Kiűzetve az Édenkertből 2. – Sók, oldatok, koncentrációk

Kiűzetve az Édenkertből 2.

 

Sók, oldatok, koncentrációk

 

Szemmel láthatóan komoly és végzetes változások álltak be az emberi élet hosszában és minőségében, a Vízözönt követően. Vajon mi változott meg véglegesen? Egyáltalán, megtörtént a Vízözön?

Materialista oldalról számtalan támadás, kritika és kifejezett tagadás érte már a Vízözön történetét. A vallási tézisekre általában jellemző módon, a szöveg felületes értelmezésével nevetség, sőt babona, akár butaság tárgyává silányítják ezeket a mítoszokat. A vallás – és végső fokon Isten – elleni háborújukban megengedett harcmodornak tartják ezt.

Szerényen megjegyeznénk, hogy nem a kereszténység, vagy a történelmi egyházak ellen hadakoznak ilyenkor, hanem, csakúgy, mint a Genezis támadása esetén, az emberiség egyetemes szellemi hagyatéka ellen indítanak támadást. A világ könyvtáraiban 80.000-nél több hiteles dokumentumot őriznek ma a Vízözön kultúrtörténeti emlékeiről. Földünk egymástól nagyon távol élő népei többé-kevésbé hasonló tartalommal őrzik a nagy áradás emlékét mitikus hagyományaikban. Néprajzkutatók és kultúr-antropológusok 58 különböző indián nép mondavilágában gyűjtötték be a Vízözön emlékét.

A modern tudomány követői is egyre-másra bukkannak olyan tényekre, összefüggésekre, melyek Noé történetét megkerülhetetlenné teszik.

Nézzük hát meg, mit mond a Biblia a Vízözönről.

A föld pedig romlott vala Isten előtt és megtelék a föld erőszakoskodással. Tekinte azért Isten a földre, és ímé meg vala romolva, mert minden test megrontotta vala az ő útát a földön.

Zsolt. 14,2. , Zsolt. 14,3.

Monda azért Isten Noénak: Minden testnek vége elérkezett előttem, mivelhogy a föld erőszakoskodással telt meg általok: és ímé elvesztem őket a földdel egybe. Csinálj magadnak bárkát gófer fából, rekesztékeket csinálj a bárkában, és szurkozd meg belől és kivűl szurokkal.

Ekképpen csináld pedig azt: A bárka hoszsza háromszáz sing legyen, a szélessége ötven sing, és a magassága harmincz sing. Ablakot csinálj a bárkán, és egy singnyire hagyd azt felülről; a bárka ajtaját pedig oldalt csináld; alsó, közép, és harmad padlásúvá csináld azt.

Én pedig ímé özönvizet hozok a földre, hogy elveszessek minden testet, a melyben élő lélek van az ég alatt; valami a földön van, elvész. De te veled szövetséget kötök, és bemégy a bárkába, te és a te fiaid, feleséged és a te fiaidnak feleségei teveled.

1 Pét. 3,20. , 2 Pét. 2,5.

És minden élőből, s minden testből, mindenből kettőt-kettőt vígy be a bárkába, hogy veled együtt életben maradjanak: hímek és nőstények legyenek.

Zsid. 11,7.

És megnyíltak az ég csatornái, és felfakadtak a mélység forrásai is. A negyvenedik napon az áradó víz megemelte a bárkát. A víz szintje addig emelkedett, míg elborította a legmagasabb hegyeket is – a tetőzés akkor következett be, amikor 15 singgel (kb 7,5 m) víz alá került a legmagasabb csúcs is. Minden szárazföldi élőlény – az emberek is – belefúltak az áradatba.

150 napig borította víz a bolygó felszínét. Akkor Isten szelet támasztott, és a víz apadni kezdett.

A bárka a hetedik hónapban, a tizenhetedik napon, megfeneklett az Ararát hegyen. Noé kibocsátotta galambot, hogy lássa, elapadtak-e már a vizek. A galamb visszatért, mivel nem talált lábainak nyugvóhelyet. Hét nap múlva újra kibocsátotta a galambot, s az estére visszatért, leszakasztott olajfaággal a szájában. Ebből Noé megtudta, hogy elapadtak a vizek a föld színéről. Újabb hét nap múlva ismét kiröptette a galambot, s az már nem tért vissza hozzá – otthont talált a földön.

 

A szivárvány alatt megköttetett tehát az első, a legősibb szövetség Isten és az Ő teremtménye, az ember között.

 

Hogyan emlékeznek erre a kataklizmára más népek?

Mezopotámia ékírásos táblái, Gilgames történetének keretei között, megőrizték a Vízözön eseményét is. Az ő túlélőjük a sumér nyelvű változatban Ziusudra, az akkád átiratban Utnapistim, aki akkoriban Suruppak uralkodója volt. Az istenek elhatározták, hogy vízözönt bocsátanak a bűnös világra. A fényes szemű Enki (Ea), a bölcsesség istene, aki szerette az embereket, elhatározta, hogy megsegíti Utnapistimet. Ettől kezdve a Bibliából megismert fordulatokkal folytatódik a történet. A suruppaki bárka a Niszir-hegyen feneklett meg. Utnapistim előbb egy galambot reptetett ki, de az visszatért. A fecske sem talált helyet a bárkán kívül. Végül egy hollót engedett szabadon, ami nem is tért vissza, mert talált magának falnivalót. Ekkor Utnapistim útjára bocsátotta bárkája utasait, s áldozatot mutatott be a hegytetőn az isteneknek (Noé is ezt cselekedte az Írások szerint). Az áldozatra összegyűltek az istenek. Istar megbánta, hogy ilyen kemény büntetést róttak ki az ő szülötteire. Enlil viszont haragos volt, hogy egyáltalán túlélte valaki az ítéletet. Enki (Ea) közben járására az istenek maguk közé emelték Utnapistimet és feleségét, lakóhelyükül pedig a messzi folyamok torkolatát jelölték ki.

 

A görög mitológia Vízözönt túlélő emberpárja Deukalión és Pürrha. Árkádia földjén Aranykor volt mindaddig, amíg Pelaszgosz király meg nem sértette Zeuszt, az istenek királyát, azzal, hogy kisgyermeket áldoztak fel neki. Büntetésül a főisten farkassá változtatta Pelaszgoszt és özönvizet bocsátott a világra. Deukalión Prométheusz fia volt, Pürrha pedig Epimétheusznak (Prométheusz testvérének) és Pandorának, az első asszonynak volt a lánya. Prométheusz figyelmeztette őket a közelgő veszélyre, és hajó építésére utasította őket. Ők lettek az egyetlen emberi túlélők. Az áradat levonulása után a Parnasszosz hegyen (más változatok szerint az Etnán, esetleg az Athosz-hegyen) kötöttek ki.

 

A Mahábhárata szerint Vaivaszváta Manu, a Napisten fia, nagy bölcs és kiváló jógi volt. Tízezer éven át gyakorolta a lemondást és a jógát a Himálajában. Egy alkalommal a Cseriví folyó partján kimentett egy kis aranyhalat a ragadozó nagyobb halak közül, s agyagedényben etette, ápolta tovább. Ahogyan a hal növekedett, egyre nagyobb lakóhelyet biztosított neki. Eljött a nap, amikor a hal akkorára nőtt, hogy már csak óceán volt megfelelő lakhely a számára. Az óceán partján, hálából a gondoskodásért, a hal figyelmeztette Manut az eljövendő Vízözönre. Bárkát építtetett vele, összegyűjttette az élőlények hírmondóit, valamint 7 bölcset, akinek segítségével majd újraalkotják a földi életet. A hal szarvakat növesztett, amihez a bárkát köthették. Éveken át vontatta a hajót a háborgó tenger felszínén, míg a Himalája egyik hegycsúcsánál ki nem kötöttek. Ekkor fedte fel a hal valós kilétét: ő a világ és minden teremtmény ura.

 

A kínai özönvíz-rege szerint apa, anya, három fiuk és három lányuk – összesen nyolcan menekültek meg az áradásból. A kínai nyelv hajó szava egy ősi képszó, ami a csónak és a nyolc száj jeleiből tevődik össze. A túlélők száma is megegyezik a Biblia, a Mahábhárata és a kínai források szerint.

 

Mi történt a túlélőkkel? Ennek felderítéséhez térjünk vissza a Bibliához.

Azután megáldá Isten Noét és az ő fiait, és azt mondá nékik: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet.

1 Móz. 1,28. , 1 Móz. 8,17.

És féljen és rettegjen tőletek a földnek minden állatja az égnek minden madara: minden a mi nyüzsög a földön, és a tengernek minden hala kezetekbe adatott; Minden mozgó állat, a mely él legyen nektek eledelűl; a mint a zöld fűvet, nektek adtam mindazokat.

1 Móz. 1,29.

 

Az Édenkertben a maghozó füveket és a maghozó gyümölcsöket adta Isten a teremtett ember ételéül. Az áradat levonulása után kiegészítette az eredeti étrendet az állatokkal. Miért módosított Isten eredeti elképzelésén?

Ennek megértéséhez át kell gondolnunk, mi történt a Földdel a 150 napos vízborítás alkalmával.

Köztudott, hogy a talaj nem egynemű anyag. A legkülönbözőbb szervetlen és szerves vegyületek alkotják, eltérő fizikai szerkezeteket hozva létre ezáltal. A talajtan is számtalan típusba sorolja, fizikai és kémiai jellemzőik alapján a talajokat. Ugyanakkor azt is megállapíthatjuk, hogy egyazon talajt sem mindig találjuk ugyanabban az állapotában. A környezeti paraméterek (hőmérséklet, víztartalom, stb.) változásával változik fizikai és kémiai tulajdonságainak halmaza.

A talaj nagyon fontos élettér is. A közfelfogás szerint a növények élettere. Ez igaz, de látnunk kell, hogy a növényi élet csak egy keskeny szelete annak a végtelen számú létezésnek, ami a talajban zajlik. A mikroorganizmusoktól a férgeken, rovarokon át a fejlett emlősökig a flóra és a fauna megszámlálhatatlan szereplője él, nyüzsög, végzi beláthatatlan feladatát a számára elrendelt élettérben. Élettevékenységük hatással van a talajra, és ez, természetesen, visszafelé is igaz. A talajlakók életében bekövetkező változások megjelennek a talaj fizikai és kémiai állapotában is.

Képzeljük el, hogy egy cserép virágföldet 5 hónapra elsüllyesztünk az óceán vizében. Azután kivesszük onnét, és megpróbáljuk a muskátlinkat az addig megszokott módon nevelgetni. Az eredmény aligha fogja igazolni a várakozásunkat. Virágföldünk alkalmatlan lesz arra, hogy viruljon benne a muskátli.

A vízözön árasztási időszaka alatt visszafordíthatatlan változások álltak be a talaj addigi állapotában. A kémia oldatokra érvényes törvényei szerint visszafordíthatatlan ioncsere zajlott le a termőföld és a tenger vize között. Azon vízoldható anyagok, melyek a talajban voltak jelen nagyobb koncentrációban, a vízbe oldódtak, az aktuális koncentráció-kiegyenlítődés mértékéig, míg az áradó víz által oldott, magasabb koncentrációjú oldott anyag a talaj szerkezeti elemeinek relatív adszorbeáló kapacitásáig megkötődtek a talaj-kolloidokon.

A „vizek elvonultával” eltűnt a szárazulatokról mindaz az oldható vegyület, amit a tengervíz oldatban volt képes tartani, ezzel szemben visszamaradt minden, korábban csak a tengerben létezett vegyület, amit a talaj adszorbeálni tudott, illetve a visszamaradó talajvíz oldatában maradt. Úgy a tenger, mint a szárazföld termőrétegének kémiai összetétele örökre megváltozott.

Nem tudjuk, milyen lehetett a vizek és a szárazföldek özönvíz előtti kémiai összetétele. Nincs objektív módszer, mellyel rekonstruálhatnánk az akkori állapotokat.

Támpontjaink azonban lehetnek.

A Genesis szakaszai tulajdonképpen fedésben állnak a materialista tudomány evolúciós szakaszaival. Tehát, a már megteremtett „részlegek” felhasználásával folyt tovább az isteni alkotás. Ebből következik, hogy az újonnan alkotott igazodott, alkalmazkodott a már meglévőhöz. Tehát, az ember, aki porból vétetett, anyagi összetételében hasonlít magához a porhoz, melyből vétetett.

Itt kell megemlítenünk az izotónia fogalmát. A kémiában ismeretes ozmózisnyomás hatással van az élő szervezet szemipermeábilis hártyával határolt sejtjeire. Az ozmózis törvénye szerint, ha a hártya két, eltérő koncentrációjú oldatot határol, az oldószer áramlása elindul a hártyán keresztül, mégpedig a hígabb oldal irányából a töményebb oldal irányába. Ez a diffúzió mindaddig tart, amíg a hártya két oldalán a koncentráció ki nem egyenlítődik. Következésképpen, a sejt csak akkor tartja meg eredeti méretét és beltartalmát, ha a sejtközötti térben található folyadék koncentrációja megegyezik a sejten belüli oldat koncentrációjával. Azaz, izotónia áll fenn a hártya két oldalán. Az emberi sejtek a 9 ezrelékes NaCl (konyhasó) oldattal izotóniásak. Következésképpen, a teremtés pillanatában, a környezetnek is ilyen oldat-koncentrációval kellett rendelkeznie. Vagy, materialista felfogásban: az „őstenger” ionkoncentrációja is 9 ezrelék volt. A sejtélet fenntartása hosszú távon, az ozmózis miatt, nem lett volna biztosítható más koncentrációjú közegben. Tulajdonképpen ezt igazolja az is, hogy az új nemzedék kifejlődésének „tengere”, a magzatvíz is ilyen töménységű.

Az egymással összefüggő világtengerek (510 millió négyzetkilométer felszín) átlagos sótartalma 35 ezrelék – azaz, közel négyszerese a fiziológiás oldat töménységének. Vannak, akik szerint ez az érték a tengerek kialakulása óta állandó. Ez esetben bátran kijelenthetjük, hogy az élet – legalábbis a szárazföldi élet – nem bennük alakult ki. Mert ahogy ivásra alkalmatlanok a magas sótartalom miatt, úgy az alacsonyabb izotóniájú sejtek fennmaradását sem biztosíthatják. Viszont, sok százmillió éve senki sem mérte meg a sótartalmukat – nagy valószínűséggel egyszerű spekuláció ez a nagyívű következtetés, néhány száz vagy ezer év adatainak ismeretében.

De mi van akkor, ha a Vízözön állította be ezeket az állapotokat? A szárazulatokról elvitte az izotóniához szükséges anyagokat, a tengerben viszont sokkal töményebben jelenítette meg. Az addig eledelül szolgáló növények sótartalma drasztikusan lecsökkent. Következésképpen, mind a föld, mind a tenger alkalmatlanná vált a megszokott emberi élet folytatására.

Új úton kellett hát folytatni – Isten táplálékul adta az állatokat. A táplálékul szolgáló állatok sótartalma izotóniásnak tekinthető. Valószínű, hogy az állatok alkalmazkodóképessége lehetővé tette számukra a csökkent ionkoncentrációjú növényi táplálék „feldúsítását”, a megszokott izotónia kialakítását mind a sejtekben, mind a sejtközötti térben. (Az intenzív tartásban élő állatoknak viszont már kevés a növényi ásványi anyag tartalom, ezért nyalósóval kell segíteni őket az izotónia kialakításában.)

 

Végül kevésnek bizonyult a vegyes táplálkozás NaCl-tartalma. Az izotónia fenntartásának ösztönös vágya speciális emberi tevékenységeket indított el a Vízözön utáni időkben: a sópárlást, sóbányászatot és a sókereskedelmet. Sót szállító karavánok szelték át az ismert világ távolságait, olykor felfoghatatlan messzeségbe szállítva értékes rakományukat. Mert a só rendkívüli értéket képviselt: az ókorban és a középkor egyes szakaszaiban önálló fizetőeszközként szolgált, mint a nemesfémek. A só birtoklása egyben hatalmat is adott tulajdonosának. Ennek tükrében nagyon nehéz elképzelnünk, hogy a dicső Scipio Aemilianus, miután legyőzte a főniciaiakat, s lerombolta Karthagót, valóban sóval vetette volna be földjét. Ez a „kertészkedés” drágább lett volna, mint amennyi hasznot hozhatott a megnyert háború.

Sok nép hagyományában (a magyar hagyományokban is) él a vendégek kenyérrel és sóval történő fogadásának szokása. Ha fent írtakat végiggondoljuk, láthatjuk, hogy a gazda ezzel az aktussal édeni, de legalábbis Vízözön előtti állapotokat teremt a jó szívvel látott vendége részére.

A Magyar Királyságban már Szent István uralkodása alatt királyi katonai erők védték a sóútvonalakat. Az erdélyi sót vízi úton a Sóvidékről a Maros folyón Szegedig, illetve a máramarosi bányáktól a Tiszán Tokajig szállították. Szárazföldön a szalacsi sóúton jutott el Szolnokra a só. Szent Gellért püspök nagy legendája bepillantást ad István király és Ajtony nagyúr gazdasági nézeteltérésébe. (Ajtony) „még a királynak a Maroson leúsztatott sója fölött is hatalmat bitorolt, a folyó révhelyein egészen a Tiszáig vámosokat és őröket tartott, és mindent megvámoltatott.”

Az Aranybulla szerint csak a határokon, illetve az ország belsejében kizárólag Szalacson és Szegeden tarthattak fenn királyi sólerakatokat.

Az 1492. évi 32. t. c. (Hunyadi Mátyás halála után, az ország Mohácsig vezető, végső züllésének kezdetén) kimondta, hogy minden sóbánya királyi tulajdon. A sóregálé ekkor jelent meg először írott törvényben.

Török, görög és perzsa kereskedők Szegedig jártak sót vásárolni.

A só kereskedelme a XX. századig állami monopólium maradt.

Az utolsó békeévben, 1913-ban, Magyarországon 9 sóbánya működött.

A Máramarosi sóbányák körzetben Aknaszlatina, Aknasuhatag és Rónaszék, az Erdélyi sóbányák körzetben Désakna, Parajd, Vízakna, Marosújvár és Torda, az Északi sóbányák körzetben pedig Sóvár. Száz évvel ezelőtt volt…

 

Érdekes úton indult el Mezopotámia királya, a Vízözön káros utóhatásainak kiküszöbölésére. Munkásságáról, eredményeiről cikkünk folytatásában számolunk be.

A Torda-fejlesztők nevében

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>