„Ne hagyd, hogy felettünk uraljon idegen”
A magyar ember, ha bárhol jogait védi, igazságát képviseli, azonnal rásütik a jól bevált billogot: antiszemita, rasszista, vírusszkeptikus, oltásellenes, idegengyűlölő… a sornak vége-hossza nincs. Mindig kitalálnak valami újat, hogy ezzel is eltereljék a gyanútlan tömeg figyelmét, bár a lényeg ugyanaz. Valaha a különféle uralkodók, királyjelöltek oldalán ontotta egymás vérét a magyar, s bizony még az 1848-as szabadságharcunkban is szemben álltak tenfiaink, hogy vérüket és életüket áldozzák egyik vagy másik oldalon. Nincs ez másként ma sem. A rengeteg-féle izmus, az ilyen-olyan eszme mentén szétszabdalták, ízeire szedték a valaha egységes Nemzetet. Te István-király párti vagy! Fúj, te Koppány hívő. Te hiszel a Magyarok Istenében, pogány, eretnek, fúj! És megint csak fúj, ha ennek vagy annak a szélnek az uszályába kapaszkodva hiszed a szebb jövőt. Évszázadok óta ugyanaz a nóta: Szebb jövőért kell harcolnunk, miközben legjobbjaink valóban elhulltanak a véres harc alatt, miközben a hitvány egyre magasabbra tört. Ma akkora a szakadék magyar és magyar között, hogy valóban csak isteni csoda tudja összeforrasztani ezt a tucatnyi repedést, amelynek élén soha nem magyar ember áll, s ahol az észt osztók mindenkor idegen érdekek megbízottai. Figyeljék meg, ha bárhol a Hazában felüti a fejét egy nemzeti értéket képviselő eszmeiség, azonnal körbeveszik a küldöttek, s nagy hanggal, anyagi erőkkel rövid időn belül félreviszik az egész kezdeményezést. Mostanság pedig a félelem annyira beleívódott a lelkekbe is, hogy szinte kilátástalan a jövőkép. Szinte! Mert azért sokakból még nem veszett ki a józan paraszti ész. Sokan vannak, akik felismerik, hogy a hírhedt-hírhedett pestis járványról is csak utóbb, majd száz esztendő múltán derült ki, hogy mesterségesen szabadították rá az emberiségre, mert az első világégés nem hozott annyi áldozatot, amely elegendő hasznot jelentett volna a sátánfajzatoknak. Százmillió halott fémjelezte útját ennek a borzalmas tettüknek! S hány száz és százmilliónyi áldozat volt, ha csupán azt nézzük, hogy hányféle kórság, háború és vérengzés kísérte a magunk mögött hagyott XX. századunk történéseit is. A gulágokban elpusztult tízmilliók, a fehérorosz nép kiirtása, a háborús kegyetlen megtorlások Drezda és a német fogolytáborok terén, a Budai Várban és Hazánk földjén, a japán tengerparti véres ütközet során, Hirosima és Nagaszaki földig rombolásával. A későbbi vietnami és koreai pusztítások épp úgy, mint akár a szeptember 11-e eltervezett gaztette sem hagyható szó nélkül a sok más háborús pusztításokkal egyetemben. De az egykor virágzó Afrika lakosságának kipusztítása is épp úgy e telhetetlen parazita népség számlájára írandó, mint a százmilliónál is több indián őslakosság legyilkolása, s ki tudja még, mi lehet a számlájukon, hiszen a titkosított akták mindig csak utólagosan, évtizedek, évszázadok múltán kerülnek felszínre. De az ember állítólag azért lett emberré, mert a legfejlettebb emlős és mégis, annyi ösztöne, annyi önvédelme nincs, mint egy parányi rovarnak, mert folyamatosan hagyja magát megvezetni, megtéveszteni, egymás ellen fordulni. Valaha, amikor összefogott magyar a magyarral, világcsodáját vitte véghez, őseink küzdelmét is látva, s bizony elszomorító, hogy a pénz, az értéktelen mocskos bankók mit tettek velünk. Az ok azonban nem a fegyverek erejében és még csak nem is az anyagiakban keresendő, hanem abban az értékválságban, amelyet magunkra öltöttünk, amelyet elfogadtunk. Tanulni kellene a múltból, visszaidézni őseink szokásait, életmódját, s rádöbbennének, hogy az úgymond civilizáció nem egyéb, mint a fizika törvényei szerinti spirál, amely önmagát pusztítja. A parazita ezt nem képes felfogni, hiszen ott a fagyöngy példája. Szép, látványos és még egészségünk védelmére is szolgál, mégis, ha rátelepedett akármilyen erős, évszázadok megpróbáltatásainak ellenálló fára, az néhány év alatt megfullad, élete megszakad. Nekünk nem ilyen sorsot szánt a Magyarok Istene, ezért végre félre kellene tenni mindenféle izmust, mindenféle lelket-szellemet megrontó eszmét, hogy ismét magyarokká legyünk, a szó nemes, igaz értelmében. Ahogy őseink hirdették: a magyar több mint a nemzet, a magyar maga a vallás, maga az élet. Ehhez kellene visszanemesednünk. S ehhez sem bálványokra, sem izmusokra nincs szükségünk, csak lelkünk megtisztítására.
Rozgics Mária
Molnár Ferenc Kálmán:
Az én imám!
Uram!- Ajkam csak suttogva mondja ki nevedet,
Mert Te vagy a jóság, mennyei kegyelet.
Lelkem most imát mond, szíven most remél,
Hontalan gyermeked könyörögve kér.
Uram!- Ki fent trónolsz magas kék egekben,
Tartod létezésünk, áldott szent kezedben,
Te, ki uralod a világ mindenséget,
Ne büntess bennünket, árva magyar népet.
Ne hagyd, hogy felettünk uraljon idegen,
Fajtám lábaira rabláncokat tegyen.
Űzzed el a gonoszt, pokloknak mélyére,
S, add vissza országunk, megszenvedtünk érte.
Megszenvedtünk érte, könnyel, vérrel, bajjal.
Miért sújtasz bennünk e sátáni fajjal?
Ők kik Nemzetünket keresztre feszíték,
Aljas rágalmakkal halált reá kérték.
Kezeikhez tapad millióknak vére,
Tőlük a kötél volt hőseinknek bére.
Mocskos hitetlenség nékik a vallásuk,
Büntesd meg e fattyút, ó Uram - hadd lássuk!
Taszítsd le mindegyét kárhozat mélyére.
Ott vagyon a helyük, sátán ölelésben.
Szűnjön meg e földön a pokoli gazság,
Add Uram, hogy legyen magyarnak igazság.
Add, hogy hősök sírján, csak virág fakadjon,
S, testvér többé testvért soha el ne adjon.
Kárpát bércén a sas csak magyar szót halljon,
Cigány húzzon nótát, lenn a tengerparton,
Bánát rónái közt csak magyar arasson,
S, magyar zászló lengjen ott fenn Fogarason.
Minden magyar szívben csak szeretet légyen,
Minden magyar testvér, boldogságban éljen!
Uram!- Add, hogy legyen úgy, ahogy most kértem,
Felajánlom Néked, cserébe az éltem.
Tudom nem sokat ér, hisz hontalan vagyok,
De fogadd el Uram! Mást én nem adhatok.
Mert elraboltak mindent, országom és kincsem,
Csak a hitem maradt és Te, Uram Isten!-