varazsfajav„Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon ”
Olvasom az interneten zajló szócsatákat, a különféle beszólogatásokat, s elborzadok belé. Mennyi-mennyi gyűlölet, micsoda eszeveszett indulat tör fel naponta sokakból, az arctalanság levetkőz minden gátlást. De, még aki nevét, képmását is adja hozzá, az sem szilárdan magát, ha egy vitába beszáll. Pillanatok alatt olyan haraggal tromfolja le a másikat, hogy ha szemtől-szemben állnának, bizony képesek lennének akár egymás életében is kioltani. Legyen szó pártvitákról, vakcinázásról vagy akár csak a legutóbbi fokimérkőzésig, bármiről. Ennyire megosztott, ilyen gyűlölettől feszülő soha nem volt a nemzet. A nevető harmadiknak bizony könnyű dolga van, mivel hátrányosabb a foteljában, elvégezzük a helyét mindent. Hol van már Zrínyi Miklós költő és hadvezér figyelmeztetése: „Ne bántsd a magyart!” - hol Tamási Áron felszólítás: „Minden magyar felelős minden magyarért!”, Akár csak Wass Albert író-költő fejedelem üzenete: „Megmérettetik az embernek fia”… Bizony napjainkra az első számú hatalmi erő, a média oly fontos beállítója a szántszolgálat, hogy ember legyen a talpán, aki képes átlátni a szitánt. Képes felismerni, hogy mindenféle szírén hang, minden agitáló, lelkesítő vagy éppen hittérítő szöveg egy és ugyanazon vezérelv szerint fogalmazódik meg: a napjainkra már nem is olyan háttérhatalomnak számító „elit” érdekeit kiszolgáló, emberiség elleni propaganda ez. Az ember naponta döbben rá, hogy micsoda hatalom rejtőzik a médiában, a televízióban, a mindenki sulykolt reklámszövegek mekkora képes képes tenni a lelkekben, de főleg az agyakban. Mára már többségük kényelemből, félelemből? - ki tudja, de gondolkodni sem akar, ellenérv nélkül fogadja el azt, ami tálalnak számára. S nem veszik észre, hogy játékszerei lettek egy világhatalmi gépezetnek, jelentenek már se istene, se embere, csak a mindenek feletti hatalom számít. Isteneknek képzelik magukat, sok-sok millió élettel játszva, s az emberek még leginkább egymás ellen fordulva hisznek abban, hogy meg fogják úni a világkatasztrófát. Hisznek abban, hogy ha ugyanolyanokká válnak, mint ez az arctalan, lélektelen „elit”, akkor nekik jobb, könnyebb lesz az élet. Nem hallják meg a csendes fohászt, nem számít a könnyes tekintet, nem az igaz szó, már oly annyira megmételyezte sokak lelkét a hamis ígéret, hogy akkor is hisznek benne, ha valahol, a bensőjükben még érzik, hogy nem jó úton haladnak. Szerencsére egyre több kis közösség fogontozik össze, egyre többen szólják meg a másikat, hogy „ne félj, én is itt vagyok” - s ez a megszólítás lassan, csendesen, nem kap döngetve, hanem szívtől-szívig hatolva igyekszik utat törni. Találjunk egymásra addig, amíg még lehet. Amíg nem ölnek ki minden emberi érzést mammon alamizsnáival, vakcinázással, politikai szlogenek skandáltatásával, addig szorosan magyarul magyarul kezeltem, csak van értelme, amíg nem lesz már véglegesen késő. A Magyarok Istene soha nem hagyta el nemzetét, csak mi fordultunk el tőle. Nem véletlen, hogy ki akarták irtani még az írmagját is a szívből, mert akik ezt tették, azok tudják, hogy az a fohász, amely lelkünkből őszintén felszakadva szólítja meg a Magyarok Istenét, a világ legerősebb hatalmát felett is képes győzelmet aratni. Hát ébredjünk végre hitünkre, s tegyük dolgunkat, amely nem is kevés!
Rozgics Mária
Vörösmarty Mihály:
A VÉN CIGÁNY
Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és vizen,
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Mindig igy volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Véred forrjon mint az örvény árja,
Rendüljön meg a velő agyadban,
Szemed égjen mint az üstökös láng,
Húrod zengjen vésznél szilajabban,
És keményen mint a jég verése,
Odalett az emberek vetése.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Tanulj dalt a zengő zivatartól,
Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl,
Fákat tép ki és hajókat tördel,
Életet fojt, vadat és embert öl;
Háború van most a nagy világban,
Isten sírja reszket a szent honban.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Kié volt ez elfojtott sohajtás,
Mi üvölt, sír e vad rohanatban,
Ki dörömböl az ég boltozatján,
Mi zokog mint malom a pokolban,
Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,
Vert hadak vagy vakmerő remények?
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Mintha ujra hallanók a pusztán
A lázadt ember vad keserveit,
Gyilkos testvér botja zuhanását,
S az első árvák sirbeszédeit,
A keselynek szárnya csattogását,
Prometheusz halhatatlan kínját.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
A vak csillag, ez a nyomoru föld
Hadd forogjon keserű levében,
S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében,
És hadd jöjjön el Noé bárkája,
Mely egy uj világot zár magába.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Húzd, de mégse, - hagyj békét a húrnak,
Lesz még egyszer ünnep a világon,
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon,
Akkor húzd meg ujra lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve.
Akkor vedd fel ujra a vonót,
És derüljön zordon homlokod,
Szűd teljék meg az öröm borával,
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.