A lopás művészete
Koszorús költő fejedelmünk, József Attila akár így is írhatta volna örök érvényű sorait: Lopni csak pontosan, szépen, ahogy csillag megy az égen, úgy érdemes! Nem elég, hogy a pokoli nürnbergi törvényekkel is simán felérő Covid-terrort kell megszenvednünk a nap 24 órájában, de ennek sötét leple alatt továbbra is úgy lopják ki a csipás szemünket a „nemzeti” mester tolvajaink, ahogy éppen kedvük tartja.
Ezek közül is az egyik legsötétebb ganef, a feneketlen bendőjű és a lábas képű Lőrinc barát, akihez képest a Goldbergerek, a Fellnerek meg a Chorinok csak garasos túlélő kisvállalkozók voltak. Talpas-tenyeres hősünk mostanra már olyan baromira nagymenő és még annál is hazaffyasabb nemzeti oligarcha lett, hogy mára csonka hazánkban szinte már minden az övé, beleértve a Balatont is. És, mivel a mesebeli kisgömböcnek is állandóan zabálnia kellett, ezért hősünk jobb híján már a foltos hiéna szomszédaink által elrabolt területeinken kénytelen terjeszkedni. Mivel galaktikus méretekben lopni és dáriusi vagyonokat kimenteni csak „törvényes keretek közt” érdemes, ezért a hitbuzgó keresztény hírében álló nemzeti tőkésosztályunk most már tehervagon számra hordja külföldre a tőlünk elharácsolt nemzeti vagyont. Azt hiszem, nyugodtan állíthatom, hogy a büdös szájú Kun Béla még szerényen beérte a Szent Koronánk fölpróbálásával és csúfos bukásakor csupán arany ékszerektől meg ropogós bankó kötegektől roskadozó kaftán zsebekkel lépett olajra a kétfedeles repülőjével. A gengszterváltás mai haszonélvezői és keresztapái viszont már a világ legtávolabbi adóparadicsomaiba utalgatják át maguknak a heresérvig összelopott nemzeti vagyonunkat. Méghozzá olyan ördögien kifinomult módon, hogy valóságos Eliot Ness (Al Capone mumusa) legyen a talpán, aki lebuktatja őket. Még egyszer mondom, a lúdtalpas Kun Béla ezekhez, a zsiványokhoz képest csak egy pitiáner és egy végtelenül aljas bűnöző volt, aki mohón a zsebébe tömködte, ami éppen belefért az utolsó percekben. Ezzel szemben az elmúlt 30 év kizárólag azzal telt el, hogy az olasz Camorrát, a kolumbiai Medelin kartellt és a FIFA-t is megszégyenítő profizmussal mosták hófehérre a tőlünk elzabrált ezermilliárdokat, a többi válogatott gazemberségről már nem is beszélve. A köpcös felcsúti félisten (Capo dei Capi) meg a hájfejű strómanja e téren is jóval túlnőtték már magukat. A pitiáner svájci és luxemburgi bankszámlák meg a bivalybőr aktatáskákba gyűrt milliók korszakának már rég vége, mert ez ma már ipari méretekben megy a kenyeres cimboráknál. (Gondolom, már a felcsúti dedóban megkötötték egymással a vérszerződést, amikor kiderült, hogy a Viktorkának egy jó nagy aranyrúd, a Löncikének meg egy vaskos dollárköteg lett a jele.) Nem csoda hát, hogy — az eskü kötelez alapon — a pénztáros Lönci már jó tíz éve felhagyott a gázszereléssel és kedvezményes állami hitelekből és a zsíros állami megrendelésekből mára Európa egyik legajserebb puhos oligarchájává hízta ki magát. Ám, mivel még mindig számolatlanul dőlnek ide az UNIO-s százmilliárdok, persze, hogy az Isten minden pénze sem lenne nekik elég. Mit tehet hát ilyenkor egy súlyosan beteg kleptomániás csőgörény? Hát, azt, hogy már nem is titkoltan, mohón terjeszkedik, úgymint: ausztriai luxus szállodák, horvátországi luxus villák, erdélyi ingatlanok, balkáni befektetések, vajdasági fociklubok és egyéb úri nyalánkságok formájában. És mindezt most, a vírusterror kellős közepén, amikor Orbán pufi állig felfegyverzett SS-legényei, meg a Leopárd tankjai itt grasszálnak közöttünk Budapest utcáin, csak azért, hogy megmutassák nekünk kik az urak és, hogy mi lefossuk a bokánkat félelmünkben, ha netán elfelejtettük fölvenni a számunkra szigorúan előírt Hannibal Lecteres szájkosarat! Éppen most, amikor először „csak” az alapvető személyiségi jogainkat vették el, aztán az egzisztenciális lehetőségeinket, végül az emberi arcunkat, azaz magát a személyiségünket is. Most, miközben az egész országból (emberiségből) egy jámboran bégető arctalan zombi nyájat csinálnak, addig a zsírdisznóvá hízott kerítés szomszéd az Isztriai-félsziget legszebb részén 50 millió euróból építtetett magának egy 180 szobás, 5 csillagos luxus szállodát. Most kérdem én, kellő alázattal, tessék mondani, ilyenkor miért nem szakad rájuk a háborgó égbolt, vagy inkább a reterát? Ennek a hízott patkánynak (meg a többinek) a legsúlyosabb válság közepén is simán jut több tízmilliárd keserves magyar adóforint szálloda felújításra meg mindenre, miközben a többségi magyar társadalom már a kollektív öngyin agyal, mert lassan, de biztosan kivéreztetik. Hát, mi ez, ha nem a leggátlástalanabb vagyonkimentés, a nyilvánvalóan közelgő csúfos bukta idejére? (Mert, ha 2 év múlva mégsem ez lesz a vége, akkor már tényleg bőven megérdemeljük a sorsunkat, az nem kétséges.) Amíg minket maszkos zombikká idomítanak, ők addig is szép sumákban bevásárolják magukat az érinthetetlen globális patkány elit soraiba, akikre egy mezei földi halandó jobbágynak, még csak néznie sem szabad. Közben azért nekünk is vesznek jó sok adómillából néhány szerb, orosz, ukrán meg afrikai ajaknéger csodacsatárt. Így majd lehet önfeledten bekakilni örömünkben, ha netán a Fradika, vagy a Magyar Válogatott visszakúszik a nemzetközi futball térképére. Ők meg közben, elegánsan röpködnek a magán jetjeikkel, meg a luxus jachtjaikkal a tengerparti villáikba, élvezni az orosz, a horvát meg az ukrán kollégáik rendkívül inspiráló társaságát. Reményeim szerint, egyre csak szaporodó többségünk ezért érzi úgy, hogy a hivatali eskü és a nemzet alázatos szolgálata számukra marhára nem fáradhatatlan munkát és áldozatos nemzethűséget követel, hanem sokkal inkább koktélos poharakat meg lazacos és kaviáros szendvicseket a párnás kézbe, utca hosszú kokain csíkokat a barom arcba és sósav módjára maró Rothschildos cinizmust a magyar adójobbágyok csontvelőjébe. Mondjuk, azt eddig is pontosan tudtuk, hogy ez a hazai öltönyös gengszter banda ennek a többé-kevésbé szerencsétlen csődtömegnek a felszínén lubickol, amit mi nagy naivan csak társadalomnak nevezünk.
A baj csak az, hogy kurvára nem a saját tehetségéből teszi mindezt, hanem sokkal inkább a szervilis seggnyalás eredményeként, az egymást fogó korrupcióból meg a gátlástalan simliskedésből. Mert, ha máshoz nem is, de ehhez aztán piszkosul értenek. Ám a legnagyobb baj mégsem ez, hanem az, hogy a magát normálisnak mondó többség mindezt az égbe ordító gazemberséget bégetve eltűri —, sőt, tán még tetszik is neki ez a szilajon csörtető gengszter tempó. Hát, valahogy így kell finom úriember módjára örök vesztesnek lenni Béláim! Úgyhogy, marhára ne csodálkozzunk azon, hogy már csak a reterátunk meghitt magányában undorodhatunk ettől az egész bűzlő trágya kupactól, meg úgy az egész elkúrt életünktől! De főleg attól, hogy mindezt az ószövetségi aljasságot és a már nem is olyan látens genocídiumot egyetlen kurva zokszó nélkül eltűrjük. Ja, és, hogy eddig hagytuk, hogy ezek a jött-ment senkiházi nímand ügyvédecskék így a fejünkre nőhettek. Hát, tessék, most lehet inni a levét. Csak, hát csempével bélelt gyomrot és drótkötél idegeket hozzá!
Horváth András /Világ Magyarsága legújabb száma/