Jövőnk a múltunkban

Jövőnk a múltunkban

 

Trianon gyalázata óta független Magyar Haza nem létezik. Trianon gyalázata óta bűn terhel minden hatalmat, s bűnrészes benne mindenki, aki ezt előidézte és azóta is fenntartja. 1956 e gyalázatot szerette volna lemosni Kárpát-Hazánk egéről, de a nagyhatalmak akkor is másként döntöttek. Szerte a nagyvilágban országok szövetkeztek, bomlottak darabjaira, de a „magyar kérdést” még csak felvetni sem engedték a világuralomra törő gazemberek. Nincs még egy nép, akit ennyi megpróbáltatás, szenvedés ért, hiszen nyolcfelé szabdalva mindenütt elegendő volt kimondani a szót, MAGYAR, s gyilkos eszközök sújtottak le gyermekre, asszonyra, idősre egyaránt. A magyarság bűne a szabadság iránti vágya volt, amely egyben éltető ereje is, hiszen ez a mérhetetlen szabadságvágy az, amely letaglózottságában is képes talpra állítani a nemzetet. Trianon után is, a háborúk poklát követően, majd 1956. november 4-e után is. S miután Gidai Erzsébet professzorasszonyra emlékeztünk szabadságvágyunkat kifejezendő, az ő szavai is adjanak erőt a tovább folytatáshoz:

‘Minden birodalom megbukik egyszer, s ez az európai uniós tákolmány is csak külsőségeiben erős, belülről már régóta rothad, végnapjait éli. 1956 hőseire emlékezve nem feledhetjük a 2006-ban történteket sem, amikor a nép ismét felkelt és azt mondta: ELÉG VOLT! – s a hatalom vérbe fojtotta ezt a hatalmas sóhajt, amely gyengének bizonyult ahhoz, hogy elsöpörje a sok here pimaszt. Gyenge volt, mert amíg 56-ban a sváb, a cigány, a zsidó, a magyar, a török, a tót ifjú nem mérlegelte, hogy kinek milyen az anyanyelve, de azt szívében érezte, hogy sorsában mindenki egy, aki itt él a Kárpát-medencében. Ma a cselédsorba süllyesztett Haza népséggé bomló tömegeit megosztották, megvették, fiataljainkat elűzték, hogy másfajta népeket szabadítsanak e kánaáni földre. Hol van ma már 56 eszmeisége? Hol 56 küzdelme? Ma 56 elárulói, vérbe tiprói mondják a köszöntő beszédeket, hazudják el az amúgy is összekuszálódott történelmi szálakat, gyilkos röhög a túlélőn, a verőlegények dúskálnak kiemelt nyugdíjukban, miközben az egykori szabadságharcosok és utódaik a nyomorszint küszöbén. Az elmaradt elszámoltatás, a bűnösök néven nevezése, az elorzott javak visszaadása csak hiú ábránd maradt. Itt csak az idegen faj fájdalma fájdalom, kárpótlás, kiváltság, általuk keretbe öntött törvény védi valamennyit, míg a magyar Tiborcokat – na nem a vejkót, hanem Katona Tiborcait – még a gondolataikért is tömlöcbe vetnék! A jövő reménysége, aki nem futott el a nagy világba, s akik még nem álltak be cselédként, igaz jó pénzért megszállóink, 56 meggyalázóinak szekerét tolni, a mindennapok küzdelmében, a megélhetésért folytatott könyörtelen harcban nehezen találják a helyüket. A magyarság helyzete bár reménytelennek látszik, mégsem az, bármennyire is szeretnék megszállóink, árulóink, az idegeneket kiszolgálóink. Ahogy Erdély küzdelme sem hiábavaló, s a székelység kemény helytállása előbb-utóbb meghátrálásra késztet minden gáncsoskodót, úgy az Anyaország is lassacskán felnő történelmi szerepéhez. A nemzet, még ha szinte nem is látni, de ébredezik. Kultúrájában, viseletében, hagyományaiban, ősi múltunk kutatásában. S ahogy minden titokról előbb-utóbb lehull a lepel, úgy az ellenünk elkövetett galádságokra is mind gyakrabban fény derül. S hamarosan eljön az idő, amikor már Trianon kérdése egy békésebb Európa számára nem kerülhető meg. Eljön az idő, amikor 1956 fényét hazug percemberkék nem mocskolhatják tovább. Ahogy Sík Sándor papköltő versében is megüzente: mi sem lehetünk rútabbak a lehulló virágoknál, akiknek megadatott, hogy szépségben éltek, s haltak. Higgyünk hát felemelkedésünkben, higgyünk az élet szépségében, mert bármennyire is aggasztó a mindennapi politika szennye, az örökös aggodalom megmérgezi a lelket, a szívet, s éppen ez is a mindenkori hatalom célja. Őseink, hőseink a legelviselhetetlenebb pillanatokban is ragaszkodtak az élet szépségéhez, szentségéhez, ezt bizonyítja számtalan csodálatos alkotásuk, ezt az utolsó pillanatig megőrzött remény sugaruk. Mi sem lehetünk alább valóbbak náluk. Ezt a szerepet hagyjuk meg a birodalmat éltetőknek, s haszonélvezőknek. A mi sorsunk legyen eggyé a mezők, rétek virágaival, hogy amíg élünk, szolgáljuk a szépet, a jót, s még holtunkban is maradjunk hűek vállalt hitünkhöz. Mert ez az, amivel egyetlen hatalom sem képes megbirkózni.

Rozgics Márai

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>