Kisértet járja be Európát?

„Kísértet járja be Európát”?

 

1. brüsszel

 

Újfajta kísértet vagy tán ugyanaz a régi, csak más köntösben riogatja Európa népeit? Félelem ül az arcokon, állig felfegyverzett katonák vigyázzák a rendet, nem az embereket, a dollármilliárdokat védve. Hadszínterekké váltak az utcák, a békés parkok, virágos mezők. Bombázók zúgnak el az égen. Ma lelőttek egy utasszállítót: az áldozatok száma csupán egy statisztikai adat. Hogy mögöttük gyermekek, életet adó édesanyák, vidám fiúk és lányok rejtőztek? Tizenöt éves volt csupán. Ennyit élt, s már gyilkos fenevaddá tette az élet. Testvér bátyja is csak néhány évvel volt idősebb, s most testük cafatokká szétrobbanva várja a föld megnyugvást adó takarását. Lelkük már messzi jár, mint áldozataiké. S talán valahol a messzi távolban találkoznak majd, gyilkosok és áldozatok; s megkérdik egymástól: miért? Kiért? Ti miért vettétek el az életterünket? Nektek miért jutott mindenből több? Nekünk miért kellett éheznünk, fáznunk, félnünk? Miért gyilkoltátok fajunk? Miért lett békés otthonunk háborús tűzfészekké, miközben ti luxusban, jómódban, meleg otthonban múlattátok a hétköznapokat? Gyártottátok az életet kioltó fegyvereket és vettétek el az életterünket? De hiszen bennünket is hajtott a tőke ereje, a félelem a munkanélküliségtől, a pénzre váltott mindennapok, dollárban mért pillanatok, s csak néha jutott időnk a folyamatos hajsza, félelem feledésére. Mert a megfelelési kényszer, az új világrend eszméje már kiölt belőlünk minden emberi érzést, s hogy néha mégis úgy higgyük, van szabad akaratunk, hát kitörtünk ebből a szorításból. S ez a kitörési vágy lett a végzetünk. Ti érkeztetek, s együtt repültünk a nagy ürességbe, ahol talán, ha megpihen a lelkünk, s egymás szavát értjük, rádöbbenhetünk, hogy értelmetlen minden, amit ma életnek nevezünk, hiszen az élet nem lehet ez. Az élet nem abból áll, hogy egyik elveszi a másik verejtékkel megteremtett értékét, legyilkolja, legyilkoltatja azt, aki védené önmagát, gyermekeit, családját. Az élet nem lehet egy folyamatos gyilkosságsorozat, ahol mindig ugyanazok a szereplők, egyszer áldozatok, egyszer gyilkosok, de mindig velük játszatják el a drámát, miközben a förtelmes színdarab írói a páholyból röhögik a végkifejletet. Ma én nyertem, holnap talán a másiknak kedvez a szerencse, de mindenképpen kívül maradok a megmérettetésből. Hát ennyi volna? Az Isten, a Teremtő, Allah vagy hívják bár Megváltónak, Buddhának, Jehovának, s a jó ég tudja minek, élete árán bizonyította, hogy a másik ember életét elvenni a legnagyobb bűn a hazugság mellett. Aki kardot ránt, kard által vész el – figyelmeztetett, s mégis évezredek óta kényszerítik a nemzeteket arra, hogy egymást gyilkolják, egymás ellen forduljanak, még akkor is, ha a másik sem vétett ellene, csupán az a bűne, hogy útjában áll a földi kísértetnek, amelynek mammon, tőke vagy kamatláb, dollár vagy euró, bankár vagy oligarcha a neve. Egyre több az embernek látszó birkák sora, s egyre mélyebb a csend, a hallgatás, a félelem. Lassan már mindenki elfeledi, hogy ember volt valaha. Nem kellene végre felébredni? Nem kellene végre észhez térni? Itt volna az ideje a sok gyilkot azok ellen fordítani, akik ránk szegeztették, akik kiadták a parancsot, hogy ölj! Hét milliárd nem lehet kevesebb hét vagy akár hetvenmilliónál! Hét milliárd nem taposhatja el ősei sírhantját, nem feledheti múltját, nem adhatja fel jövőjét! Nem! A békét nem fegyverekkel kell védeni. A békét a gyilkos eszközök szétzúzásával, a fegyvergyárosok és bankárok pokolra küldésével, a világot bejáró kísértet kiagyalóinak és hirdetőinek eltiprásával lehet kiérdemelni. Az embernek végre emberré kell nemesednie. Bármelyik állatfaj, ha veszélyben az élete, szembefordul támadójával, csak az ember az, amely birkamód, gondolkodás nélkül hajtja végre a parancsot, amely éppen emberi mivoltából vetkőzteti ki. Nem erre, nem ilyen célból érkeztünk a Földre! Nem ez volna a küldetésünk! Ahogy Petőfi Sándor is kérdőn figyelmeztetett: „És mi mégis láncot hordunk?”. Bizony láncot, a kapzsiság, a kalmár szelleműség béklyóját, az idegen eszme gondolkodás nélküli átvételét, mert elhagytuk hitünk, mert hamis próféták követőivé vált az emberiség. Ezért az árulásért jött el a fizetség: rettegés, vér, halál, fegyverek árnyéka, lánctalpasok csörgése, bombázók fülsiketítő zaja, a madárdal, az illatos virágmező és az egymást ölelő szerető karok helyett. Most jött el a pillanat, hogy ki-ki eldöntse sorsa alakulását: élet vagy halál? Mert a mai félelem sem egyéb mint a halál lassú pusztítása, s aki nem képes legyőzni ezt a halálfélelmet, a nagy szennyáradat elsodorja. Ma, itt és most kell eldönteni, hogy az élet vagy a halál útján akarunk-e tovább haladni. A halál az, ami ma van. Az élet félelem nélküli, ideológiák kuszaságától mentes, mammont megvető út, amely keservesebb, mégis tisztább és reményt adóbb, mint a mai sötétség erői által kínált biorobot létforma. Az emberiség elérkezett a nagy megmérettetés pillanatához, s bizony ez a kérdés az, amely választásra kényszerít mindannyiónkat. Itt és most színt kell vallania mindenkinek. Figyeljünk hát egymásra!

Rozgics Mária

 

 

 

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>