Mondd, te kit választanál?
Szinte naponta tesszük fel különböző témában e kérdést. Napjainkban az orosz-ukrán konfliktus kapcsán, akár csak idehaza a pártcsatározások során, itt is, a nemzetközi porondon a kérdésre adandó válasz azért nehéz, mert tudjuk, hogy a politikában soha senki nem mondd igazat, mindig a saját érdek az, amelyet igazságnak állítanak be.
De azért mindenkor van egy határvonal, amelyet meg kell húznunk a magunk számára is, azért, hogy erkölcsileg ne süllyedjünk arra a szintre, mint a konfliktus kiagyalói. Elsőként is el kell ismerni, hogy Ukrajna mesterségesen létrehozott állam, ahogy annak idején például Jugoszlávia is az volt. A tényekhez ugyan az is hozzátartozik, hogy a „nagy” Szovjetunió sem másként vált „unióvá”, minthogy az erősebb diktálta a feltételeket. Ahogy az egykori fanyar humor is kiemelte: Aki egyetértett a szovjet döntéssel, egyik kezét letehette.
A történelmi visszatekintésekből tudjuk, hogy a háború még soha sehol nem oldott meg semmit. Ideig-óráig ugyan nyugvópontra jutottak a csatározások, legfőképp azért, mert a résztvevő felek annyira elvéreztek, kifáradtak, hogy szükségük volt erőgyűjtésre. Azt is jól láthatták a reálpolitikusok és történészek, hogy a II. világháborút lezáró egyezmények sem lesznek tartósak, hiszen sok-sok érdeket sértve, erőfölénnyel „győzték meg” az érintett államokat, vezetőiket.
Ami jelenleg Ukrajnában zajlik, az is egy ilyen, egykor igen elhibázott döntés utóhatása, következménye. Sajnos, mi magyarok is érintettek vagyunk benne, hiszen a hazaáruló gazemberjeink soha el nem múló bűnt követtek el a magyarság ellen akkor, amikor az úgynevezett Antall-kormány ismételten „örök időkre” lemondott Kárpátalja visszacsatolásának igényéről, s az őt követő mindenkori hatalom is tudomásul vette e döntés! Tette ezt akkor, amikor az ukrán miniszterelnök szinte tálcán kínálta fel Kárpátalját, mondván, hogy ez a terület mindig is magyar volt és beszéljék meg a visszavétel feltételeit.
Csakhogy akkor is a hatalmon lévők csupán bábként csücsültek itt, Európa szívében és a parancs ezúttal nem Moszkvából, hanem már New Yorkból és Tel-Avivből érkezett. A „győzelem” eufórikus hangulatában a nép még nem is eszmélt, amikor már ismét eladták Hazánkat, hiszen jól felfogott érdekükben a nyugati vezetők tudták, ha Kárpátalja visszakerül az ősi magyar területhez, akkor Magyarország nem lehet sem a NATO, de lehet, hogy az Európai Unió tagja sem, mivel az orosz medve rosszallása hatására jobb a békesség. Különösen azért, mert akkor még a nagy Nyugat sem volt felkészülve egy esetleges orosz összecsapásra, mert bár a Szovjetunió kivéreztetését tervezték el a fegyverkezési verseny fokozásával, csakhogy túllőttek a célon és ez a pirruszi győzelmük majdhogynem Amerika széteséséhez is vezetett.
A „mi úriemberek vagyunk” stílus nem hozta a várt eredményt, ugyanis Antallék „nagylelkűsége” hatására szinte azonnal megtiltották Kárpátalján a magyar nyelv használatát, s ma sincs béke e téren, miután az iskolák legtöbbjében nincs kétnyelvű tanítás, a helységneveket nem lehet magyarul kiírni, még a szín magyarok lakta településeken sem, s aki felvette a kettős állampolgárságot, annak a nyugdíját is visszavonták, mondván, hogy kérje akkor a magyar államtól.
Igaz, politikai huzavonák zajlottak azóta is, de érdemben vajmi keveset mozdult a magyarok helyzete. Bizony mindennaposak voltak és maradtak a magyarok elleni atrocitások. Ennél csak az oroszok kerültek szorultabb helyzetbe, hiszen az orosz lakosságot gyakran gyilkosságok árán próbálják távozásra szólítani. Az elmúlt esztendők során több mint tízezer orosz állampolgárságú itt élő, mondhatni őslakos esett áldozatául a csecsen és ukrán „szabadcsapatok” tisztogató akcióinak.
S ha innen nézzük, akkor valahol érthető is, hogy Putyin elnöknek elfogyott a türelme. Bár az eseményeket látva óhatatlan a kérdés: vajon el kellett menni a végsőkig és nem volt más választás a helyzet normalizálására? Szankciók, támogatás megvonása, amely a politikai zsarolás és erőfitogtatás leghatásosabb eszközei. Minden, de minden jobb lehetne – talán -, mint a jelenlegi vérontás, amely elsősorban a civil lakosságot, a védtelen embereket és főleg a gyermekeket sújtja. Szívszorító látvány a sok riadt tekintetű gyermek, a szétbombázott otthonok, a csont sovány hátrahagyott háziállatok képe. Persze hozzátehetjük, hogy hasonló tragédiát folyamatosan szenvedett el az orosz városok lakossága, bár nem ennyire látványosan.
Aztán a minap a folyamatos média-üzengetések során Putyin az ukrán elnököt és „bandáját” alkoholista, kábítószeres, buzi nácikként jellemezte. Mire Zelenszkij gyorsan reagált is: Már hogy lehetne ő náci, hiszen zsidó származású. Na, akinek még valamiféle kételyei volnának a jelenleg zajló háborúról, itt meg is kapták a választ! Mint ahogy néhány éve a Majdan téren lezajlott tragédiakor; a nyugat-európai liberális felforgatók, ahogy az „arab tavasz” eszmeiségét is eltervezték, úgy itt is igyekeztek „új világot” teremteni. Hiszen ahol a New York-i és Tel-Aviv-i bankárkaszt felhördül, ott azon nyomban tudható, hogy a sok agymosott, média által irányított szerencsétlen kórus is megszólal, s bizony itt már szó sincs sem igazságról, sem emberi méltóságról, még csak demokráciáról sem, csupán a kolonializmus újfajta erőfitogtatásáról, ahol a biorobotokká züllesztett, gyökértelen tömeget használják fel azok ellen, akik még valamilyen formában az emberi értékeket őrizni szeretnék.
Nézem a két vezért: Putyin és Zelenszkij. Egyik két évtizede uralja a valahai Szovjetunió maradványait, nem kis feladatot vállalva. Tudni azt is róla, hogy a rettegett KGB-s múltjával bizony sokat látott, sok tapasztalatot szerzett, s ezeket a mindennapi játszmákban fel is használja, érvényesíti. Erős kézzel irányítja a hatalmas „maradvány” térséget, s igyekszik minden másként való gondolkodást csírájában elfojtani. Ez sem jó, mert az ilyen hozzáállás a vezető gyengeségét vagy gyávaságát is jelzi. De az is tény, hogy a valamikori szovjet meghunyászkodásból valóban a világ szuperhatalmába kűzdötte fel hazáját, méghozzá úgy, hogy Washington már nem tudja megkerülni Putyin elnök véleményét, mint korábban az ázsiai és arab konfliktusok során. Az is látható, hogy a valamikori jó fizikumú vezér mára már egy kissé visszafogottabb. Ellenfelei gyakran emlegetik, hogy ez a Putyin már nem az a Putyin, értve ezt akár arra is, hogy már rég dublőrt alkalmaznak helyette. Hiszen e téren éppen a valahai Szovjetunió járt élen, miért ne lehetne igaz ez is. De az is tény, hogy mielőtt elfoglalta az elnöki székét – trónját? – ő maga is elment a siratófalhoz, mintegy engedélyt kérni és kapni vállalt feladatához. Ahogy sokan mondják, enélkül a világ egyetlen valamirevaló vezetője sem léphet fel a nemzetközi porondra. Lásd a meggyilkolt arab vezetőket épp úgy, mint a romániai diktátort.
Vele szemben most ott küzd Zelenszkij, akiről lassan összeáll a kép. Magát nyíltan zsidónak való egyén – ilyesmit csak a La Stampában vagy a Le Monde hasábjain szoktak anno’ megszellőztetni a hazai vezér-várományosok is, mert ki tudja, hátha még jó, ha inkognitóban maradnak. De aztán előkerültek azok a felvételek is, amelyeket még színészként, celebként mutatott be, s a tűsarkú cipős, rúzsozott szájú vonaglását még az idilli családi fotó sem tudta teljes mértékben feledtetni. S a felszólítás, amely így szólhatott: „uraim, ha már rákényszerítettek erre a színjátszásra, akkor mi lesz, mikor törlik el az 57 milliárd dollárnyi összehozott adósságot!” – már egyértelművé teszi, hogy mire is megy ki ez az újabb öldöklés. Amelynek az a veszélye leginkább, hogy a sok kapzsi és hatalommániás politikus, ha képtelen a helyzet józan megítélésére, akár még egy III. világháborút is kirobbanthatja, ami ugyanannak a kasztnak hozhat a jelenleginél is sokkalta nagyobb hatalmat és dollár milliárdokat, akik eddig is a háborúk vámszedői voltak. Talán még van, aki emlékszik rá, hogy a háborúba sodródást is meg lehetett volna akadályozni anno’, de a nagy világégés megállítására összefogott, úgymond „szövetségesek” készek voltak akár arra is, hogy térdre kényszerítsék a szembenálló feleket. Csakhogy akkor ismét közbeszólt New York: még nem hullott elegendő vér, még nincs annyi tragédia és anyagi kár, hogy megérné leállítani a gépezetet. S még három évig hagyták, hogy öldököljék egymást az ártatlan emberek, akik azt sem tudták, miért kellett fegyvert fogni, csak parancsot kaptak és egyszerűen túl akarták élni ezt a borzalmat.
Most is puskaporos a helyzet világszerte, hiszen pávatáncot jár itt mindenki. Mi aztán nem, fegyvert nem, NATO nem jöhet, nem veszünk részt benne… hallani innen is, onnan is. S a gyakorlat? A valóság egészen más. Lehet fegyvert küldeni, csak harmadik országon keresztül. Jöhet a NATO, de csak… Ugye ismerős: „ne azt nézzék, amit mondok, hanem amit cselekszem…” S bizony e cselekvések baljós előjelűek itt is, ott is.
De egy súlyos háttérképről nem esik szó, mióta ez az egész konfliktusnak elnevezett tragédia felütötte fejét. Mégpedig a világjárvány kiagyalóinak emberiség ellen elkövetett bűnéről, amelyben érintett valamennyi ország vezérkara, akik kiszolgáltatták e kapzsi, emberkísérletet elrendelő bagázsnak a saját állampolgáraikat, nem számolva semmiféle következménnyel. Mi több, mindenkivel aláírattatták az „önként vállalás” nyilatkozatát, amely azért is sunyi, alávaló és pitiáner parancs volt, mert úgy köteleztek sokakat, hogy mossák kezeiket. Pilátus is mosta a kezeit, hiszen nem ő vállalta, a nép akarta. S most is itt tartunk. A kormány nem teszi kötelezővé, de a munkáltató már azzá kell, hogy tegye bizonyos foglalkozásoknál, munkahelyeknél. S amikor már Amerikából és számos más területről folyamatosan érkeznek a riasztóbbnál riasztóbb adatok: a beoltottak körében sokkal jobban pusztít a halál, mint az oltatlanoknál. Hogy amikor a fél világ tengere már forrong és a felelősök elítélését követeli, akkor ugyanaz a kaszt, aki röhögve tobzódott a pandémiának mondott ötletükön, a bezsebelhető dollár milliárdokon, most egy gombnyomásra kiagyalta a háborút, amelynek koreografusaként megnevezte az ukrán elnököt. Annyi az adósságuk, elévülhetetlen bűnöket követtek el az orosz és a magyar, s mellettük valamennyi Ukrajnában élő nemzetiségiekkel szemben, hogy egyébként is megérett a felelősségre vonásra, nem beszélve a padlóra küldött gazdasági helyzetről, az ország eladósításáról, szóval neki sem volt sok választási lehetősége.
Az egészben valóban az a tragédia, hogy az orosz kiskatona épp úgy, mint az ukrán, ártatlanul sodródott ebbe a hatalmi játszmába, s a nép, az Isten adta nép megint csak hatalmas véráldozatok árán éli túl, ha túléli egyáltalán ezt a földi pokol eseményeit. S ha igen, ha mégis csak eredményes lesz a tárgyalóasztalok kompromisszuma, hogy legalább ideiglenesen elhallgattassák a fegyvereket? Vajon akkor mit fog kieszelni ez a sötét oldal fenevad bandája? Mi lesz a következő dobásuk? Hiszen ezeknek kell a mindennapi szórakozás. A milliárdok gyűjtése, a virtuális pénz halmozása már unalmas, egymást túllicitálni már úgy is képtelenek, hiszen a szerepeket rég leosztották, hát ki kell találni más szórakozást, ami sekélyes mindennapjaikat föl tudja dobni.
Mit lehet erről még mondani. Madách „ember tragédiájából” Ádám sóhaját idézhetjük?: Csak az a vég! - csak azt tudnám feledni!”.
Jó volna, ha nem ez lenne az emberi lét végkicsengése.
Rozgics Mária