Magyar feltámadás
„Éhe a szónak”

Rekkenő hőségtől szenved a táj ezen az augusztus idusán. Előtte heteken át minden nap esett, hol keveset, hol bőségesen locsolta az égi áldás a földeket, most hetek óta harminc fok fölé fut a hőmérő higanyszála. A buszváró padján egy idős ember várakozik. Kicsit korábban értem, hiszen a nyári menetrendben nem tudni, mikor van az indulás, s a következő járat két óra múlva jön, az emberfia inkább várakozik, mintsem lekésse.


-Adjon Isten! – köszönt rám az öregúr, megelőzve a tiszteletadást, így csak a feleletet adhatom meg: Adjon Isten, magának is. Aztán elnézek abba az irányba, ahonnan a déli busz várható, s szinte alig hallom, amint leendő útitársam megszólít: - Messzire lesz az út? – s feleletet sem várva folytatja: - Én csak egy megállót megyek, látja a nagy pakkom, bevásároltam itt, a piacon is, a boltban is, mert azért, hogy egyedül él az ember, csak eszik, csak vannak igényei, még ha szerények is. A szatyor nehéz, hát inkább bevárom a buszt, mert nekem már ez a néhány száz méter is elég megpróbáltatás.
- Látja, bottal járok – mutat hűséges társára, s rám emeli tiszta tekintetét, úgy folytatja. – Elmúltam 82 éves, de annyit éltem, hogy a duplája is kitelt volna belőle. Valaha odahaza sütöttük a kenyeret, amíg az én jó feleségem élt, de most már, ihol e, a boltból viszem azt is.
Nagyon sóhajt, talán még egy könnycsepp is legördül az arcán, amikor folytatja: Öt éve már, hogy elment az én párom, de hát hiányzik, nagyon hiányzik. Nem csoda, hiszen fél évszázadnál többet éltünk együtt. Az utolsó öt esztendőben én már pilinkáztam is, fürdettem is, de akkor is jó volt, hogy nem maradtam magamra. Pedig sokszor sírdogált, hogy magához szólíthatná már az Úr, hogy ne okozzon annyi gondot, de ilyenkor mindig megvigasztaltam, hogy így van ez rendjén. Az oltár előtt megesküdtünk, hogy egészségben, betegségben egymást el nem hagyjuk, hát most a Jóisten próbára tett minket. Hát mi kiálltuk a próbát.
Előveszi zsebkendőjét, s megtörli izzadt homlokát, majd a szemüvegére mutat: - Nyolcszor vagy tízszer műtöttek már, mindenféle nyavalyákkal, a szemem, a lábam, a vesém, azt sem tudom már, hol szabdaltak össze, aztán itt vagyok. Az én feleségem meg csak tűrte a betegségeimet, hát hogyne ápoltam volna én is. Két csodálatos lányom van, akik minden héten jöttek, sokszor még kétszer is, hogy segítsék a fürdetés, meg ami ilyenkor adódik. De jönnek most is, takarítani, mosni, főzni. Három-négy napra valót is hoznak, elrendeznek mindent, pedig hát családjuk van, unokáik is, de meg nem feledkeznének rólam.
Elnéz messzire, mintha most is a lányait várná, aztán lehajtott fejjel, kissé halkabban folytatja.
-A sors most kárpótol egy kicsit, mert nekem nem volt gyerekkorom. Azt mondják, ez a második gyerekkor, hát jut benne egy kis jó is. A lányaim, az unokáim, a kis dédunokák, de a vőim is, mind-mind sokat törődnek velem.
Halk sóhaj szakad fel a lelkéből, amikor a régmúltra tér vissza. – Négy és fél esztendős voltam, amikor Édesanyám felment a Mennybe. Azelőtt több mint öt évig nem lehetett gyerekük, aztán apám elvitte valamiféle bábaasszonyhoz is, s a végén csak meglett a gyermekáldás. Bőségesen is, mert szegény anyám minden esztendőben világra hozott egy-egy porontyot. Abban az időben még nem voltak ezek a modern dolgok, pirulák, meg védekezések. Tizenháromszor szült, s hat élő maradt közülük. Aztán még egészen fiatal volt akkor is, amikor a méhrák elvitte. Ott maradtunk hatan, félárvák, de inkább egészen azok, mert az apám rongy ember volt. Bányában dolgozott, igaz, sokat, kemény munka volt, de a keresete java a kocsmába vándorolt. Szegény Édesanyám mit szenvedhetett miatta! A nővérem úgy, ahogy, gondunkat viselte, de hiszen még szinte gyermek volt ő is, de összetartott bennünket. Aztán férjhez vitték, nem volt tán tizennyolc sem, s minket a szélrózsa minden irányába elvittek. Intézetbe, nevelő szülőkhöz, cselédnek, ahol éppen kaptak utánunk. Nagyon sokat dolgoztam, sokat vertek, sokat szenvedtem, de ember lettem. Tizenkilenc múltam, mikorra összeraktam az egy évvel fiatalabb húgom kelengyéjét, hogy férjhez tudjon menni. Olyan hálás volt, olyan sok szeretetet adott, amíg csak élt. A bátyám is gondoskodott rólunk, ahogy tudott, aztán egyszer csak kiment Ausztráliába, a háború után. Majd harminc év múlva láttam újból, amikor kihívott hozzájuk. De nekem bizony nem tetszett az az élet, hiába volt másabb, talán nyugodtabb is, mint itt, de csak szokatlan volt, csak nem magyari élet! Ott voltam 49 napig, de alig vártam már, hogy hazajöjjek. Nem nekem való az a kenguruk világa. A bátyámnak nem lett gyermeke, a felesége is meghalt az első, aztán újra nősült, de az meg nem vált be, hát hívtam, hogy jöjjön haza. El is jött, itt volt pár hétig, aztán azt mondta: - Öcsém, nekem már nem ez a világom, megyek vissza, s elment. Egy új asszonyt hozott, annak vannak gyerekei, biztosan rájuk marad majd a bátyám szép kis portája, mert takaros ember lett ő is, akár csak mindegyikőnk, akik gyermekkorban megszoktuk a rendet, a beosztást.
Vagy másfél éve, hogy nem hallok semmit a bátyám felől. Én már nem látom jól a betűket, a húgomat kértem meg, hogy írjon, aztán ő mondta, hogy már nem jön válasz tőle, semmit sem írtak, bizonyára ott van már ő is Édesanyánk mellett. Hát ilyen a mi sorsunk. Nehéz volt, de azért szépet is adott a sorsunk. Az egymásba fogódzást, a másik megbecsülését, a beosztást, a becsületet mindegyikünk magával vitte otthonról. Jó végig nézni a családomon, hogy mindegyik örökölte ezt, egyik sem lett olyan semmilyen féle. Pedig először féltünk a feleségemmel, hogy nehogy valamelyik is az apám vérét örökölje, mert abból elég volt egy is a családban.
-Miért nem költözik oda valamelyik lányához, hogy ne legyen itt magában? – vetem közbe, amikor egy kis szusszanásnyi időt hagy a kérdezésre.
-Nem akarok én már senki terhére lenni. Meg aztán nem is hagynám el az én otthonom. Annyit dolgoztam rajta, annyi emlék köt ide, hogy én már csak itt érzem jól magam. Elücsörgök, néha rádiót hallgatok, olvasni már nem nagyon látok, de kimegyek az udvarra a kertbe, s annyi szépséget ad nekem a környezetem, hogy órákat elgyönyörködök benne. Azt mondják az öregek, hogy jobb távolról szeretni egymást, mint közelről gyűlölködni. Hát én is így tartom. Amikor jönnek a gyerekek, örömmel jönnek, nem szükségből. Látom a szemükből a szeretetet, hát ne akarjak ennél többet. Meg hát én is szeretem már a csendet, a nyugalmat, az ő világuk meg egészen más. Az a fura telefon, a számítógép, a mindenféle masinák engem már nem kötnek le. Megvagyok itt magam, amíg le nem telik az időm. Ha elfogy a lányaim által hozott étel, eljövök ide az ingyenkonyhára, mint most is, viszek egy kis meleg ételt, aztán eltelik a napom. Jók a szomszédok, jók itt az emberek, szeretek itt élni, az én szívem már nem volna képes máshol dobogni. Most, öreg koromra értettem meg az én szeretett bátyámat is. Messzire vetette a sorsa, aztán megkapaszkodott ott, s már nem volt képes visszatalálni. Az ember ahol gyökeret vetett, ott kell maradnia, ha élni akar. Az öreg fát már nem lehet átültetni, kiszárad rövid időn belül.
S mert halljuk a busz közeledtét, szedelőzködik, mint mondja, neki már nehezére esik a mozgás, ezért idő kell, amíg odaballag a felszálló helyig. Nagy táskáját cipelném, de nem engedi. – Bírom én, meg nem szabad, hogy elkényelmesedjen az ember, mert ha legközelebb nem lesz, aki segítsen, akkor mitévő legyek. Most olyan szép kenyér volt a boltban, vettem egy egészet, jó lesz az az ünnepekre, hát azért olyan nagy a súlya a szatyromnak. Benne az ebédem is, egy kis gyümölcs is került, hát megvagyok így. Ahogy mondtam is az elébb, kedves, attól, hogy valaki egyedül van, csak fogyaszt, csak eszik, csak él, amíg az Isten megadja. Látja, a nagyvárosokból úgy hírlik, hogy sokan haragszanak a magamfajta öregemberre, hogy lassan mozog, hogy elveszi a helyet mástól, meg ilyesmiket beszélnek. Én már csak ezért se mennék innen el. Mindig van, aki hozzám szól, mindig akad, aki segíteni szeretne, hát meg kell becsülni ezt is. Ahogy a kenyérrel bánik az ember, úgy törődik a másikkal is. Ha elszórja, nem becsüli, őt is elszórja a családja, nem becsülik semmire – figyelmeztet, s hozzá még egy kicsit fel is emeli a hangját. S mert időközben beáll a busz, szép komótosan fellépked a lépcsőn. Odacipeli terhét a hátsó ajtóhoz, hogy könnyű legyen a leszállás. Kérdem: - Leadjam-e a csomagját, de válasz nélkül hagyja, mert már az előbb elmagyarázta, mihez tartja magát. Azért leszálláskor még odabiccent egyet, s kicsit mosolyra rándul a szája: - Azért jó volt elbeszélgetni magával, gyorsabban telt az idő, meg a lelkem is könnyebb lett, ahogy visszagondoltam az életemre. Nem volt ebben semmi különös, éltünk, ahogy lehetett, ahogy kellett, azt se mondhatom, hogy lehetett volna könnyebb is, így jó minden, ahogy van. Megbékéltem mindennel, s ami még adatik, azt igyekszem megélni. Nekem már minden nap ajándék, hát úgy is élek. Szeretném, ha a gyerekeim is hasonlóan gondolnának az életre öreg korukban is, mint most, mert akkor nem lesz semmi baj sem. A közmondás úgy tartja, hogy megettem a kenyerem javát, pedig hát nekem sokáig csak a száraz héja jutott, de az is jó volt, azt is szerettem. Na, hát, Isten áldja, aztán ha legközelebb találkozunk, hallgasson meg akkor is. – köszön el, s ahogy leszáll a magas lépcsőről, kicsit jobban szemügyre veszem. Pedáns, tiszta öltözete, fényesre suvickolt cipője a bizonyság, hogy az anyatejjel szívta magába a rendet, a tisztaság iránti igényt, s a kenyér szeretetét, mert hát még leszálláskor is óvatosan hajtotta vissza a csomagolópapírt a kenyér héjára, amit megemelt a szellő. Hosszan nézek utána, ahogy hazafelé lépked, egyenes tartással, még fájós dereka és bicegő lába ellenére is feszes háttal, ahogy említette is; tartást kell mutatni egy életen át, csak így lehet a magyar örökséget tovább plántálni. Mert erre mindenkor szükség van.

Rozgics Mária

 

Pataki Edit:
Áldott kenyér

áldott a kéz, mely a kenyérért dolgozik,
áldott, ha trágyát szór,
áldott, ha földet szánt,
áldott, ha gazt irt, permetez,
ha gépeit
az életért vezényli éj-nap
hét határt;
áldott a kéz,
kötélt ha hurkol harmaton,
s ha szór szét rend közt
hajnalon és vak napon,
áldott, ha rendet vág,
ha markot ver, ha köt,
kévét keresztel, rak kocsit,
majd asztagot,
áldott, ha csépel, s lesz mag,
szalma, pelyva és törek,
áldott, ha gépeivel – magát kimélve –
megrövidíti ugyanezt;
áldott, ha lisztet őröl,
korpát és darát,
kovászol és dagaszt,
keleszt, szakajt, formáz,
kenyér, pogácsa, lángos, kifli, kiscipó,
kuglóf, fánk, béles, rétes, torta – mind de jó!,
áldott a kéz, ha a lángot vezényli, hogy
finomra süljön, s kézbe foghatod;
legyen, ki szeg,
legyen, ki szel,
s mindig legyen mit osztani…
legyen kenyér,
legyen elég kenyér,
legyen mindig elég kenyér,
jusson mindenkinek mindig elég kenyér,
áldott, ki szeg,
áldott, ki szel,
áldott, ki ad
(ha tettet szemrehányás nem kisér),
áldott, ki kér
s ki elfogad,
s nem fintorogva válogat, és nem fecsérl,
áldott, mi úgy lesz részünk, mint a vér,
áldott kenyér,
mely ezredekre értünk lett a kincs,
kenyér, kenyér,
legyen fekete, barna vagy fehér,
halál, ha nincs,
s csak akkor döbbenünk rá, mennyit ér,
s áldott a száj, ha megköszönni kész
morzsáit is…