Kiűzetve az Édenkertből 3. – Fűben, fában van…

Kiűzetve az Édenkertből 3.

Fűben, fában van…

 

A közhiedelem úgy tartja, hogy az ember ősidők óta használja a gyógynövényeket legkülönfélébb bajai orvoslására. De mit kell értenünk az ősidők alatt? Hiszen azok attól ősiek, hogy nyomuk sem maradt! Másféle módon feltéve a kérdést: mikorra tehető a gyógynövények felhasználásának kezdete?

Bármilyen hihetetlenül hangzik, rendelkezünk írásos feljegyzéssel az első – ámbátor sikertelen – gyógynövény-felhasználásról.

A korábban már idézett Gilgames-eposzhoz kell visszanyúlnunk ez esetben is. A cselekmény teljes ismertetésétől eltekintünk, csak a témánk szempontjából releváns részleteket taglaljuk.

Gilgamest, Uruk város királyát (aki a Vízözön utáni ötödik uralkodója a városnak), két halállal kapcsolatos esemény is sokkolja. A „hétköznapi” történés, hogy látnia kell a városfalról, ahogyan fiatal alattvalói tetemét sodorja a víz. A „rendkívüli” fordulat, amikor álmot lát arról, hogy a cédruserdőben elkövetett gyilkosság miatt az istenek halálra ítélték őt. Napról napra veszíti el erejét, fiatalságát, egészségét. Barátja és segítőtársa, Enkidu halála után már semmi sem tarthatja Urukban. Elindul, hogy megkeresse az örök élet titkát. Vándorlása során sok kalandban, kísértésben és erőpróbában van része. Végül megérkezik a Holtak Tengerében fekvő szigetre, az Élő Ember Szigetére, ahol ükapja, Um-Napisti (Ut-Napistim) lakik.

Um-Napisti elmondja neki a Vízözön történetét. Azután virrasztó-próba elé állítja: ha 6 nap és 7 éjjel ébren marad, elnyerheti a halhatatlanságot. Gilgames azonban végigalussza a virrasztásra kijelölt időt. Búcsúzóul egy utolsó esélyt kap: a tenger fenekén található egy fű, melynek nyílhegy alakú levele van. Ezt a füvet kell felhoznia és elfogyasztania a halál kikerüléséhez.

Gilgames felhozza a tengerfenékről a füvet, de nem eszi meg, hanem ruhájába rejti, s hazaindul vele Urukba. Útközben megfürdőzik egy tóban. Míg a vízben van, előmászik egy kígyó, s ellopja a rendkívüli értékű füvet. Az örök élet reményét is elviszi ezzel…

Ez volt tehát az emberiség eddig ismert első gyógynövény-expedíciója. Nem sikerült ugyan, de néhány vonatkozásán el lehet gondolkodni.

Miért nem fogyasztja el Gilgames azonnal a füvet? Nyilvánvalóan azért, mert király. Király, aki a népén akar segíteni. Azt pedig csak úgy tudja végrehajtani, ha magával viszi a növényt, megsokszorozza és szétosztja. (Jézus életéből ismerős ez a cselekedet, ami nem véletlen, hiszen a Názáreti a Királyok Királya.)

A Genezisből megismert negatív szereplő, a kígyó, másodszor lép elénk, mint az emberiség megrontója, az ember halálának alattomos okozója. A gyógyszerészet közkedvelt jelképe a kehely oldalára felcsavarodó kígyó. Nagyon nehéz elhinni, hogy jót akar nekünk ez a hüllő – hacsak nem az a tudat alatti vágy vezette a jelkép egykori megalkotóját, hogy egyszer majd visszaadja a jószág azt, amit Gilgamestől elvett…

 

A gyógyító növények keresésének, felhasználásának tudása gyökeret vert a folyamközi és a velük érintkező kultúrákban. Az egyiptomi fáraók nagyon komolyan vették az egészség kérdését. Több orvos szolgálta egyidejűleg az uralkodó jó közérzetét és reménybeli hosszú életét. Orvosi tudományukról írásos emlék is maradt: az Ebers-papirusztekercs, ami Kr. e. 1534-ben készült. Egy múmia lábai között találták meg. 20 méter hosszú, 30 centiméter széles, 87 leírást tartalmaz betegségekről, tünetekről és a javasolt eljárásokról. Több száz eltérő gyógymódot és azokhoz kapcsolódó gyógynövényt foglal magába. De nemcsak a fáraót óvták a betegségektől – nyoma maradt annak is, hogy a piramist építő munkások mindennapi ellátmányának része volt a fertőzésektől, járványoktól óvó gyógynövény-adag.

 

A gyógyító növények felhasználásának első európai írásos nyoma a görög orvoslás történetében bukkan fel. A görögök gyógynövényekkel és kígyóméreggel gyógyítottak. (Ahogy az imént megállapítottuk, valószínűleg azt várták, hogy a hüllő a mérgén keresztül visszaad valamit abból, amit Gilgamestől elorzott.)

E korszakból Hippokratesz nevéhez kötődik módszer megteremtése és elterjesztése. Az európai orvosok atyja mintegy 300 féle gyógynövényt ismert és alkalmazott – a Corpus Hippocraticum című művében is 200-nál többet ír le.

A Doktor Kósz szigetén született, a 80. olimpiász 1. évében, Hebriadasz monarchiája idején. (Mai időszámításunk szerint ez a Kr. E. 460-459. időpontnak felel meg.) Vélhetően apja vezette be az orvoslás tudományába. Gyógyító-mesterein kívül sokat tanult még Démokritosztól, Gorgiásztól és a szelymbriai Hérodikosztól. Kr.e 430 körül Trákiába utazott. A szkíta gyógyítóktól nagyon sok tudást vett át – vélhetően a gyógynövények beható ismeretét is.

Eljárásainak (mára nagyrészt feledésbe merült) alap-pillérei a következők voltak:

– a gondos megfigyelésen és feljegyzésen alapuló tudás elsődlegessége a spekulációval szemben

– a környezet döntő fontossága az ember egészségének alakulásában

– betegvizsgálati módszertan, betegségek tüneteinek körülírásával

– a természet gyógyító erejének alkalmazása

– helyes táplálkozás és testmozgás szorgalmazása

– a szervezet ellenálló képességének növelése, ártalmatlan eljárásokkal.

Meggyőződése volt, hogy az orvosi működés alapja az erkölcsi tisztaság, az orvosi etikai törvények megtartása (Hippokrateszi eskü).

 

Hippokratesz munkásságát, eredményeit – több, kevesebb feledés után – újra és újra felfedezték az egészség úttörői. Európában az első gyógynövényekről szóló könyvet a görög Dioscordiés (Kr. u. 40-90) írta, a Kr. u. I. században. Művében, a Perihülész Iatrikész-ben, mintegy 600 „gyógyító fa” leírása szerepel. A fitoterápia fejlődésének következő lendületét Claudius Galenus (Kr. u.129-199) adta meg, aki Marcus Aurelius császár udvari orvosa volt. Ő rakta le a gyógynövények rendszerezésének alapjait. Mivel Hippokratesz irodalmi műveinek tolmácsolásával is foglalkozott, nyilvánvaló, hogy a nagy előd gondolatait vette át és fejlesztette tovább a fitoterápia területén is.

A természettudós Idősebb Plinius 37 kötetes műve a Naturalis Historia. Több száz gyógynövényt ír le műve lapjain. A fitoterápiás eljárás oly mértékben elterjedt a gyakorlatban, hogy a rómaiak már termesztettek is gyógynövényeket.

 

A Római Birodalom széthullását követően az egyház foglalkozott az ókori tapasztalatokon és eljárásokon alapuló gyógyítással. Ezen nem változtatott az sem, hogy kontinens-szerte már alapítani kezdték ekkoriban az orvosi karokat. A Szent Benedek által alapított bencés szerzetesrend a gyógyítást tűzte ki földi feladatául. Kolostoraikban beindították a gyógyítással foglalkozó szerzetesek oktatását. Kolostoraik kertjében számos helyen a betegségek és sérülések gyógyításához megfelelőnek tartott növények termesztésével foglalkoztak a szerzetesek.

Az európai középkor legrégibb herbáriuma a X. századból maradt ránk.

Bingeni Szent Hildegard (1098-1179) rupertsbergi főapátnő gyógyító tudásának és patikájának olyan híre volt, hogy a betegek messze földről elzarándokoltak hozzá keneteiért, teáiért és gyógycseppjeiért. Barbarossa Frigyes is kikérte egészségügyi tanácsait. A főapátnő meggyőződése volt, hogy nem csak a beteg szervet, de az egész testet kell gyógyítani.

A XII. és XVII. század közötti Európa lakossága nem örvendezett valami kirobbanó egészségnek. A rendszeresen dúló háborúk, a nyomukban járó ínségekkel és járványokkal sorra tizedelték a népeket. A kritikán aluli higiéniás viszonyok – különösen a beszűkült városokban – melegágyai voltak a tömeges megbetegedéseknek.

A svájci Paracelsus (1493-1541) az európai középkor meghatározó orvos-személyisége volt. A „szignatúra-tant” követte, ami azt jelentette, hogy a növény formájából állapította meg, milyen kórságra lehet azt alkalmazni. Például a beteg tüdőre emlékeztető orvosi tüdőfű-leveleket a bronchitis és tuberkulózis ellen, az agyhoz hasonlító diót és szerecsendiót a lelki deformációk ellen, a méhnyakhoz hasonlító palástfű leveleket pedig nőgyógyászati problémák orvoslására használták. Paracelsus vándororvosként bejárta egész Európát. Az első tudós volt, akinek sikerült alkoholos növényi kivonatot, tinktúrát előállítani. Eredményeit, tapasztalatait Herbarius című művében foglalta össze.

„Similla similibus curantur” – Hasonlót a hasonlóval kell gyógyítani. Samuel Hahnemann (1755-1843) e megállapításba foglalta össze a homeopátia lényegét. Módszerét két axiómára alapozta. Egyik szerint a gyógyszer beszedése egészséges embernél hasonló tünetet okoz, mint a betegség. A másik axiómája a fenti idézet. Következményképpen a betegnek olyan szert kell adni, ami egészséges embernél a megbetegedés tüneteit mutatná. A fitoterápia a homeopátiás eljárásának része lett.

 

A növényi hatóanyagok felismerése és kivonása, a gyógyszeripar megalapozása a XIX. Század elején kezdődött. A fehér fűzből szalicilsavat (aszpirin alapanyaga), az örvénygyökérből inulint, a mákból papaverint, gyűszűvirágból digitoxint vontak ki. A farmakológia vonata elindult…

 

Érdekes pályát futottak be bizonyos gyógynövények az idők folyamán. A rómaiak által köztermesztésbe vett növények, tömeges elterjedésük következtében egyszerre csak elveszítették unikum-jellegüket, s a ritkán használt gyógynövény-státuszból a mindennapokban használatos fűszernövény-státuszba kerültek. A fokhagyma, a rozmaring és az édeskömény volt a legnagyobb tömegben termesztett gyógynövény, melyek legkorábban léptek át a fűszernövény-keretek közé.

A státusz-váltás nem járt automatikusan a gazdasági értékvesztéssel. A megbecsült fűszernövények ára, bár a gyógynövények ára alatt állt be, mégis magasan maradt évszázadokon keresztül. Nagyon sokáig csak a kiváltságosok juthattak hozzájuk, ételük és életük megízesítése céljából.

 

Az Európában és a Közel-Keleten elérhető gyógy- és fűszernövények tárháza igen korán kibővült a mesés Távol-Kelet egzotikus növényeivel. A trópusi India kincsét, a borsot, már Nagy Sándor katonái magukkal hozták világhódító hadjáratukról. Azután arab kereskedők vették kezükbe az üzletet, kibővítve a fahéjjal és a gyömbérrel. Karavánok hordták Aleppóig, a Perzsa-öböl frekventált kikötőjéig a fűszereket, ahonnét hajókon szállították tovább, elsősorban a Mediterráneum partvidékeire. Vérrel és arannyal írták a fűszer útját. Sivatagi rablók, tengeri kalózok lesték a szállítmányok útját, egyáltalán nem volt veszélytelen ez a kereskedelem. Gyakran egész szállítmányok vesztek oda, így aztán ez a kockázati tényező is beépült a magas árakba. A relatív monopolhelyzet fenntartása érdekében titokban tartották a termőhelyek hollétét, a valós kockázatokon túlmutató rémmesékkel ijesztgették a potenciális kezdő konkurencia képviselőit. Dzsinnek, gonosz szellemek, óriások és leírhatatlan szörnyek lakták a vidéket, ahol a kincset érő fűszer termett…

A hatalmas haszon azonban erősebb vonzást fejtett ki, mint amennyire taszító volt a kockázat és a rémmesék ijesztése. Az európai kereskedők egyre messzebb merészkedtek a Távol-Keletre, s az arabokat szép lassan kiszorították az üzletágból. Élen járt ebben a versenyben a Velencei Köztársaság. A fűszerek mellett a selymet és a drágaköveket is velencei kalmárok árulták Európa-szerte.

A kínálat kibővült a szerecsendióval, a szerecsendió-virággal, a vaníliával és a szegfűszeggel.

Hatalmas lendületet adott az üzleti szellemnek Marco Polo utazása. Távol-keleti útjáról hazatérve könyvet adott ki, melyben leírta, hogy a közhiedelemmel ellentétben, nem Arábiában van a fűszerek termőhelye, hanem Kínában. Leírta azt is, hogy a szegfűszeg és még néhány értékes növény Malaccán terem. Népszerű olvasmány lett Marco Polo könyve. Hajósok és kereskedők százai vágtak az ismeretlenbe, a nagy haszon, a gyors meggazdagodás reményében.

 

Dőlt a haszon Itáliába, s a tőkefelhalmozás útján megindult az iparosodás, felragyogott a reneszánsz szelleme.

 

Ebben az időben gyógyításra is használták ezeket a növényeket.

A bors jelentősége is, értéke is nagyon magas volt a középkori „öreg” kontinensen. Birtokokat vettek rajta, városi kölcsönöket egyenlítettek ki vele. Egyfajta státuszszimbólumként is funkcionált: 1468-ban burgundi Merész Károly menyegzője méltó megünnepléséhez 380 font (kb. 190 kg) borsot rendelt.

 

Amerika felfedezése is a fűszer-kereskedelem következménye volt. Kolumbusz Kristóf azzal a céllal vágott bele a nyugati hajóútba, hogy a Földet megkerülve kicselezze a keleti vizek kalózait és a szultán vámszedőit…

 

Mindezen káprázatos fejlemények Uruk ötödik királyának ingéből indultak el. Amikor Gilgamest meglopta a kígyó.

 

A Torda fejlesztőinek nevében

Kucsora István

 

 

 

 

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>