Magyar feltámadás
„Olyan légy, mint a többi nyomorult”
Ülök a gép előtt és döbbenten olvasom, hogy már a gyerekeinket sem akarják nyugton hagyni és ősztől már a kisiskolásokat, majd az óvodásokat is „oltakoztatják”! Nem elég, hogy a szülői házból már három évesen kirángatták, a kötelező óvodai beíratással, akkor is, ha az édesanya vagy nagymama otthon van és maga szeretné nevelni a kicsi gyermeket. Életbe lép Mária Terézia gonosz elmélete, hogy mielőbb jó alattvalókká kell idomítani a magyarokat, még esélyt se adjanak arra, hogy máskor rebellisek legyenek. De hát, ahogy a Habsburgoknak soha nem sikerült „jó alattvalókká” idomítani a magyarságot, ezért minden eszközt megragadtak, hogy bármilyen módon is, de megtörjék a nemzetet. Hajdanán még a spártaiak is emberségesebbek voltak, pedig a legvadabb harcosokként tartották számon őket. De a kisgyermek nevelése, fejlődése az náluk is tabu téma volt. A gyermekek tíz éves korukig otthon, szülői körben nevelődtek és csak utána kezdődött a harci kiképzésük. Életmódjukat legjobban a székelyek őrizték – őrzik -, hiszen a fiúgyermek tíz éves korától már az istállóban hált az édesapjával, s csak a leánygyermek maradhatott bent a szobában. De nyáron sokszor a lányok, asszonyok is kihúzódtak a szabadba, hogy a gyermekek mielőbb hozzászokjanak a kinti munkákhoz, a majorság ellátásához, a konyhakertben az élelem megtermeléséhez, hiszen a székelységnek, ahogy néprajzi leírások is jelzik, mindig készenlétben kellett lenniük. Házukat, hazájukat védték, menekültek, ha a sors úgy hozta, s amikor elvonultak a viharfelhők, újból otthont teremtettek, az életet tovább vitték.
De vajon milyen sors vár most a mai fiatalokra, gyermekekre, ha a hatalmi téboly már szinte csecsemő korban – bár, ha a dusnoki kis BátorNyilast nézzük, őt bizony csecsemő korban – kiszakítják a szerető szülői karokból, s viszik a közösbe, ahol nem nevelik, hanem idomítják őket. Ne mondja már senki, hogy egy három éves csöppségnek jó az, ha kora reggel kirángatják az ágyból és viszik a közösbe, ahol hozzá hasonló nyűgös, álmos gyerekekkel van összezárva. Agyonfrusztrált óvónők felügyeletére bízva, akiket épp úgy húz a megélhetés súlyos ága, akik ennyi összeverbuvált gyermeknek szeretetet sem képesek úgy adni, mint ahogy az ennyi idős korban elvárható lenne. De az édesanya szeretetét képtelenek is volnának pótolni. A piciket már ebben a korban is számtalan negatív élmény zavarja szellemi-lelki fejlődésükben, hiszen pajtásaik az otthonról hozott szokásokat, életmódot egymásra zúdítják, amelynek rossz hatásait az óvodai alkalmazottak képtelenek kiszűrni. A trágárság, a verekedés, a szülőktől ellesett szerepjátékok, a különféle viselkedési mód aztán rövid idő alatt akár depresszióssá, kezelhetetlenné is teszi az apróságokat. S erre mi a válasz? Büntetik, sarokba állítják, kipellengérezik, pusztán nevelési szándékból. Tudom, vannak óvónők, dadusok, akik szívvel-lélekkel, hivatásuk legjobb ismereteivel próbálják nevelni, összeidomítani a „kapott” gyermeksereget. De hiába folytatnak struccpolitikát, hiába tesznek úgy, mintha minden rendben lenne, a fiatal felnőttjeinken látjuk, hogy mit eredményezett ez az „állami” oktatási rendszer, mit ez az egész kevercse, amelynek egyenes következménye a fiatalok körében egyre jobban elharapódzó depresszió, igen gyakori az öngyilkosság, ma már tizenéves korban sokan rendszeresen fogyasztanak alkoholt, s bizony a bűnözés is egyre fiatalabbak között kezd terjedni. Hiszen a gyermek mit lát? Akit nem visznek úgynevezett elit iskolába, azok között is kettészakad a gyermeksereg. Vannak igen szegények és kicsit jobb módúak. S már óvodában megkezdődik a kaszttá szerveződés: az olcsó, kopott ruhában érkezőket a „menők” kiközösítik, legyen bármilyen okos, jó tanuló, nyitott szívű valaki. Azonban nem igaz, hogy a rossz anyagi körülmények között élők köréből több bűnöző hajlamú fiatal felnőtt kerül ki, csupán az igények, a megszerezendő holmi között van különbség. Van, aki csak egy jó cipőre vágyik, egy gyorséttermi menüre, míg mások autókat törnek fel, kocsikat kötnek el, s a kábítószer is ott van mindkét rétegnél. Legföljebb a gazdagabb hátterű nem technokollal kezdi, hanem a szervezetet – kezdetben – kevésbé roncsoló füvekkel. Hogy ennyi a depressziós, önmagával elégedetlen, emiatt beilleszkedni képtelen fiatal felnőtt, ennek ez a fenemód modern oktatási rendszerünk a legfőbb oka. A szülőtől három éves korban elszakított gyermeket a megélhetésért güriző szülők már képtelenek nevelni, jó, ha hétvégére jut egy kicsi szeretet számukra, a hétköznapi hajtást követően. Az iskolák óraleadó tanárokkal tömve, a borzalmas mennyiségű tananyagot képtelenek normálisan leadni, tehát nevelésről itt sem lehet szó. Mire a három éves kortól „elrabolt” gyermeket tizennyolc éves korában visszakapja a szülő, egy vadidegen, számára kezelhetetlen fiatal felnőttet lát maga előtt, aki, ha nem keveredett rossz társaságba, ha elhatározta, hogy önmagát megvalósítva minél több pénzt akar keresni, akkor néhány év tanulással, gyakorlatokkal egy mai modern robottá válik, aki reggel héttől este hétig a munkahelyén robotol, s ha hét végén nincs csapatépítés meg kötelező munkahelyi összeröffenések, talán jut ideje egy kis magánéletre is. De akkorra már úgy megszokják ezt a kiüresített létformát, hogy igényük sincs rá. Hol vannak már azok az időszakok, amikor a nyári szünetben önfeledten játszadozó, táborozó, túrázó fiatalok élték gyermeki életüket?! Ma minden a pénzről szól, s egyre több helyről jelzik az iskolákból is, hogy a „kötelező” tanulmányi kirándulások költségeit sok család nem tudja vállalni. Hogy a nyári szünetben sok gyermek csak úgy „lézeng”, mert az iskolákban már nincs napközis tábor, nincs felügyelet, nincs pénz!
Aki őszintén szemléli a történéseket és belenéz a fiatalok szemébe, megfigyeli a viselkedésüket, a ruházatukat, bizony nem kell ahhoz idősnek lenni, hogy lássa, valahol nagyon félresiklott valami. A koravén gyerekek, a borzalmasan trágár beszédek, a jellegtelen egyen-szakadt-farmer öltözetük az egész személyiségüket is ilyen egyengondolkodóvá, jó alattvalóvá silányította, akik a pénzért, sikerért, előmenetelért, a meggazdagodási vágyért már képtelenek is azon gondolkodni, hogy jól van-e ez így, amivé tették őket, ahogy élnek? A szülők, mert nem tudják felvenni a versenyt a milliárdos kaszttal, valamiféle örökös lelkiismeret furdalással élve inkább ráhagynak mindent a gyermekeikre, mintha az ő szégyenük, az ő hibájuk lenne, ami ma van!
S minderre a szinte már robotszerű létformára érkezik a rémhír: ősztől a kicsi iskolásokat, majd az óvodásokat is oltakozásra kényszerítik, a pusztítás, amit lelkiekben okoztak, hadd legyen még nagyobb, most már a szervezetükben is! Az „elit”, amely sok százezer forintos havi költséggel járó magánóvodába, magániskolába hurcolja a gyermekét, s képtelen még csak ráérezni is arra, hogy mi a gond a jelen helyzettel. Vannak már olyan „elit” iskolák is, ahol éves szinten akár tízmillió forintot is kifizetnek egy-egy gyermek neveléséért, tanításáért. S akkor ott a kontraszt: éppen az egyik budai elit óvodában történt, hogy három éves óvodás kislánynak a nemi szervét harapdálta össze két nagyobbacska fiú, akik odahazulról hozták a pornó jeleneteket! Előfordult, hogy éppen a kedves „óvónéni” készített pornófelvételeket a kicsi gyermekekről és adta el valamilyen pedofil állatnak, jó pénzért. Hogy a nevelőotthonokban milyen rémtettek történnek, arról csak időnként röppen fel egy-egy hír, mert az érintett gyerekek csak az intézetből kikerülve mernek szólni róla, addig tartanak a megtorlásról.
Messzire kanyarodtunk a kiinduló ponttól, de sajnos minden összefügg mindennel. Akkor, amikor még semmiféle kísérleti eredményt nem tudnak hitelt érdemlően felmutatni a vakcináknál, hogy száz százalékos biztonsággal lehet a gyermekeket oltani vele, miféle sötét erő az, amely mégis kimondatja, hogy oltani kell! Milyen orvosok, egészségügyi dolgozók azok, akik jó pénzért még a jövő reménységeit is odadobják áldozatként, csak túl legyenek ezen a mai cirkuszon?! Akkor, amikor egyáltalán nem lehet tudni, hogy a fiatal kis testekben okoz-e genetikai elváltozást, és ha igen, milyent, hogy mernek ilyen döntést hozni? És miért nincs már a gyermekeink mellett az orvosok, ügyvédek hada, hogy odakiáltsuk a hatalomnak: El a kezekkel a gyermekeinktől! Meddig hallgatnak, meddig lapulnak, minek kell még bekövetkeznie, hogy belássák, az erőszak nem vezet sehová. Az embereknek, ha már nem lesz semmi vesztenivalójuk, hiszen sokakat kilakoltattak az otthonukból, még többen elveszítették munkájukat, létbizonytalanságba kerültek, s akkor még a gyermekeiket is veszélyeztetik! – ez nem fog jó fényt szülni. Mai korunk „modern” kis Solymosi Esztereket akar csinálni ezekből a gyerekekből?! Miért nincs, aki kimondja, hogy csak, ha a minimálisan kötelező két év letelik és mindenféle kísérlet igazolja a forgalomba hozatalát, azután szabadjon oltani a gyerekeket. Hiszen eddig valahány „orvos” megszólalt, mind azt mondta, hogy a gyermekekre, fiatalokra nem veszélyes ez a vírus. Akkor mi tette annyira veszélyessé, hogy nem kegyelmeznek a kicsiknek sem?! Csak nem az esztelen „oltakozásra” való agitálás, ahol boldogot, boldogtalant beoltottak, anélkül, hogy meggyőződtek volna a különféle szervi bajaikról. Anélkül, hogy felvilágosították volna őket, hogy bizony az oltást követően néhány hétig az immunrendszerük legyengülhet és akkor inkább ők maradjanak otthon. Akkor, amikor az oltakozás után maguk is fertőzhetik embertársaikat, tehát maradjanak otthon! Miért az oltást nem kérőket állítják pellengérre, őket akarják bűnbakoknak kikiáltani, miközben semmiféle tudományos bizonyíték nincs, amely akár egyik, akár másik állítást, hitelt érdemlően erősítené vagy cáfolná!
Ott vannak példaként az általuk összeállított statisztikai táblázatok, amelyek alapján cáfolható a világjárvány. Több alkalommal is hallhattuk a tiszti-főorvostól is, hogy az összes elhunytnak 2-3 százaléka az, aki kizárólag covidban hunyt el, a többieknél csupán találtak ilyen vírust is. Hát akkor most ki nem mond igazat?! Miért nem boncoltak/boncolnak, miért nincsenek már olyan patológiai adatok, amelyek a gyógyító munkát segítenék?
Mi az oka annak, hogy a hatalomban lévőkről az egyszerű emberek csupán azt látják, hogy a nagy-nagy szegénység, járványveszély miatti leállás ellenére gazdagodnak, óriási pénzeket költenek reklámra, vadászkiállításra, stadionokra, külföldi segítségnyújtásra, miközben idehaza igen sokaknak igen tragikus a helyzete.
Talán itt volna az ideje, hogy pártcsatározásokon kívül végre tiszta vizet öntene mindenki a pohárba és a nemzet érdekében félretenné az alakoskodását, s megpróbálná menteni a menthetőt. Mert a lovak közé dobott gyeplővel ez a szekér bizony igen nagy iramban száguld a szakadék felé. De ebbe a szakadékba annak ellenére, hogy lesznek, akik magán repülőgépen, páncélozott autón, luxus vonaton akarják elhagyni a süllyedő térséget, a történelmünkre visszatekintve látható, hogy együtt süllyed vagy emelkedik a nép. Csakhogy egy ilyen tragédia senkit sem fog kímélni, s Dárius kincse sem lesz elég arra, hogy az okozott fájdalmat, sérelmet, tragédiákat elfeledtessék.
Rozgics Mária
József Attila:
ELÉGIA
Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten,
füst száll a szomorú táj felett,
úgy leng a lelkem,
alacsonyan.
Leng, nem suhan.
Te kemény lélek, te lágy képzelet!
A valóság nehéz nyomait követve
önnönmagadra, eredetedre
tekints alá itt!
Itt, hol a máskor oly híg ég alatt
szikárló tűzfalak
magányán a nyomor egykedvű csendje
fenyegetően és esengve
föloldja lassan a tömény
bánatot a tűnődők szivén
s elkeveri
milliókéval.
Az egész emberi
világ itt készül. Itt minden csupa rom.
Ernyőt nyit a kemény kutyatej
az elhagyott gyárudvaron.
Töredezett, apró ablakok
fakó lépcsein szállnak a napok
alá, a nyirkos homályba.
Felelj -
innen vagy?
Innen-e, hogy el soha nem hagy
a komor vágyakozás,
hogy olyan légy, mint a többi nyomorult,
kikbe e nagy kor beleszorult
s arcukon eltorzul minden vonás?
Itt pihensz, itt, hol e falánk
erkölcsi rendet a sánta palánk
rikácsolva
őrzi, óvja.
Magadra ismersz? Itt a lelkek
egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt
oly üresen várnak, mint ahogy a telkek
köröskörül mélán és komorlón
álmodoznak gyors zsibongást szövő
magas házakról. Kínlódó gyepüket
sárba száradt üvegcserepek
nézik fénytelen, merev szemmel.
A buckákról néha gyüszünyi homok
pereg alá... s olykor átcikkan, donog,
egy-egy kék, zöld, vagy fekete légy,
melyet az emberi hulladék,
meg a rongy,
rakottabb tájakról idevont.
A maga módján itt is megterít
a kamatra gyötört,
áldott anyaföld.
Egy vaslábasban sárga fű virít.
Tudod-e,
milyen öntudat kopár öröme
húz-vonz, hogy e táj nem enged és
miféle gazdag szenvedés
taszít ide?
Anyjához tér így az a gyermek,
kit idegenben löknek, vernek.
Igazán
csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
Magaddal is csak itt bírhatsz,
óh lélek! Ez a hazám.