Kiűzetve az Édenkertből 7. – Meótisz

Kiűzetve az Édenkertből 7.

Meótisz

 

„Mellőzve tehát az eseményeket, mellyek kezdett tárgyunknak színt adnak, vissza kell térnünk Menróth óriásra, ki a nyelvek megkezdődött összezavarodása után Eviláth földére méne, mellyet ez időben Persia tartományának neveznek, és ott nejétől Eneth-től két fiat nemze, Hunort tudniillik és Mogort, kiktől a húnok vagy magyarok származtak. De mivel Menróth óriásnak Enethen kivűl mint tudjuk, több neje is volt, kiktől Hunoron és Mogoron kivűl több fiakat és leányokat is nemzett; ezen fiai és maradékaik Persia tartományát lakják, termetre és szinre hasonlítnak a húnokhoz, csak hogy kissé különböznek a beszédben, mint a szászok és thüringek. S minthogy Hunor és Mogor első szülöttek valának, atyjoktól megválva kölön sátrakba szállnak vala. Történt pedig, hogy a mint egyszer vadászni kimentek, a pusztán egy szarvas ünőre bukkanának, mellyet, a mint előttök futott, a Meotis ingoványaiba kergetének. S midőn az ott szemök elől tökéletesen eltűnt, sokáig keresék, de semmi módon nem találhatták. Végre is az említett ingoványokat bejárván, azon földet baromtartásra alkalmasnak szemlélték.

Visszatérvén onnan atyjokhoz s búcsút vévén tőle, minden vagyonostól a meotisi ingoványok közzé szállának lakozni. Meotis tartománya pedig Persia hazával határos s egy igen keskeny gázlón kivűl mindenfelől tenger övezi környűl; folyói teljességgel nincsenek, fűben, fában, madárban, halban és vadban bővölködik. Nehéz oda bé, s onnan kimenni. S a meotisi ingoványokba bémenvén, ott öt esztendeig mozdulatlanúl maradának. Hatodik évre tehát kimenvén véletlenűl, a pusztában Belár fiainak nejeire, kik férjeik nélkűl sátrakban tanyázának, s gyermekeikre bukkanának, kiket is vagyonostól sebes nyargalva a Meotis ingoványaiba vivének. Történt pedig, hogy azon gyermekek közt az alánok fejedelmének Dulának két leányát is elfogták, kiknek egyikét Hunor, másikát Mogor vevé nejűl. S ezen nőktől vették eredetöket minden húnok és magyarok. S miután azon ingoványok közt hosszasabban időztek, lőn, hogy igen erős nemzetté kezdtek növekedni és a tartomány őket béfogadni és táplálni nem birta.”

Kézai Simon mester magyar krónikája

 

Eredetmondánkból számos, történelmileg is megalapozott mitikus elem olvasható ki.

Korábbi vizsgálódásunk tükrében teljesen nyilvánvaló, hogy Ménrót azonos a Bibliában említett Nimróddal. Néhány évtizeddel későbbi krónikájában Kálti Márk már így is nevezi Ősapánkat – akiben az Orion csillagképet tisztelhetjük az égi hazában. Sumér és bizánci források is az Orionnal azonosítják Nimródot. A csillagkép az égi egyenlítőn helyezkedi el, ezért a világ minden pontjáról látható. Magyarország felett a téli égbolt csillagképe. Kora tavaszi estéken a nyugati égbolton ragyognak fel csillagai.

Régi csillagtérképeken nevezték Kaszásnak, Ozirisznek, Nimródnak és Scythusnak (szkítának) is.

Szoros összefüggésben áll a körülötte lévő csillagképekkel: éppen harcol a Bikával. A Bika vérben forgó jobb szeme az Aldebaran csillag. Mellette vannak vadászó segédei: a Kis Kutya és a Nagy Kutya. Ők éppen a Nyulat és az Egyszarvút üldözik.

Az Orion nevet a görögök adták a csillagképnek. Valószínű, hogy ősibb, talán sumér forrásokat görögösítettek el ez esetben is. A csillagképhez kapcsolódó görög mítosz szerint Orion Poszeidón fia, óriás termetű vadász.

 

A bábeli nyelvzavar utáni történések a bibliai Eviláth földjéről indulnak ki. Ez arra utal, hogy a krónikák keletkezésének idején élt az a hagyomány, mi szerint a turáni lovas-nomád kultúrák az iráni kultúrbölcsőből eredtek.

Eneth (Enéh, Ené) neve a szarvasünő tulajdonnév változata. A jószágé, melynek ember lett a pásztora.

Meótisz az Azovi-tenger partvidéke. Földrajzilag a pontusi sztyeppvidék és Irán közé esik. A hiedelemmel szemben a vidék akkoriban nem elhanyagolt, mocsaras terület volt, hanem komoly, jól kiépített, frekventált kereskedelmi- kulturális központ. A „világi” történelemírás szerinti bronzkortól kezdve lovas népek lakták a vidéket. Ők hagyták hátra azokat a kurgán-sírokat, melyek feltárását az utóbbi évtizedekben kezdték meg.

A Krasznodar várostól északra fekvő Novovelikovszkaja település környékén feltárt kurgánban 11 emberi maradványt találtak. A kurgánsíros temetkezést a Kr.e. 2700-2200 közötti időkben alkalmazták az itt élő emberek. A magas kultúrájú lovasnomád népek elterjedt szokása volt ez a kegyeleti mód. Az Ural-hegységtől a magyar Alföldig számos kurgánsírt találtak a kutatók. A novovelikoszkajai kegyhely 9 méter magas és 175 méter átmérőjű. A Tamany-félszigettől Dagesztánig 200-nál több kurgánsírt találtak e kor és kultúra hagyatékaként.

E területen éltek később a királyi szkíták (a Szarvas népe), kiknek központja a mai Kercs területén épített erődített lakhely volt. Elgörögösített szkíta néven Panticapaeunum-ként említik a források. A Kr.e. 7. században tudósítanak először arról, hogy görög hajósok jelentek meg a Fekete-tenger és az Azovi-tenger közötti kikötőben. A Kr.e. 6. században a szkíták engedélyével milétoszi görög hajósok telepedtek meg a területen. Gabonával, hallal kereskedtek, és a szkítáktól beszerzett mesés keleti kincseket exportálták Hellászba. Városuk neve nagy valószínűséggel Panti Kapa volt, ami iráni eredetű szkíta szavakkal a „Hal Útja” jelentést tartalmazza. Nem véletlen ez, hiszen a Meótisz vízében 300-nál több halfaj élt. A környezetszennyezés és a túlhalászás mára ugyan gondot jelent sok halfaj túlélése szempontjából, de a történelmi időkben ez még nem volt kérdés.

A Fekete-tengert a görögök Pontus Euxine (Vendégszerető tenger) névvel illették.

A Tamany-félsziget ókori városának, Hemonasszának feltárását Kuznyecov kezdte meg az 1970-es években. Munkáját azonban fel kellett függesztenie, mert a terület szinte teljesen víz alá került. 2009. óta Nyikolaj Igorevics Szudarov vezetésével folytatódott a régészeti feltárás. A tudós szerint kármentést folytatnak, mert a víz eróziós rombolása miatt leletek tízezrei mentek tönkre az elmúlt időszakban. Tamany város közelében, Vesztnyik faluban egy Kr.e. 6-4. században épült görög templomot tártak fel. Építői annak idején a görög termékenység-istennőnek, Démeternek szentelték.

Az ismertté vált leletek alapján egyre bizonyosabb, hogy a meótiszi térségben élt őseink nem mocsár- vagy erdőlakó, félállati hordák voltak, hanem civilizált, megtelepedett életformát folytattak, fontos és forgalmas kereskedelmi és szellemi központok köré telepített szálláshelyeiken.

A Kr.e. 6. század végére a szkíták gazdasági- politikai- katonai hatalma jelentősen megnőtt. A perzsák legismertebb uralkodója, Dareiosz vezetett ebben az időben hadat ellenük. Háborús vállalkozása nem járt sikerrel. A mozgékony szkíták kitértek seregei elől, s a távolság növekedése felemésztette a perzsa seregek ütőképességét. Kénytelenek voltak feladni elképzelésüket, s dolguk végezetlenül hazatérni.

Hérodotosz görög történetíró külön fejezetet szánt történetírói művében a szkíták ismertetésére. Ő jegyezte fel azokat a szokásaikat, melyek később, a sztyeppei lovasnomád népeknél szintén előfordulnak még. Ilyen szkíta szokás volt az eskü vérszerződéssel való megpecsételése, a lóáldozat, az arc meghasogatása gyász esetén.

A szkíták fémművessége a nomád művészet máig bevehetetlen csúcsát alkotta meg.

 

A Kr.e. 500-400 közötti időszakban a szauromaták, majd a szarmaták vették kezükbe a sztyeppe feletti uralmat. Van olyan vélekedés, hogy a szauromata és a szarmata név ugyanazon iráni származású népcsoport korai, illetve későbbi generációinak megjelölése.

Asszíriát Kr.e. 612-ben a szkíta, méd és babiloni népekből álló turáni szövetség megbuktatta. Asszíria népessége a szélrózsa minden irányába szétszóródott. A szauromaták a szkíták földjének szomszédságában telepedtek meg, majd elvándoroltak a Volga és az Urál folyók közére. Ott egyesültek a már korábban kivándorolt szarmatákkal.

A keletről terjeszkedő turki népek a Kr.e. 4. században nyugat felé tolták a szarmatákat. Azok pedig maguk előtt tolták a szkítákat. A szarmaták első ékei Kr.e. 388-ban lépték át a Dont, majd Kr.e. 300-ban a Dnyepert. Fennhatóságuk csaknem a teljes eurázsiai síkság fölé kiterjedt.

A szkíták áttelepültek a Duna-medencébe, a meótiszi térséget átvették a szarmaták.

A nyugat felé haladó szarmata törzsek sok népcsoportot magukba olvasztottak. Árja törzseket éppúgy, mint turáni szkítákat. A Kr.e. 2. században már olyan kevert etnikumnak számítottak, hogy az eredeti, összefoglaló szarmata elnevezés is háttérbe szorult. A leginkább elterjedt új elnevezés az alán lett – az így nevezett néprészben az árja (aláni – eráni – iráni) összetevők vitték a meghatározó szerepet.

A yazig és a roxolani nevezetű csoportjaik vezető népességei a pásztorkodó szkíták voltak. A yazigok a Duna-Tisza közének déli részén telepedtek meg, később a roxolaniak csatlakoztak hozzájuk. Önálló népként a testvéri hunok érkezéséig éltek, akkor beolvadtak a hun nemzetségekbe. Emléküket a Jászsághoz kötődő nevek őrzik a mai napig.

A szarmaták a Kr.u. 1. századtól komoly háborúkat folytattak a hódítóként fellépő Róma ellen, területeik megtartásáért. Több elveszített háború kellett ahhoz, hogy a Római Birodalom ne akarjon az irányukba terjeszkedni tovább.

Az utolsó nagy háborút II. Constantin császár uralkodásának idején vívták meg egymással. A szarmaták 358-ban Zizais király vezetésével Pannónia irányába és az Al-Dunánál egyszerre törtek be a Birodalomba. Elveszítették a hadjáratot. A vereségnek olyan békekötés lett a vége, melyben Róma túszokat kért a szarmata előkelőségek családjaitól. E túszok élete függött attól, hogy tartják-e a békét a szarmaták. A szerződést Zizais király mellett főrangú szarmata nemesek hagyták jóvá – Rumo, Zinafer és Fragelidus is a delegáció tagja volt. II. Constantin az adófizetést és háború esetére harcoló alakulatok rómaiak rendelkezésére bocsátását is kikötötte a békefeltételek között.

A szarmaták maradéka a Kárpát-hazába érő hunok tengerében oldódott fel.

 

A hunok vélhetően azon hiungnuk leszármazottai, akik fél évezreden át uralták Belső-Ázsia területeit. Birodalmuk a Kr.e. 3. századtól a Kr.u. 2. századig állott fenn. Kínával gyakran hadban álltak, ellenük emelték a Nagy Falat.

Ismert fejedelmük, Mao-tun, Kr.e. 200 körül egységes, erős államot hozott létre, melynek központja Karakorum környékén volt.

Kr.e. 122 körül Ho K’i-Ping vezér nagy hadjáratot vezet ellenük, mely végül a Hun Birodalom kettéválásához vezetett. Az „északi hunok” kínai fennhatóság alá kerültek.

A többséget alkotó „déli hunok” megőrizték függetlenségüket, s Csi-CSi vezetésével Kr.e. 56-36 között elhagyták az észak-mongóliai ősi szálláshelyeiket. A Dzsungár-kapun keresztül kitörtek a Turáni-alföldre.

A Kr.u. 2. században meghódították a Kaukázus térségét, s azt a 8. századig ellenőrzésük alatt is tartották. Ekkor került sor a meótiszi térség átvételére is.

A Volga-vidéken élő hunok ugyanekkor az egész kelet-európai sztyeppeövezetet hajtották uralmuk alá. Leigázták az itt élő alánokat és gótokat, s erős államszervezetet hoztak létre. Hódításukat a Balkán és az Al-Duna felé vezették tovább.

A Kárpát-medencébe az V. század elején hatoltak be. Itt meg is telepedtek. Atilla Nagykirály is itt építette fel palotáját.

A germán népek egymást taposva menekültek előlük, s végeláthatatlan háborúskodásba kezdetek egymás és a Római Birodalom ellen. Atilla szövetségbe kényszerítette a leigázott népeket. Pannóniában megszüntette a római uralmat. Legyőzte és adófizetésre kényszerítette a keleti tartományokat. Atilla római hadvezéri címet is kapott, s vele birtokokat.

Atilla 445-től, a bátyjával, Blédával (Budával) végbement halálos nézeteltéréstől kezdve egyedül kormányozta népét. 447-ben, a nagy földrengés után – amiben Bizánc falai is leomlottak – a keleti tartományok ellen vonult. Szétverte a megállítására küldött római hadakat, s győztesként olyan kemény feltételeket diktált, amiket Róma nem akart teljesíteni. Inkább újabb háborúra készült a hunok ellen. Atilla országa ekkor a Fekete-tengertől a Rajnáig terjedt ki.

Az újabb összecsapásra a Honoria-ügy szolgáltatta a casus bellit. Honoria a császár nővére volt, akit fivére, hogy ne szülhessen trónörököst, egy kolostorba záratott. Honoria levelet és gyűrűt küldött Atillának, felajánlva ezzel kezét a hun Nagykirálynak. Mikor fény derült az esetre, a császár azonnal Rómába vitette Honoriát, s feleségül adta egy középszerű hivatalnokhoz. Atilla azonban követelte jegyese kiadatását, s hozományul Galliát kérte mellé.

Róma összeszedte minden szövetségesét, s a nyugati gótok, alánok, burgundok, frankok özönlöttek a sas alá, hogy védjék a Birodalmat. A döntő összecsapásra 451-ben, a galliai Catalaunum mellett került sor. Egyik fél sem győzött ebben a hatalmas, véres ütközetben.

A következő évben Atilla hadai Róma városa ellen indultak. A császári udvar Ravennában remegve várta a fejleményeket. A hun sereget a pápa fogadta az Örök Város kapujában. A Nagykirály a pápa kérését méltányolta, megkímélte a várost az ostromtól.

A hun veszélyt politikai gyilkossággal oldotta meg a Birodalom: Atillát nászéjszakáján mérgezte meg újdonsült felesége.

Egymással rivalizáló fiai küzdelméből Ellák került ki győztesen, de a fellázadó népek fegyvereitől nem tudta megóvni apja európai örökét.

 

750 körül jelentek meg a magyarok Meótisz vidékén. Egy évszázadnyi időt éltek ott, míg továbbindultak Etelközön át Pannóniába, Atilla örökségébe. A történetírók első fejedelme, Levedi után Levédiának is nevezik a helyet.

A legújabb kutatások 670 körülre teszik a meótiszi betelepülés idejét. A Kuvrat-féle onogur-bolgár királyságot ekkortájt döntötték meg a kazárok, magyar segítséggel.

A kazár-magyar kapcsolatok hosszú tartamú, bár eltérő előjelű viszonyok voltak. Baráti és háborús időszakok váltották egymást. Szemben bizonyos szerzők állításaival, nem valószínű, hogy a magyarok alattvalói lettek volna a kazároknak.

Meótisz és Kárpát-haza között több nép beolvadt a magyar törzsek szövetsége. Az eszkilek, a berszilek és a kabarok is ekkor érkeztek közénk. A kabarok érkezése is bizonyítja, hogy eleink nem voltak a kazárok alattvalói. A kabarok ugyanis fellázadtak a Kazár Birodalom ellen, de elveszítették a harcot. A nagykagán bosszúja elől menekülve találtak menedéket a magyarok között. Tehát az etelközi magyar társadalom volt olyan erős, mint Kazária, mert meg tudta oltalmazni annak ellenségét, ha kellett.

 

Így érkezett el hát a Hazatérés ideje.

A mítikus Meótiszból a szkíták, yazigok, roxolaniak és hunok nyomán a magyarok is megérkeztek Kárpát-hazába. És sokadik hullámban hozták magukkal a legendás ős, Ménrót király tudását.

Nyugati szemmel nézegetve a történelem eseményeit, le szokták értékelni a pusztai lovasnomád népek tudását.

De biztos az, hogy primitív, ami nomád?

Erre keressük a választ a folytatásban.

Kucsora István

 

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>