Magyar feltámadás
„S tiszta szobámon átalúszik a förtelmes Politika”

Ironikusan szólva van annak is valami „diszkrét” bája, hogy a legfőbb ügyész soha nem találja még csak vizsgálódásra érdemesnek sem mindazt a jelenséget, amely sorra fölüti fejét a napi közéletben. Nem elég becsületesnek lenni, annak is kell látszani, tartja a közvélemény, s bizony, ha körbenézünk a hazai politikai „elit” körében, akkor lámpással sem lehetne találni olyant, aki becsületesnek is látszik. Kezdve azzal, hogy a milliárdos vagyont harácsolók körében egyértelmű, hogy nem a földi halandókra vonatkozó törvények szerint gyarapították tulajdonukat.

Aztán a sorra előkerülő csontvázak: kéjbarlangok, pedofil üzelmek, gyilkosság gyanúja, ingatlan panamák, bennfentes információk és kartellezés, maffia kapcsolatok és zsarolások, s a jó ég tudja, hogy miféle sötét üzelmek titkait őrzik az akták, amelyek talán csak sok-sok évtized múlva kerülnek napvilágra. Hiszen ha csupán a Tánczos Gábor tragédiáját vesszük alapul, akkor is látható, hogy bár a valóságos tettes, a gyermekgyilkos gazember személye ismert, mégis titkosították azt. Miért? Kit védenek? Mint ahogy a különféle versenytárgyalások nyertesinek aktáit is lakat alá süllyesztik, ha felmerül a gyanú az összejátszásra. A gombamód szaporodó száz vagy akár több százmilliós villák mellett már a kastélyok lenyúlása is egyre gyorsabb iramban terjed. Nem is szólva nemzeti kincsünk, a Magyar Tenger partjainak kisajátításáról. Hajdanán a sokak által ismert „kékfényes” Szabó László merészelte csak a ráckevei Kis-Dunánál lekeríteni a partszakasz egy részét, mondván, biztonsági okokból szüksége van erre, de még a minden titkok tudójának sem engedélyezték a köztulajdonnak ezt a fajta nyilvános lopását. Azóta úgymond rendszert váltottunk, s ma már a gát a csillagos ég. Vagy ki tudja, tán az sem, ahogy hallani, hogy a Holdra vagy a Marsra készülődik a magát betegre lopott „elit”, aki érzi, hogy ég a talpa alatt a föld. Talán nem véletlen, hogy Hazánkban is űrbázist akarnának építeni, miközben százezrek váltak otthontalanná, hajléktalanul, rendszeres jövedelemtől is elűzve élnek az utcákon, tereken, s számukra a „boldog jövőt” a mielőbbi megváltó halál jelentheti csak. Nem figyelték meg, hogy az utóbbi időben megszaporodtak az öngyilkosságok is? Már tizenéves fiatalok ugrálnak ki a toronyházakból, idős, kilátástalan helyzetbe taszítottak vetnek véget idő előtt életüknek. Erre a depressziós állapotra a félelemkeltés, a karantén csak olaj a tűzre. A beteg embert nem félelembe kellene kergetni, hiszen a folyamatos vészjósló adatokkal szinte teljes lelki összeomlást idéznek elő. Még a világháborúkban sem tájékoztatták a civil lakosságot félóránként arról, hogy mekkora volt a vereség a harcmezőkön. Itt meg, nem telik el egy fertály óra sem, hogy ne hallanánk, hány százezren betegedtek meg a nagyvilágban, mekkora a halálozási arány Amerikában, Olaszországban vagy éppen a fejletlenebb harmadik világban. Elfelejtve – tán szándékosan is? – hozzátenni, hogy több százmilliós vagy milliárdos lakosságból a néhány ezer halott nem olyan ijesztő adat, mint ahogy idehaza is az ezer fő alatt lévő elhunytak száma messze alulmaradt – szerencsére – a szokásosnak mondható őszi-tavaszi influenza vagy meghűléses megbetegedések arányától.
Olyan ez a hadiállapotos helyzet, mintha tudatosan sokkolnák, riogatnák, rémhíreket terjesztenének a lakosság körében, kezdve azzal, hogy a tiszti-főorvos asszony mellé odarendeltek két egyenruhás személyt, majd a kiemelt vállalatok élére is katonai „segédvezetőket” neveztek ki, demonstrálva a fortélyos félelmet. Végén, de talán ezzel kellett volna kezdeni, az iskolai fegyveres jelenlét olyan léleknyomorító hatást vált ki a kicsi gyermekekben, amelynek ma még beláthatatlanok a következményei. Eszembe jut Cserdi polgármestere, a fiatalon – megkérdőjelezhetően – elhunyt Bogdán László története, aki megválasztása után elsőként a rácsokat, bilincseket, zárakat tüntette el mindenféle közintézményről, ezzel is jelezvén, hogy hatalmi arroganciával még soha sehol nem tudták felemelni a népet. Az iskolákban, gyermekintézményekben a mindenféle intézkedések között pontosan a gyermekkel való törődés és a szeretet rekedt kívül a falakon. Mert ott, ahol ostoba túlbiztosítással, maszkviselésre kényszerítik a kicsiket is, ahol lázmérővel félemlítik meg, hiszen minden reggel összerándult gyomorral lépnek be a kapun, hogy vajon most maradhatnak-e, ahol már sem énekóra, sem testnevelési óra nem tartható, mert hátha… Miközben azt látják, hogy az elit luxus futball mérkőzéseket szervez, hogy a kiváltságosok koncertekre mehetnek, hogy akár több ezres tömeg gyűlhet egybe, minden következmény nélkül, ha közel vannak a tűzhöz.
És mindeközben a háttérben, sunyi módon egyre jobban omlik össze a gazdaság. A magyar forint mélyrepülésbe kezdett, a főbankár folyamatosan sugdossa a fülekbe, hogy rosszul áll a szénánk, ám ez az elit életmódján, adakozásain, külföldi kiruccanásain nem igen vehető észre. A legfőbb ügyész pedig vigyorogva, vicsorogva bújik meg kenyéradó gazdája mögött, mintegy jelezve, hogy „tehettek bármit”, az van, ami van… Bár az utóbbi hetekben egy kis vihar is kerekedett a biliben, miután a fővezér strómanjaként ismert milliárdost otthagyta az asszony, sokan érdeklődve várják, hogy hogyan oszlik meg a vagyon, amellyel egykoron el kell számolnia. Az is hírlik, hogy az utód már ott toporog a küszöbön, hiszen a nemrég még szomorkás szőke szépség, az elvált asszony, a minap egy hivatalos rendezvényen úgy kitette közszemlére a melleit, hogy az már a jó ízlés minden határát súrolta, de megérte, mert lehet, hogy ő lesz a milliárdos tűzfészek háziasszonya. Ki tudja. Elitéknél így szokás. Úgy váltogatják az asszonyt, mint más a fehérneműjét, de ha tekintélyromboló lenne a válás, hát időnként elpüfölik egymást, hogy levezessék az indulatokat, s minden mehet tovább a megszokott úton. Csak a vagyon gyarapodjék, a többi nem számít.
Eközben illenék valamiféle kilábaló utat megjelölni a bezárt, munkájától megfosztott, félelemben tartott hazánkfiainak, hogy merre tovább, melyik úton induljanak el. Mert azt ugye senki sem gondolja, hogy a közmunka és a honvédelmi ismeretek elsajátítása elégséges a megoldáshoz, hiszen ez sem a gazdaságot nem növeli, sem a családok siralmas helyzetét nem oldja meg. Elfogadható program, tisztességes feltételek, és szigorú takarékossági előírásokkal körbebástyázott jövő évi „haditerv” kellene, ha már a fővezér állig felfegyverkezve tekint előre. Itt volna az ideje, hogy ne csak a határon túlra, ne a lefölözhető haszon keresésére kacsingassanak, hanem Belső Magyarország sokat szenvedett lakosságát segítenék vissza egy élhetőbb életútra. Vessenek véget az osztogatásnak-fosztogatásnak. Már annyi ezermilliárdot szórtak szét a nagyvilágban, hogy abból Európa éllovas országa is lehetnénk, ha azt a belső fejlesztésekre és a fenntartható életünk programjára fordítanák! Itt volna az ideje az őszinte szónak is, mert ami ma van, az minden, csak nem demokrácia. Ha valaki másként látja a mai helyzetet, abba ne fojtsák bele a szót, hanem értelmes vita során győzzön a jobbik. Ahogy a minap a főgyógyszerész égett, mint a kanadai nyárfaerdő, mert nem tudott mit válaszolni arra a kérdésre, hogy mekkora a haszna a gyógyszermaffiának egy világot átszövő védőoltás-hullámnak? Hogy nincs magyarázat arra sem, miért, hogy a szigorú intézkedések ellenére is folyamatosan emelkednek a „fertőzöttek” arányai? Akkor talán a módszer, a védekezés vagy elhárítás lehet a rossz? Olyan ez, mint amikor valaki számon kérte, hogy miért kell élete végéig magas vérnyomás ellen gyógyszert szednie? Hogyan, hogy nincs megoldás semmire, csak a gyógyszer, amelyről köztudott, hogy a halálozási arányban már dobogós helyre „küzdötte fel” magát, mellékhatásaival egyetemben. S mégis erőltetik. Mégis az orvoslás alapja nem a megelőzés, hanem a gyógyszerfüggőség kialakítása. Mégis a gyógyítás abból áll, hogy legyen bármilyen mellékhatása is a felírt pirulának, mindenféle bajra gyógyszert ajánlanak. Ahogy a mostani vírus-mizériában is csak a még nem is létező védőoltást emlegetik, miközben nem veszik észre, hogy a kiéheztetett, megfélemlített, depresszióba hajszolt sok tízezer embertársunknak éppen a megnyugtatásra, immunrendszere helyreállítására, egészséges élethelyzetre volna szüksége. A kérdés „csak” annyi, hogy hogyan? Kilakoltatva, munka nélkül, már az iskolában is fegyveres őrökkel körülvéve, a folyamatos büntetés, riogatás képét vizionálva még a legegészségesebb szervezet sem képes mindezt sértetlenül elviselni.
A nemzetnek egészséges jövőkép, betegség-megelőzési célok és tervek, egészséges lelki fejlődést jelentő, szeretetre alapozó gyermeknevelés és oktatás kell, a törvény szerinti alapellátás szigorú biztosításával – lakhatási, élhetési, tanulási jogok! A legfőbb ügyésznek pedig pontosan az volna a dolga, hogy ezek meglétét felügyelje, elmaradása esetén az okokat felkutassa, mert attól, hogy a kenyéradó gazda háta mögül sunyít ki a nagyvilágra, sajnos csak növeli, ha elfödi a bajt. Az érintettek, a szenvedők számára viszont ma már egyre világosabb, hogy kiutat csak úgy találnak, ha véget vetnek a gyáva lapulásnak, ha arra várnak, hogy más kapargassa ki számukra is a gesztenyét, ha annak reményében, hogy ők aztán megússzák ezt az embertelen időszakot, ezért sorsára hagyják a küzdőket, bizony így nem lesz magyar feltámadás. Nemzetünk évezredeken át mindenkor példát mutatott a bátor helytállásból, erkölcsből, haza védelméből. Különösen most, októberben sok-sok küzdelmünkre emlékezhetünk, elgondolkodva azon, hogy ha őseink is a maiakhoz hasonlóan cselekedtek volna, bizony ma már Kárpát-Hazánk még inkább idegenek fennhatósága alatt nyögve talán a szebb jövőről sem álmodozhatna, a szebb jelent pedig már nem is említve!
Rozgics Mária

Radnóti Miklós:
HÁROM HUNYORÍTÁS
1
Odakinn már setteng a reggel,
és a parton túli hegyekkel
aranyszárnyú szellők játszanak.
Így fekszem, ringó félhomály van,
a körtében alszik az áram,
de fölébred és felkél a nap;
végigkutatja fekhelyem és
az ablak most csupa rezzenés,
zengő négyszög, tüzes csobogó,
futó fényben lengő lobogó.
2
Figyelj csak, hármat jobbra lépeget
az asztalon, hármat meg balra lép
a lassan ébredő virágcserép,
s a megriadt pohár gyors fényeket
irkál a falra s fürge gondokat
űz az álomtól kerge gondolat.
3
Tegnapi újság fekszik a földön,
alvó címeit most újra költöm
s tiszta szobámon átalúszik a
förtelmes Politika.
Már figyelem a távol híreket,
már egy-egy szó ritmusra lépeget,
hogy tagjaim az álmot levessék,
s ujjamig szalad az idegesség.