Magyar feltámadás
Embernek maradni
Egyszer egy ismerősünket meg akarták büntetni, mert azzal vádolták, hogy tagadja a holokausztot. A bíró kérdésére csak annyit mondott: - Én soha nem tagadtam, csak keveselltem! A bíró annyira meglepődött, hogy a szemüvege is fennakadt: - Hogy érti ezt? – förmedt rá. – Ahogy gondolja. Nekem kevés a számadat – jött a válasz, s a bíró jobbnak látta, ha nem megy bele nagyobb vitába, hát elengedte a bepanaszoltat. Hát valahogy így vagyok én is a mai vírus-riogatta korunkkal. Nem tagadom, csak kevesellem. Kevésnek találom a mai tájékoztatást, azt, hogy naponta félóránként azzal kezdődik minden híradás, hogy hányan betegedtek meg, hányan vannak lélegeztető gépen és mennyi a halott, miközben nincs szó arról, hogy daganatos betegségekben, ér- és keringési betegségben, balesetek során hány ezer honfitársunktól kell végső búcsút venni. Kevesellem, hogy nincs szó a betegeket magára hagyott orvostársadalomról, akik elbujdokolnak a bajbajutottak, segítségre szorulók elől. Törvényre, miegymásra hivatkoznak, megfeledkezve arról, hogy esküjük elsősorban a gyógyításról, életmentésről, s nem a politikai behódolásról szól. Kevesellem azt a fajta törődést, amely pártunk és kormányunk kötelessége volna a választóikkal szemben. Nem különbséget téve, hogy ki merre ikszelt, hiszen ezek, úgy együtt mind egy akolból keveredtek ki, még akkor is, ha másfajta bundát eresztettek az idők során, akkor is, ha más padsorba ültek be. A parlamenti esküt letévők nem arra esküdöztek, hogy egyik vagy másik úgymond csókosuk szekerét tolják, hanem arra, hogy a nemzetet minden körülmények között megvédik. Külső-belső ellenségtől, kórságoktól, éhhaláltól, mindentől. Kevesellem, hogy nincs egyetlen személy sem a hatalomra jutottak közül, aki képes volna elmenni a „nép közé” és megnézni, hogyan élnek, mi a bajok eredője, forrása. Ma már úgynevezett képviselői beszámolókat, választóikkal való fogadóórákat sem tartanak, hiszen ügyesen megszervezték, hogy ne legyenek „gazdái” egy-egy körzetnek, hanem úgymond az egész tartozik hozzájuk. Azaz semmi, hiszen amikor azt mondják, hogy mindenki, akkor senki sem érzi kötelezőnek a maga számára. Sok-sok mindent lehetne felsorolni, hogy mi az, ami kevesellhető, de a legnagyobb hiány az emberiességben, a hitelességben, a becsületességben, erkölcsösségben, lelkiismeretességben mutatkozik, amelynek mind-mind azonos az eredője: Embernek kéne lenni, semmi másnak. Hazánk ege felett voltak már sokkal sötétebb felhők is, hiszen volt, amikor csupán 200 ezer magyari vitéz maradt e tájon, s mégis képesek voltak újra megvetni a lábukat, mivel tudták ők is, hogy nem sokaság kell a felemelkedéshez. A sokaságot csőcseléknek neveztetik, s vezetgetik a tömeget jobbra-balra, hogy teljesen összezavarodva mindig a jobban üvöltők mellé álljanak. De nincs, aki rendet tegyen. Ma világszerte minden forrong, senki sem találja a helyét, s ennek egyetlen oka van, kiölték az emberből az emberséget. Ma Adyval szólva nagyobb szélhámosai sohasem voltak még a Földnek. Ennél még a rabszolgasors is jobb volt, hiszen akkor tisztában voltak azzal, hogy ők kik és mi a dolguk. Akkor legalább ételt-italt-szállást-ellátást kaptak, mert szükség volt a munkaerejükre, de ma már ezt sem lehet elmondani. Ebben a nagy szabadtéri börtönünkben, ahová betereltek bennünket, nincsenek jogaink, nem szólhatunk semmiért, mert azonnal büntetnek, bírságolnak, kipenderítenek a munkahelyről, ki az otthonunkból. Eszembe jut egy régebbi történet. Bécsből jöttünk hazafelé autóval, s amikor az A1-es autópályára felhajtottunk, egy motoros rendőr száguldott utánunk és félre intett. Kissé riadtan gyors fejszámolást végeztünk, hogy kinél mennyi összeg maradt, hogy a bírságot ki tudjuk fizetni. A rend őre odalépve a vezetőhöz, udvariasan rászólt: Nincs bekapcsolva a biztonsági öve és egy kicsikét gyorsabban hajtott a megengedettnél. Ezen az útszakaszon sok-sok baleset történt már eddig is, ne önök legyenek a következők. Vigyázzanak magukra, szerencsés hazatérést – mondta és tisztelgett, mielőtt motorjára ült. A meglepetéstől, döbbenettől szólni sem tudtunk percekig. Elképzeltük a hasonló esetet itthon, mondjuk az M1-esen…
A mostani rögtönítélkezés helyett is talán célzatosabb volna az emberi szó, a figyelmeztetés, a segítségnyújtás, nem pedig az erődemonstráció, a megfélemlítés. Az a rendőrség, amely a törvénytelen kilakoltatásokhoz asszisztál és a törvényt súlyosan megszegve pajszerral megy neki a bajba jutott családok otthonainak, ne számítson se tiszteletre, se megértésre! Az a rendőrség, amely az édesanyja kebléről tépi le a kicsi fiát, asszisztál a jogtalansághoz, részese a hivatali túlkapásnak, ne gondolja, hogy egyszer nem kell felelniük az elkövetett bűnökért. Emlékszem, a 2006-os aljasságokat követően is csapatostól hagyták el a testületet az egyenruhások. Volt, aki, attól függően, hogy milyen magasan ült a hivatali ranglétrán, lótenyésztésbe, mások biztonsági őrszolgálat létrehozásába fogtak, az egyszerűbb beosztásban lévők pedig igyekeztek külhonban elhelyezkedni. Csakhogy a legnagyobb igazságszolgáról mind megfeledkezett: a LELKIISMERET nagy úr ám!, még az ilyen percemberkék fölé is felemelkednek, s nem hagynak nyugtot senkinek, akkor sem, ha tagadják, ha igyekeznek úgy tenni, mintha rajtuk nem lenne fogás. Láttam én már zokogni igen „nagy embert” is, aki azzal magyarázta tettét, hogy nem volt más választása, lehetősége. Mindig van! Ezt ne feledjék. Nem kötelező elvtelen parancsot, diktátumot végrehajtani, nem kell a politikai esztelenségeket követni, s ha mégis, utólagosan senki ne hivatkozzon arra, hogy nem volt más választása!
A NÉP nem felejt, a NEMZET pedig örök időkre feljegyzi a gaztettek elkövetőit, hogy fiainknak, unokáinknak el tudjuk mondani, mi miért történt itt a mi Kárpát-Hazánkban.
Rozgics Mária