„Megsebezni tudsz, de megtörni soha!”
Tudják, igazán nagyfokú cinizmus kell ahhoz, hogy a rohamosan növekvő infláció ellenére a nyugdíjasoknak átlagosan 990 forintnyi emelést szavaztak meg, amelyből lesz, aki 171-et fog kapni. Ha azt nézzük, hogy egy esztendő alatt több százezerrel emelték „honatyáink és honanyáink” a maguk jövedelmét, akkor még inkább érzékelhető ez a honszeretet, ami sugároz belőlük. A szó szoros értelmében, hiszen a „köznép” közé már csak testőrökkel kísérve képesek „elvegyülni” többségük, s miközben egy 40-50 évet végig dolgozó ember egy év alatt sem kap annyit, mint amennyit ezek havonta zsebre tesznek, még jobban érzékelhető, hogy milyen kormánya is van a magyarnak. De elsősorban nem az anyagiakon kell lovagolni, hanem sokkal inkább azt érdemes figyelni, hogy milyen hajbókolós jánosokká lettek, bizonyos vezetőkkel szemben, említhetjük akár Pekinget, Moszkvát és Tel-Avivet is, attól függően, hogy honnan mekkora apanázs várható. S ugyanakkor miféle pökhendi gőggel viseltetnek azokkal szemben, akik számukra ezt a jólétet előteremtik. A minap szemtanúja voltam, ahogy a villamosra felszállt egy idősebb asszony, s az ajtóval szemben álló, hasonló korú asszonyság utálkozva lépett hátrébb. Mire amaz kedvesen odaszólt: - Nem vagyok koszos, teljesen frissen mosott a ruhám, csak kopottas. Az ápolónői nyugdíjamból nem telik divatosabbra – szólt szelíden, s igyekezett messzebb húzódni az ajtótól, nehogy a dámát zavarja. Ez modern korunk Tiborc-jelenete, amellyel naponta számtalanszor találkozni. A pénztárnál aprópénzét számolgató emberekkel, sóvárgó szemmel a kirakatot nézegető gyerekekkel, lehajtott fejű anyukákkal, akik jó, ha egy gombóc fagyit tudnak venni a gyermekeiknek. A gyógyszertár alkalmazottai a megmondhatói annak, hányszor kérdik kétségbe esetten az ide érkezők, hogy van-e olcsóbb készítmény, amivel kiválthatják a receptre felírtat. Bevásárló pultoknál félénken érdeklődő vásárlók; várható-e leárazás az élelmiszerek terén? Pedig hát a magyar ember sem alávalóbb más fajoknál. Mi több, nem lehet elégszer hangoztatni, hogy a nagy népvándorlások idején tárt karokkal fogadtak minden hazánk fiát, mert tudták, hogy szorgalmasak, becsületesek, precízek. Csakhogy ebben a nagy demokráciában, amikor is éppen ezeket a tulajdonságokat nézik le, mi több, még büntetik is, valahogy mégsem akaródzik becstelenné, alávalóvá, hitvánnyá válni, mert sokunkban él Tamási Áron vagy akár Wass Albert által is megismert üzenet, hogy aki becstelen, magyarnak is alkalmatlan. Talán nem véletlen, hogy kik azok, akik a parlamenti patkókban három évtizede ott ragadtak! S az sem, hogy madarat tolláról megismerve, politikai kapcsolatai alapján ismerszik meg az ember is. A minap a Váci utcában jártam, s szinte már fel sem tűnt, hogy nem hallani magyar szót, s a kirakatokról is idegen feliratok virítanak az utcára. Pedig hát él a nyelvünket védő törvény: mindenki köteles jól olvashatóan, láthatóan Magyarországon magyarul feltüntetni az üzlet nevét, a termékeire vonatkozó reklámszövegeket. De hát ugyan ki kérné számon ezt, ha ma az a legkardinálisabb kérdés a „hivatalos” politikában is, hogy kinek milyen nyelvvizsgája van. Próbálná csak valaki is Olaszországban vagy francia földön, de akár csak az északi országokban is a saját anyanyelvüket lekicsinyleni az ott élőknek, idegen elnevezésekkel átírni! Ahogy így morfondírozok, előttem egy Nagymama áll meg a kirakat előtt, nagyobbacska fiúunokájával, ahogy ez a beszédjükből kiderült. Nagyi! Mi most még Magyarországon vagyunk vagy messzebbre utaztunk? Nem utaztunk messzebbre kicsi fiam, ez még Magyarország, csak ezek az emberek itt átutazóban vannak. – És meddig tart ez az átutazás? – csodálkozott rá a fiúcska, hozzá téve, hogy tavaly nyáron is itt jártak és akkor is ugyanilyen fura zűrzavar volt hallható. Nagyanyja rámosolygott, s így válaszolt: - Tudod kicsim, ha ti a pajtásaitokkal szép ízes magyar nyelven beszélgettek, és csak ha messzire utaztok, akkor használjátok az idegen nyelvet, akkor egyszer majd el fog tűnni ez a zűrzavar. Mert ezeknek a fiataloknak a zöme itt született, a magyar honban, csak azt hiszi, így értékesebb, másabb, ha megtagadja a múltját. A gyerek eltűnődött a hallottakon, majd vidáman felkiáltott: - Hé, ti itt, megértitek, amit mondok!? Néhány szempár rávillant, a többiek pedig tovább siettek. A gyermek nem hagyta magát: Nagypapáék a határ másik felén nem szólalhatnak meg magyarul, mert azt mondják, az már nem magyar föld. Akkor ti, hogyan mertek itt más nyelven megszólalni, ha ez pedig magyar föld? – kérdezte vagy inkább kiáltotta. Mire egy jól öltözött úr odalépett hozzá és néhány garast akart a markába nyomni. A gyerek döbbenten nézett rá: - Hát magának csak ennyit jelent a hazaszeretet? – kérdezte és karon fogva Nagymamáját, odaszólt: - Mit fog tenni, ha a pénze olyan értéktelen lesz, mint maga? – kérdezte, s elsiettek. A férfi arcára odafagyott a döbbenet, mint ahogy lába is szinte földbe gyökerezett a hallottaktól.
Rozgics Mária
Sepsi Sándor:
Nem adom meg magam!
Isten hozott új világ!
Én nem kérek belőled!
Csupa fertő és mocsok,
ezért is undorodom tőled.
Az ördög cinkosa vagy,
s földi poklot akarsz.
Egy nemzetet nyomorba terelni,
bűnt és hazugságot eképpen takarsz.
Elméket butítasz zsarolással,
s hitetleneket térdre kényszerítesz.
Saját akaratod szerint irányítasz,
és zsarnoki félelemkeltéssel fenyítesz.
Nekem nem kell az új világ!
Nem leszek az ördög cinkosa!
Méltóságom nem enged térdre borulni.
Megsebezni tudsz, de megtörni soha!