Magyar feltámadás
„Az életből csak ennyi fény maradt”
Ezen a borongós, őszi délutánon, amikor az embernek nincs kedve még az udvarra sem kimenni, csak ülök a konyhában és nézek ki az ablakon. Azaz néznék, ha nem lenne a zuhogó esőtől olyan kilátástalan az utca. S ahogy a szót ízlelgetem, végig gondolom az utóbbi esztendő történéseit, hiszen haladunk az év vége felé, s az ünnepi lapszámok, a karácsony előtti közös búcsúdélután, amolyan elő szilveszter szervezése, a hivatalos teendők úgy is mindig hátrébb sorolják a leltárkészítésemet. Tavaly márciusban lettem istenmezejei lakos. Korábban bizony azt hittem, ilyen település csak a mesékben, regékben, tündérekről szóló elbeszélésekben létezik.

Néhány évvel ezelőtt, hogy fiamék felfedezték ezt a kicsi, Mátra és Bükk találkozásánál meghúzódó falut, azóta ízlelgetem nevét. Szép, lelket melengető. Valahogy nyugalmat, reményt ad, ha valaki Isten mezején élhet! Aztán egyszer csak magam is idevalósi lettem. A faluban, ahogy minden kistelepülésen – bár ezerötszáz körüli lélekkel már nem is olyan kicsike – valahogy még békésebbek az emberek, mint amit a nagyvárosok forgatagában tapasztalni. Hiszen itt mindenki mindenkit ismer, s ez is tartást ad a vidéki embernek. Mert kibeszélik. Mert tudják, ki az, aki irodának tartja a kocsmát, ami már jó régóta italbolttá lépett elő, de azért kocsma ez is, mint bármelyik más. Legföljebb már jóval halkabban szól itt a beszéd, ritkán akaszkodnak egymásnak a fiak, s este nyolckor szigorúan záródik az ajtó, nincsenek éjjelig tartó tivornyák. A boltok, a piac valójában mindent biztosítanak, ami a normális élethez kell, s még sokan a kiskertek gondozását sem hagyták el. Bár már egyre több kert zöldell a bevetett fűtől, s még jó, hogy nem csak beton éktelenkedik az udvarokon. Hajdanán ezek a jó minőségű földek eltartották a családokat, jutott élelem minden éhes szájnak, s gyakran még a városi embereknek is. Akkor még megfizethető volt a gazdálkodás, hiszen vetőmagot maga fogta a gazda, s néha cserélgette az al- vagy a felvégi komával, hogy ne unja meg a föld az egyhangúságot. Akkor még nem volt annyiféle nyavala, amely pusztította a termést, permetezni jobbára csak a szőlőt szokták, azt is rézgáliccal és mésszel, nem szerették a mérgeket. A rontás akkor érte el a földeket igazán, amikor az „amerikai álom” Kolorádó bogár formájában megérkezett, s vele együtt a DDT por, amivel irtani lehetett. Sok-sok betegség okozója lett ez az újfajta méreg, s a valamikori ízletes krumplit is tönkretette, megkeserítette, hosszú évek múltán sem tudták teljesen visszanemesíteni a hajdanvolt ízeket, még akkor sem, ha kizárólag kézi erővel pusztították a bogarakat.
Aztán megérkezett a Monszantó, az igazi sátánfajzat, amely már génmanipulált, fémzáras magvaival rukkolt elő. Olyanokkal, amelyeknek hiába fogta fel az ember a magvait, csíraképtelen volt. Így kényszerítették rá a földművelő gazdákat arra, hogy folyamatosan vásárolják, s ne maguk szaporítsák a vetőmagot. Közben szép csendben, észrevétlenül csírátlanítódott az ember is, hiszen a génkezelt növények lassan, de hatásosan beépültek a szervezetünkbe. Ma a fiatalok több mint harminc százaléka meddő, sokuk már a mesterséges fogantatásra is képtelenek.
Néhány éve hadat üzentek a jonatán almáinknak. Az egyik leghatásosabb magyar orvosságunknak, hiszen nagyszüleink még tudták, hogy a jonatán alma a rákos daganatot is elűzi, ha valaki folyamatosan eszi. Márpedig legalább a gyermekek folyamatosan ették, hiszen tízórai helyett gyakran csak egy-két almát vittek magukkal az iskolába. S milyen jól tették. A mai cukros vizek és ízfokozó förmedvények helyett a természet ajándékát vették magukhoz, s meg lehet nézni még ma is a régi fényképeken, hogy a legnagyobb szegénységben is pirospozsgás, az egészségtől majd kicsattanó volt a falusi gyermek. A messzi földről hozott almafélék ízetlenek a paraszti szájnak, még ha lengyelhonból érkezett is. A régi magyar fajtáknak párja nincs, kezdve a húsvéti rozmaringgal, a nyári piros almával folytatva, a borízű is finom volt a rekkenő hőségben, mert szomjat oltott. Aztán a batul, a jonatán, a mucsu, a golden – ami szintén magyarrá lett az idők során, s ide lehet sorolni a starkingot is, bár ez már savasít, mint a többi édes fajta.
Néhány éve az évszázados szőlőinknek estek neki, s a szőlősgazdák tőkénként akár tízezer forintot is kaptak, ha kivágják őket. Kell a hely a francia, angol és északi boroknak, hiába a magyar bor semmihez sem fogható íze, zamata. De hiszen, ha szétnézünk a határban, már szinte nincs is magyar kézen a nagy bortermelő vidékek sora. Csupa felkapaszkodott újgazdag, szőlőt soha nem művelt milliárdos ül a részvényei felett, s neki nem jelent semmit az Izabella, az Otello vagy éppen Kadarka, ő palackokban és portfóliókban gondolkodik. Tab felé járva jó volt látni, hogy gúlákban áll a cukorrépa. Kérdés, vajon a hazai cukorgyárakba kerülhet-e; vagy ez is, mint gabonáink zöme, külhonba vándorol, hogy a késztermékek megfizethetetlen áron jussanak vissza a magyar boltok polcaira. Ma már egy kiló kristálycukor 280-300 forint, de van, ahol már 380 forintot is elkérnek érte. Igaz, a cukor fehér halál, azért valamennyi kell a háztartásba is, ott, ahol mézzel nem lehet kiváltani. De már a méhészek száma is jelentősen megcsappant. A sokféle betegség, amely a folyamatos permetezések, mérgezések miatt felütötte a fejét, a méhek körül is óriási károkat okoz folyamatosan, s nem véletlen, hogy egyre kevesebben adják fejüket a méhészetre. Pedig hát igazán ősi mesterség az övék, a szó igaz értelmében, s nemes azért is, mert a méz és minden vele járó termék – virágpor, méhpempő, propolisz – pótolhatatlan gyógyítója az embernek. De hát hol vannak már a cukorgyáraink?! A kapzsi kalmárszellem a földdel tette egyenlővé sokukat, ahogy a konzervgyárak és más feldolgozó üzemeink is az enyészeté lettek. Lassan, de megvalósult a néhai kisgazdavezér, Torgyán József rémálma, hogy a magyaroknak jó lesz a brazil cseresznye is. Igaz, akkoriban Brazíliából nem cseresznye, hanem valami más borzalom érkezett. Hozta a hajó a brojler csirkék valamilyen torz utánzatát, amelyeket a hajók mélyében keltettek ki a hosszú út során, majd táppal és hormonkezeléssel felpumpálva 3-4 hetes korukban másfél-két kilós „csirkékként” kerültek a boltok pultjaira. Hajdanán Nagyanyámék kapirgálós kiscsibéi augusztus végére, de legkésőbb a Mária napi búcsúra lettek rántanivaló súlyúak, de ízük semmivel sem téveszthető össze, vetekszik mindenféle csodaszakács bármilyen alkotásával. Mint ahogyan a többi állat is, hiszen a kis malacból karácsonyra lett egy mázsás körüli, vágásra érett hízó, de az igazi februárban került böllérkés alá, amikorra már másfél-két mázsa körüli súlyt ért el. A kertből termett krumpliból, tökből, kukorica darából főzött mosléktól, s nem az elhullott állatok ledarált teteméből készült tápszerekből.
Nem véletlen, hogy a betegség ritkán járt a falvakban. A legínségesebb időszakban is jutott annyi mindenkinek, hogy megőrizte egészségét, hiszen a magyar föld termelte zöldség, gyümölcs erőt adott a továbbéléshez. Igaz, akkor hírből sem ismerték a gyorsétkezdét, Nagyszüleim talán még étteremben sem jártak soha, de tudták, hogy mely időszakban mit kell a háziasszonynak az asztalra tenni, hogy egészségesek is maradjanak. Akkoriban még télidőben összejártak sógorok, komák, testvérek, s elbeszélgettek, eldalolgattak, a gyerekek összemérték erejüket, s ha a fiúsereg lenyugodott, együtt dalolgatott a lányokkal, mert mindig akadt közöttük egy-egy nagyobbacska, aki megtanította nekik a régi népdalokat, rigmusokat. A mai fiatal a fülsiketítő lármában, amit szórakozásnak tartanak, csak tátog, mint a partra vetett hal, mert nemhogy énekelni, lassan beszélni is elfeled az okostelefon és a még okosabb oktatási rendszer jóvoltából. Hiszen, ha már oda eljutottunk, ami ma van, bizony félő, hogy milyen irányba, merre lehetne folytatni. Mert az a fajta tananyag, amelyet ráerőltetnek a gyermekeinkre, az a jelen korunk behódolása, amikor nem számít még a kicsi gyermekek egészsége sem, csak a felülről jövő gyermekellenes parancsnak engedelmeskedjek, mert megfizetnek, mert mit érdekel engem, hogy holnap mi lesz! – hát ez elkeserítő. Hol vannak már azok a néptanítók, akik valóban szívükön viselték egy-egy közösség sorsát. Akik nem voltak restek családlátogatásra eljárni, hogy megismerjék a családi körülményeket is és annak megfelelően egyengessék a nebuló útját! Akikre fel lehetett nézni és nem a vagyoni helyzetük, hanem az erkölcsi tartásuk okán. Emlékszem, harmadik osztályos voltam, amikor az osztályfőnök hozzánk ellátogatva mi éppen a cukrászdába készültünk, s hívtuk, hogy jöjjön velünk. Ő kicsit szomorkás mosollyal mondta: nem tehetem meg, mert mit gondol a falu. S csak felnőtt fejjel értettem meg, hogy tiszta kitűnő bizonyítványom védte, hogy még csak a gyanú árnyéka se vetődhessen rá, hogy azért lettem színötös, mert ő a mi családunkkal együtt fagylaltozott a helyi kis cukrászdában. Ma már más a kása Mása – jut eszembe a régi bugyuta mondóka, de azért érdemes elgondolkodni azon is, hogy hányszor hallani, hogy tizenéves gyerekekkel kikezd a tanáruk, hogy legutóbb egy „neves” budai óvodában a „kedves óvó néni” pornóképeket készített a kicsi gyermekekről, s volt, ahol a kicsik nemi szerveit is összeharapdálták, miközben a felnőttek, akiknek dolguk – kötelességük! – lett volna rájuk vigyázni, semmit nem vettek észre. A minap a buszon hazafelé tartva azon bosszankodtam, hogy a rengetegféle gyógyszerreklám között már stressz oldó pirulákat is ajánlgatnak, méghozzá recept nélkül! Ez amolyan kábítószerre beetetés kezdete, hiszen jól tudjuk, hogy a nyugtatók, még ha a legártalmatlanabbnak tűnnek is, melegágyai először a könnyű, majd a nehéz drogoknak. Nem véletlen például, hogy az amerikai elnök több tucatnyi hasonló terméket azonnali hatállyal betiltatott és kivonatott a forgalomból! Nálunk úgy látszik, most kezd „begyűrűzni”. El kellene gondolkodni már azon is, hogy mennyire elszaporodtak az öngyilkosságok. S egyre fiatalabb korban. Tizenéves gyerekek ugrálnak ki a 8. 10. emeletről, de a fiatal felnőttek körében is mind többen válasszák életük befejezésének ezt a módozatát. Igaz, az idősek közül is sokan talajt vesztettek. A devizahitel, a munkanélküliség, a kilátástalanság, az egyedüllét mind-mind előidézői ezeknek az egyéni tragédiáknak. S akkor mindezt megtetézték ezzel a korona-vírus mizériával, amelyet senki sem tagad, de a vele való foglalatosság, az úgynevezett „védekezés” módszere már sok követelményt hagy maga után. A szándékos félelemkeltés, a szeretet-megvonás és bezártság, a munkahelyek megszüntetése nem mutat rózsás jövőt senkinek. S ugyanakkor tudni, hogy világméretű gazdasági katasztrófa kellős közepén állunk, amelyet éppen elég feldolgozni, elviselni, ezt tetézték egyesek a korona-vírussal. Vajon miért kell félóránként sulykolni az emberek fejébe, hogy már hány halott van és mennyi fertőzött? Miért nem mondják évek óta, hogy naponta hányan vesztik életüket keringési betegségekben vagy szívelégtelenség miatt? Mennyi a rákos? Hányan halnak meg az orvosi műhibából? Gyógyszer túladagolásból? Mert ezek sajnos, még jobban szedik áldozataikat. Csakhogy abból nem lehet pandémiát gerjeszteni, pedig itt volna az ideje.
Nem az orvosokat kellene kispadra ültetni, akik megkérdőjelezik az eljárások szükségességét, a katonai diktatúra-szerű úgynevezett védekezést, a kicsi gyermekek tudat alatti stressz-helyzetének növelését, a kötelező maszkkal pedig még maradandó károsodás okozásukat is, amelyekért vajon ki lesz a felelős? Miközben azt látni, hogy azok, akik a népnyelv szerint közel vannak a tűzhöz, egyre csak gazdagodnak, lassan néhány narancsos-báró kezébe kerül a fél ország, s kényük-kedvük szerint bármit megtehetnek. Ha kell, vietnámi vendégmunkásokat hozatnak, pandémia idején, csak még lejjebbre srófolják a béreket. Ha úgy látják, akkor közpénzből finanszírozzák saját szórakozásukat, s egyre jobban dívik a cenzúra, amivel a kétkedőket, rosszallásukat kifejezőket hallgattatják el. Ekkora gyűlölet talán még nem uralkodott Hazánkban, de az egész Kárpát-medencénkben sem. Egy puskaporos hordóvá lett itt minden, s sajnos, ha a nemzet nem tér észhez és még mindig tolja egyik vagy másik szekértábor szekerét, amelyek elől már rég eladták a lovakat is, bizony jóra nem lehet számítani.
Most, amikor sodródunk a télbe, az időjárás miatti influenza járványos hónapok felé, bizony igen sok múlik az egészségügy dolgozóin, hogy valóban szívük és erkölcsi kötelességük által és nem a felkínált baksis miatt döntsenek. Hiszen van abban is valami elborzasztó, hogy a borravaló megszüntetésére hivatkozva már a rendelőknek azt a részét is bekameráznák, ahol az orvos a betegét kezeli. Hogy még az a parányi intim szféra se maradhasson meg, amely valóban csak a betegre és az orvosra tartozik. Mert bizony a mai beszennyezett világunkban bárki még inkább zsarolhatóvá válik, ha netán egészségi állapotáról olyasmi derülne ki, amivel fogható, amivel zsarolható! S kérdés az is, hogy ezeket a felvételeket ugyan ki láthatja majd?!
Ezen az októberi borongós napon sok minden felötlik az ember fejében. Jó volna advent felé araszolgatva, ha mind több szép és megható emlék jönne elő kinek-kinek a tarsolyából. Segítsük hozzá egymást.
Rozgics Mária