A munkásosztály nem a paradicsomba, a csirke far hátra megy
Van ennek az egész választásra készülődésnek egy morbid üzenete is: ahogy a miniszterelnök beül a szolgálati autójába, s közben a „piros volt a paradicsom, nem sárga, Magyarország előre megy, nem hátra” giccses cigánydalt énekelik, előrevetítik az ország szomorú jövőjét, amelyet hiába akarnak kozmetikázni. De mára már javítani is lehet a korábbi szövegen: „Piros volt a paradicsom, nem sárga, Magyarország előre megy a far hátra!” Mert bárkik is gyártották ezt a sületlen giccsparádét, amit választási népszerűsítésnek szántak, tudat alatt csak előjött az a jelen állapot, amely Hazánkat jellemzi. Jelesül, hogy lehet választani: piros vagy sárga, bár a far-hát az marad. Az befagyasztva. Ez vár ránk, akárhogy is áll majd a mérleg nyelve a voksolások után. A nagy kérdés „csupán” az, hogy az a mára már szinte alig létező munkásosztály és az értelmes, alkotó munkától megfosztott, szolgáltatóvá, jobban mondva a multik cselédjévé süllyesztett-züllesztett, valaha okos, bátor, nagy tudású hazánk fiai mikor döbbennek rá arra a puszta tényre, hogy mi a büdös életben nem fogunk és korábban sem tudtunk választani. Mi alibinek kellünk. Statisztának, hogy lehessen ránk hivatkozni: „a nép akarata ez volt”.
Emlékeznek még arra az időszakra, amikor a debil kinézetű (vagy tán egészen az?) miniszterelnököt, az Apró-klán bábkormányfőjét újraválasztották, a fél országnál is többen hivatkoztak arra, hogy nem rájuk szavazott. Aztán valahogy mégis csak összejött az a nagy többség, amellyel újfent a kormánykerékhez lökték a Fletót. Aztán emlékezhetnek arra is, amikor Pilisszántó szókimondó polgármestere, a Polgi éppen azért mondott le a tisztjéről, mert elege lett ebből az össznépi hazudozásból. A falujukban ugyanis kézzel is leszámolták a szavazócédulákat, s bizony, rá kellett döbbennie, hogy az itt élők kétharmada a szocialistává átvedlett kommunistákat szavazta vissza. Igaz, négyszemközt mindenki elkezdett magyarázkodni, hogy ő aztán nem, ő még rémálmában sem kívánná vissza ezeket. S amikor Polgi szembesítette őket, hogy látta a szavazócédulákat, amelyekkel nem lehetett variálni, szemlesütve voltak, akik beismerték: Tudod, a gyerek egyetemre jár, az asszony a banknál dolgozik, a fiamat most léptették elő… és azt mondták, hogy hiába titkos a szavazás, mindenkiről tudni fogják, hogy hová ikszelt. Szóval itt tartunk most is. Kifelé a nagy szájkarate, de legbelül harminc ezüstpénzért a többség elad mindent, a hitét, a jövőjét, a becsületét. Mert érzik, látják, hogy mi zajlik itt, de úgy gondolják, hogy ha kifosztóink szekerét tolják, akkor nekik, egyénileg talán jobb lesz. Rá kell döbbenteni mindenkit, akik hamis illúziókban ringatják magukat, hogy nem lesz jobb. Senkinek sem. Igaz, ideig-óráig még el lehet játszani, hogy mennyivel könnyebb, jobb most az élet, de a megbízók rövidesen benyújtják a számlát és akkor a temérdek széthordott milliárdok visszafizetését csak el kell kezdeni. S akkor szembesülhetünk azzal, hogy még az úgymond átkosban a Fekete Jánosék sem adósították el ennyire az országot, mint ahol most tartunk. Természetesen a kovidra hivatkozva, mert most ez a gumicsont, ami mindenre felhasználható. De ott a költői kérdés: a bajnai-féle libás gaztettével, miután a földművelő parasztságot végleg megfosztották földjétől, a devizahitellel küldték padlóra a felemelkedést még elősegíthető középosztályt, ekkorra lett olyan óriási a szakadék a közép- és felsőosztály között.
„A devizahitelezést 2001. júniusában az első Orbán-kormány idején, a Magyar Nemzeti Bank kezdeményezésére, a kabinet támogatásával, az akkori parlament döntésével vezették be. És persze az ellenzék asszisztálásával", amelynek 2002-es kormányra kerülése után lett volna lehetősége a beavatkozásra, a jelentősen növekvő hitelállomány korlátozására, amit nem tettek meg. Az ügyfeleket pedig azért terheli felelősség, mert sokan vettek fel devizahitelt fedezet nélkül, holott az ilyen hiteleket csak azoknak lett volna szabad elérhetővé tenni, akik devizabevétellel rendelkeztek-„ nyilatkozta a közelmúltban Surányi György, a Magyar Nemzeti Bank korábbi elnöke. E tényt nem lehet elégszer hangsúlyozni, hiszen ma már a propaganda úgy szól, hogy a Gyurcsány-kormány adósította el a lakosságot. Holott ez nem igaz. Az Antall-kormány leltár nélkül végrehajtott privatizációja volt a főpróba. Aztán, hogy ez kisebb-nagyobb zökkenőkkel lezajlott – a nagyobb zökkenők csupán azért voltak, mert egymás között összevesztek a koncon a tűzhöz közelebb lévők – jöhetett a többi. Pilótajátékok, banki ügyletek, a könnyű- és nehézipar szétzúzása, az állami gazdaságokon keresztül egészen a MALÉV-ig minden elkótyavetyélése, amelyben bűnös mindegyik kormány, amely ez idáig regnált az utóbbi három évtizedben!
S most, miután az eladósítással már több tízezer családot küldtek padlóra, egyes számítások szerint többen lettek öngyilkosok a kialakult helyzet miatt, mint ahányan az 1956-os szabadságharcunk áldozataivá váltak, ezer és ezer családot ziláltak szét, akkor kiderül, hogy az igazságügyi miniszter helyetteseként regnáló alak, összefonódva a végrehajtók főnökével, irtózatosan sok pénzt síbolt el, mivel szabad kezet kaptak a kiszolgáltatottak vagyonának elszedéséhez. És természetesen az igazságügyi minisztert nem terheli felelősség. Holott jobb helyeken, ahol komolyan veszik a vezetők feddhetetlenségét, ezért minimum azonnal menesztenék a minisztert, s hogy mindez a szárnyai alatt zajlott éveken keresztül, még büntetőjogi felelősség is terhelné. Mondom, ha Hazánk úgymond az igazságosság helyszíne volna. Hogy hiába hallatszott fel az égig a becsapott tízezrek segélykiáltása, ez semmit sem számított az elefántcsont toronyba behúzódó hatalmi elitnek, mert az számukra teljesen természetes volt, hogy köztisztviselői illetményből valakik milliárdos vagyonokat halmozzanak fel. Még csak a gyanú árnyéka sem vetült senkire, akiknek 1-2 milliós karórára, kétmilliós hátizsákra, magánrepülőgépen való repkedésre, jachtozásra, dubajozásra és egyéb pénznyelő hobbira futotta, hogy valaki legalább annyit kérdezzen tőlük, hogy mégis, miből vették? Nem, ez már a magánszféra súlyos megsértését jelentette volna. Ilyesmit csupán azoktól szokás kérdezni, akik bérből és fizetésből élnek – és itt senki sem gondol a parlamenti padsorokban bohóckodókra, különösen nem a kormányfőre, aki maga sem nem átallotta kijelenteni, hogy nincs vagyona és soha sem volt vagyonos ember. Miközben több százmilliárdnyi érték került át családi kézbe. Na persze, sem az apát, sem a felnőtt gyereket egy miniszterelnök meg nem kérdezné, hogy miből? Ez nem illik! De hát lopni sem illik, mégis megteszik. A valóban bérből és fizetésből élőknek minden fillérjét az adóhatóságtól kezdve számos felügyeleti szerv ötszörösen átvilágít, s ahol csak egy parányi kis tévedést észlelnek, azonnal súlyos bírságokat szabnak ki, hogy még csak a gondolat se fogalmazódjék meg senki fejében, hogy „ezeknek ott fenn miből is telik”.
Sajnos, a mi hazánkfiai már elfogadták, hogy piros vagy sárga paradicsommal kampányolva az úgymond kisebbik rossz, akarom mondani, a kisebbik tolvaj mellé tegyék le a voksukat. Ha egyáltalán lehet tudni, hogy melyik is a kisebbik tolvaj. Hiszen amiről tudunk, az csak a felszín. A magánszámlákra, a külföldi bankokba elrejtett összegekre, a horvátországi félszigetre, a miamii luxus nyaralóra gondolni sem lehet, hiszen az már más lapra tartozik. Miközben a pórnépet képesek volnának egymással akár agyagba is döngöltetni, aki nem osztja a véleményüket.
A minap is óhatatlanul hallottam a buszmegállóban három joviális férfi beszélgetését. „A Mészáros az igen! Az folyton jótékonykodik. Amikor nála dolgoztam, nekem is mindig időben és rendesen kifizették, ami járt. A Mészáros még többet is szokott adni egy ezressel. Hallottatok arról, hogy emezek, a komcsik így tennének?” S sajnos, akit így elhomályosított a média, nehéz volna meggyőzni, hogy aki lenyúlta a nemzet pénzét, mert másként ennyi milliárdot képtelenség, még folyamatos lottó-főnyereménnyel is összegyűjteni, szóval az könnyen „jótékonykodik”. Holott nem jótékonykodásra volna szükség, a magyar embert meg lehet alázni ilyesmivel, és sajnos, meg is teszik. Tisztességes megélhetést, életteret, megbecsülést, önrendelkezést érdemelne már rég ez a nemzet, a titkosítások, az álszent hazudozások és aljas, pitiáner egymás elleni kijátszások helyett. De hát mit is lehetne elvárni, amikor a minap is hasonló gondolatokért egy felbőszült hazánk fia lebunkózott, mondván, hogy hogyan merészelek ilyesmit leírni. Ha nem tetszik, el lehet innen menni. Ő is ezt tette. Most éppen Hollandiában él és igenis jól él. Csak röhögi az itthon nyivákolókat, akik hó végén már egy doboz gyufát sem tudnak megvenni maguknak. Ő bezzeg, ha kedve szottyan, akkor akár egy hazai melós egy havi fizetésénél is többet költ el sörre, étteremre, nassolni valókra. A családja sem szenved hiányt. Amikor kedvük tartja, hét végén hatalmas autós kirándulásokra indulnak és ilyenkor bizony annyit költenek, amit idehaza egész évben sem engedhetnek meg maguknak… S még tovább is ömlengett, hogy milyen jólétben él és csak lesajnálja azokat, akik nem keresik meg maguknak a hasonlóan kínálkozó alkalmakat.
Természetesen a fotóján ott látni a piros-fehér-zöld zászlót, ott „nagy magyarként” tetszeleg, de, hogy akik megőrzik és iszonyatos erőfeszítésekkel is megtartják magyarnak a Hazát, azokat könnyű lebunkózni, kigúnyolni. Mert ma már ez a divat. És az, hogy legyen mindenki világpolgár, mert ez az élet rendje. Aztán szép lassan besétálnak abba a kelepcébe, ahonnan már nem lesz kiút, de tán nem is veszik észre, hogy már szabad gondolatuk sincs, csak biorobotként végrehajtják, amit beléjük programoztak. S talán fel sem fogják az okát, hogy miért vagyunk itt még – sajnos egyre kevesebben, akik másként szeretnénk élni.
Tudom, most jön megint a költői kérdés: mi lenne a kiút. Számtalanszor elmondták, leírták már, gondolkodjanak el rajta, hogy hol rontottuk el, hogyan lehetne folytatni, ha nem szeretnénk megélni, hogy más népekhez hasonlóan a mi fajunk is süllyesztőbe kerüljön. Érdemes Istóczy Győzőtől kezdve a régi nagy gondolkodókat elővenni és mindenféle belebeszélés, gyűlölködés nélkül olvasni üzeneteit. Mert nehogy azt higgyék, hogy az ő antiszemitizmusa bárki ellen is irányult. Ő a Magyar Hazát akarta megvédeni. Azt a hazát, ahol akár az úgymond kiszsidó és a cigányság is épp úgy életteret kap, ha elfogadja törvényeinket, ha betartják, hogy mindenkinek egyenlő joga és kötelessége van, akkor nem engedik, hogy odafönn, a zavarosban halászók kijátsszák egymás ellen őket. Nem vigyorognak kárörvendően a másikra, hogy ni-ni, ő csak másodrendű, mert az én fajtám áll a kormányrúdnál. Ez a fajta már többször is pusztulásba vitte Földünk lakosságát, s most sem lesz másként, ha nem tudjuk időben – már a 24. órán is túljutva – megfékezni őket hatalmi tobzódásukban, amely már nem az értelmes életről, hanem az esztelen szerzési vágyról és pusztításról szól.
Be kellene látni, hogy egyetlen Glóbuszunk van, ahol jelenleg élni tudunk. A tudomány jelenlegi állása szerint nincs lehetőség innen elmenni, elmenekülni. Akkor talán itt volna az ideje, hogy ezeket az esztelen őrülteket, ezeket az Univerzum-romboló pszichopatákat végre a pokol fenekére küldve értelmesen, emberhez méltóan éljünk. Földünk nem igaz, hogy túlnépesedett. akár még többszörösét is el tudja tartani a jelenlegi emberiségnek, csak értelmes beosztással. Nem a tengerekbe kell önteni a felesleget, nem eleve a meggazdagodási vágy alapján termelni bármit, hanem az élhető élet és az életfeltételek mind hosszabb idejű biztosítása kellene, hogy az elsődleges cél legyen.
Fehér-fekete-sárga, keresztény-mohamedán-zsidó a maga életterében úgy élhet, ahogy szeretne, ha belátják azt, hogy nem egymás kárára, hanem egymás mentén, egymást segítve kellene a jövőt tervezni. A sok ezer éves öldöklés, a meggazdagodási vággyal gerjesztett gyilkos eszközök – élelmiszereknek mondott mérgek és életellenes technikai eszközök – helyett életigenlő élelem és használati tárgyak lehetnek azok, amelyek valóban visszahozhatják a valamikor paradicsomi állapotokat, ahol az ember ember tudott lenni, ahol egyetlen törvény uralkodott csak: a Természet törvénye, amely felülírt és ma is felül kellene írni a kisstílű nagygazemberek önző tobzódását.
Mert megmaradásunk záloga ez, szülessünk a Föld bármely pontjára, ma még egy hajóban evezünk, s bizony ez a hajó már sok-sok súlyos léket kapott, s lassan elfogy az erőnk a ránk zúduló áradat kilapátolásához.
Rozgics Mária