a fideszes többség, ahogy egy történelmi játékfilmmel is adós még a kormányzat ebben a témában is.
Normális esetben az EU is meg kéne emlékezzen arról a magyar-német áldozathozatalról, amelynek köszönhetően a szovjetek nem tudták egész Európát megszállni, hiszen a menetben elfoglalni tervezett fővárosunk ostroma több mint száz napon át tartott (ebből 53 nap teljes bekerítettségben). Nem ítélem el azt a honvédet, aki a kilátástalan küzdelemben dezertálva a túlélést választotta (nemzetünknek így is sok vérvesztesége volt), de tisztelet illeti azokat a hősöket, mártírokat is, akik életüket adták a haza védelmében.
Sajnos egyedüli pártként a Mi Hazánk vállalja fel az emlékezést, nincs ehhez bátorság a kormányzatban és a Honvédségben sem, pedig ha a doni hősökre már nem tiltott dolog emlékezni, akkor az ugyanúgy a németek oldalán, de honvédő harcban, hazánk területén elesett hősökre pláne lehetne. Éppen ezért veszünk részt mi is a már évente több ezer embert megmozgató kitörés túrán, illetve a Légió Hungária Hősök útja nevű, méltó gyertyagyújtási megemlékezésén.
Dicsőség a hősöknek!
Novák Előd, a Mi Hazánk Honvédelmi Kabinetjének elnöke