Magyar feltámadás
„Csak kitartás, - kip-kop. . . pontosan”
Volt idő, amidőn a „kitartás” kimondásáért is börtönbüntetés járt. Volt idő, amikor hőseinkre, halottainkra tilos volt emlékezni, akár az Aradi Tizenhármakról volt szó, akár a Don-kanyarban ottmaradottakért égett odahaza, a lefüggönyözött szoba rejtekében a gyertya. Folyton-folyvást megbélyegeztek bennünket, rebelliseknek, felségárulóknak, majd reakciósoknak, klerikálisoknak címkézve. Voltunk kurucok, néhányan labancok, lettünk Tito láncos kutyái, háborús bűnösök, ellenforradalmárok, hogy a nagy „rendszerváltás” még különféle pártbillogokat is aggatott a magyarságra.

Holott a Nemzet semmit sem változott, csak ide-oda hajbókoló urai, a köpenyegforgatók, a mindig mindenhol haszonlesők. A nép, az Isten-adta nép nem volt más, „csak magyar”. S magyarságában az igazi jelzőt is bűnként aggatták ránk: büszke magyarok! Holott e büszkeségünk nemzeti önérzetünkből, s nem pedig valamiféle felsőbbrendűségből fakad. Mi soha nem tartottuk magunkat „kiválasztottaknak”, de igenis Adyt idézve vagyunk „mint minden ember, fenség”, s e kiváltságunkat nincs az a hatalom, amely elbitorolhatná tőlünk. Ahogy ősapáink mondták: a részleges igazság mentén mindenkor megmaradtunk magyarnak, így őrizhettük csak meg Hazánkat, nyelvünket, kultúránkat, életterünket. Hiszen nem az a fontos, hogy kinek van igaza, hanem, ahogy Wass Albert is írta: az a lényeg, hogy belássuk, kinek-kinek a maga igaza a legfontosabb, de ha a vitát követően egymásnak kezet tudunk nyújtani, akkor emberek voltunk, s maradtunk. A magyar ember büszkesége ugyanis abból fakad, hogy nem hajlandó semmilyen anyagi juttatásért elárulni igazát, hiába erőltették ránk, hogy az ötvenes években a besúgók országa voltunk. A besúgók hada, az alamizsnáért bennünket elárulók zöme nem közülünk, hanem a kevertvérűekből került ki, ahogy ezt a pedigréjük is mindig elárulta. A másokon átgázoló törtetés valaha nem volt jellemző Atilla leszármazottaira, nem véletlen, hogy Európa-szerte igazságtevőnek hívták, amolyan békebírónak, kinek döntését mindig elfogadták, hiszen tudták, hogy semmilyen egyéni érdek nem vezérelte kimondott szavában. Nem véletlen az sem, hogy Róma ellen indulva a kegyelemért esdeklő város felett ingyen kegyelmet osztva nem égette fel az ősi várost, hanem jó példát mutatva remélte az emberi lélek emelkedését. Hogy az akkori fura urak táborában micsoda bűnt követett el ezzel, azt mi sem jelzi jobban, minthogy ezer éven át egyetlen királyunk sem kaphatta Atilla Nagykirályunk nevét, mint ahogy Bendegúzét, Ősapánként sem. Lettek Istvánok, Lászlók, garmadával Bélák is, de még a Salamon nevet is kiosztották, csak nehogy bármiféle emlék maradjon abból a múltból, amikor még a szó ereje maga volt a törvény! De figyeljük a történéseket: történelmünk eltüntetésével, nyelvünk megcsúfolásával, aljas cselszövéssel való rabigába hajtásunkkal próbálják megtörni a magyarságot. Birka nemzetnek csúfolnak, akik hátán akár szíjat is lehet hasítani, mégis tűrnek. Azért e gondolat, mert fel sem fogják, hogy a magyar ember, mint ahogy Atilla Nagykirályunk is ingyen kegyelmet gyakorolt, csak a legvégső esetben volt hajlandó vérét ontani bárkinek. 1956 küzdelmében is látható volt, hogy fegyvertelenül, énekelve, zászlót lobogtatva vonult a nép az utcára, mert hittek abban, hogy ez a fajta kérelem meglágyítja a másként gondolkodókat. Csak a legvégső percekben, amikor már sortüzek dördültek, akkor fogott fegyvert, s mutatta fel országnak-világnak, hogy mire képes a magyar! Akárcsak a török időkben, amikor néhány ezer fős magyar kis csapat százezres, jól felszerelt és kiképzett török armadát volt képes megfutamítani. Hiszen Hunyadi János nándorfehérvári ütközetéről is feljegyezték, hogy a kaszához-kapához szokott harcra jelentkezőket menet közben képezték ki, s mégis micsoda dicsőséges diadalt arattak. ’56-ban sem volt ez másként, hiszen fegyvert soha nem forgató alkalmi kis közösségek vették fel a harcot a jól felszerelt és kiképzett ÁVH-s zsidó pribékek ellen, majd az általuk behívott vörös ördögökkel vívtak ádáz csatát. És hiába hazudják, hogy november 4-én bevégeztetett, nem egy helyszínen még december közepén is szóltak a fegyverek, még voltak, akik remélték, hogy a világ jó érzésű emberei segítségünkre sietnek. Nem tudták, nem hitték el, hogy az aranyborjú mindenkit gúzsba tud kötni. Mint ahogy ma sem látják sokan, hogy ez a mammon démon mivé teszi az emberiséget, hogyan öli meg a lelket, hogy tesz szájkosarat, s béklyót mindenkire, aki nem akar kilépni ebből a zsákutcából.
Nem véletlen, hogy Kölcsey Ferenc Himnuszunkban jókedvet, s bőséget kért a Magyarok Istenétől, hiszen az ádáz harcok során bizony ez az, amit rég megérdemelne már ez a nép. A mi költőink, íróink, művészeink nem arról értekeztek, hogy „ha én gazdag lennék”, milyen sorsom lehetne, hanem a nemzet heroikus küzdelmeit énekelték meg, amelyre még csak árnyéka sem vetülhetett a koncnak, a haszonszerzésnek.
1956 tisztaságát éppen ez, a szabadságba vetett hit reménye emelte magasba. Az a remény, amely nem volt öncélú, hiszen másoknak is példát mutatva reménykedtek abban ’56 hősei, hogy ez a szabadság-láz végigsöpör az egész világon, s végre-valahára a háborúkban megszenvedett évek után valóban egy jobb kor köszönthet ránk. Ám ezekben az álmokban még legféltettebb rémálmaikban sem gondoltak a mai kor Új Világrendjére, amely mindennek a megcsúfolása, s amely remélhetőleg soha nem köszönt ránk.
Rozgics Mária

Várnai Zseni:
Szolgálj , Szí
vem. . .
Csak kitartás! - biztatom magam,
még futni kell, még minden messze van.
Szolgálj szívem, még egy kicsit nekem,
jaj, meg ne állj az úton hirtelen
sok a dolgunk még s nem mutathatom,
hogy a harcot már nem bírom nagyon,
és este ha ágyamba roskadok,
érzem, nagyon-nagyon fáradt vagyok.
Kicsit nehéz volt, jól tudom, szívem,
elkoptunk, de ne sejtse senki sem,
higgyék csak azt:az óra jól ketyeg,
nem irgalmaznak ám az emberek,
csak hajtsd a vért, arcom piros legyen
frissen induljak minden reggelen,
csak én tudom, ha ágyba roskadok
estére már milyen fáradt vagyok.
Szemem árkos es ajkam szögletén
a két vonás már mély lett és kemény,
sokat sírtam; eső után a föld
ilyen barázdált, csapzott elgyötört. . .
de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl,
arcom hegy-völgye lágyan kisimul,
csak este, ha ágyba roskadok,
érzem megint, nagyon fáradt vagyok.
Csak kitartás, - kip-kop. . . pontosan,
holnap sikerül megint biztosan,
a félúton, szívem, jaj meg ne állj,
kip-kop. . . . tovább is híven kalapálj,
a hegynek föl kicsit nehéz az út,
szív kell hozzá, de aki odajut,
a csillagok közt csillagként ragyog. . .
csak este, este oly fáradt vagyok.
Sose pihentem, nem volt rá jogom. . .
Most meg-megállok, s felfohászkodom;
-Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj!
szegény szívem, te meg szaladj, szaladj. . . .
Csak, kis kitartás, meg egy hős iram,
fussunk dalolva bátran és vígan. . .
de este már a dal is csak dadog;
altassatok el engem, csillagok!