Ne legyetek kegyrendoroketlenek!
Bár márciusi forradalmunkra és szabadságharcunkra emlékeztünk a hét elején, a kép az októberi szabadságharcunkat idézi, mégis önmagáért beszél: a magyar zászlót vivő fiatalembert tucatnyi rendőr teperi a földre, rugdalják, ütik-vágják. Tizenöt esztendeje lesz immár, hogy a 2006-os rendőri attak felelősei kibújhattak a megérdemelt büntetésük alól, mint ahogy az 1956-os sortüzek parancsosztogatói és végrehajtói is kiemelt nyugdíjjal, ágyban-párnák között halhattak meg. Valószínű a nemzet kifosztását levezénylőkre is hasonló sors vár, ha csak… De csitt. Március idusán is rendkívüli helyzet volt, ezer rendőrszempár leste, gyülekezik-e valahol a nép. Sok ezer családot tettek utcára, sokakat öngyilkosságba kergetve, jogerős bírói ítélet nélkül. Védve a semmit, a másét, a globális bankárkasztot, akik jót röhögnek a markukban, hiszen virtuális bankjegyeikért nagyon is valóságos gazdagságot kaptak. Petőfi Sándor hajdanán szomorú szívvel írta, hogy „elzúgtak forradalmaink”, s az akkori küzdelmünkből is levonhattuk a tanulságot, a politika, a hatalmi akarat mennyire megosztotta, kihasználta őseinket is. Hiszen láthattuk, hogy mind a labanc, mind a kuruc oldalon küzdött egymással magyar a magyarral. Egyik a remélt szabad hazáért, másik esküjét betartva, parancsra fogott fegyvert, hiszen a magyar embernek az esküje nemesebb, fontosabb volt mindennél. Mint ahogy 1945-ben is, a Budai Várban katonáink és a szövetséges német erők tudták, biztos halál vár rájuk, mégis inkább egyenes gerinccel mentek a golyózáporba, mintsem becstelen árulókként, gyáva megalkuvókként éljék tovább életüket. Aki visszatekint történelmes múltunkra, csodálkozva tapasztalhatja, hogy mennyi kiemelkedő hőstettet, micsoda világraszóló küzdelmet kellett megvívni, ha a sors úgy hozta, akár egész Európáért is. Ennek ellenére akiknek életét védték, akiket óvtak a pusztulástól, azok törnek folyamatosan lándzsát felettünk, azok ócsárolják, kisebbítik tetteinket. S, hogy „ezernyi fajta népbetegség” és ezernyi fajta aljas árulás ellenére is itt vagyunk, ez az a megfoghatatlan valami, amit hiába kutatnak évszázadok óta más népek, másfajta faj. A világ urai amolyan kísérleti nyulakként tekintenek ránk, hogy még mennyit tűrünk, mikor szakad el az a bizonyos cérna. Neveznek minket birka népségnek is, mert nem ismerik a magyar lelket, amely a ráaggatott címkék ellenére is elsősorban emberséges, ahogy annak idején Balassa Bálint is megénekelte: Emberségből példát, vitézségről formát” adtunk. Védtük a gyengébbet, az elesettet, istápoltuk ellenfeleinket is, ha kiesett a fegyver a kezükből. Nézve ezt a képet, bizony érdemes eltűnődni azon, hogy hol és mikor rontottuk el, hogy mindez megtörténhet. Magyar ember magyar embernek a farkasa, árulója, kifosztója? Parancsra, idegen parancsra üti a magyart, mert nemzeti színű zászló van a kezében! Utcára rak nőt, gyermeket, időset, beteget, mert a bankár, a multi, az idegen jött-ment így kívánja? Védi a milliárdos, de a hajléktalant, akit közreműködésével is nincstelenné tettek, lenézi, megveti, üldözi! A kéjjel gyilkoló, a nemzet kirablója, a kábítószeres ámokfutó helyett a maszkabál őrzője. Nem gondolkodtak még el azon, hogy vajon a hajdan volt csendőrségről soha nem születtek gúnyversek és otromba viccek, míg a rend őreit kifigurázásukkor a legbutább, legprimitívebb szinten emlegetik. S akik jót röhögnek rajta, nem is gondolkodnak el azon, hogy saját maguk ostobaságát nevetik ki, hiszen ott, ahol a rend fenntartását így értékeli a köz, ott nemcsak szellemileg, de még inkább erkölcsileg züllött a közmorál. Megtisztulásról hiába reménykedünk, ha nincs meg rá sem a politikai, sem pedig a közakarat. Az egymásra mutogatás, a minél zavarosabb állapotok fenntartása egy bizonyos rétegnek igen jól jövedelmez, miközben a kamatokat is velünk fizettetik meg. Nem lehet elégszer mondani, hogy el kellene már kezdeni azt a tavaszi nagytakarítást.
Rozgics Mária