Kiűzetve az Édenkertből 8. – Nomádok

Kiűzetve az Édenkertből 8.
Nomádok

A XIX. századi történelemkutatás emlőin nevelkedett, nyugati szemléletű szakemberek rossz szokása rálegyinteni az eurázsiai lovas-nomád társadalmak kultúrájának, történelmi szerepének kérdésére. Ők azon a véleményen vannak, hogy a nomádság gyakorlatilag a primitívség szinonimája, és nem kell vele komolyan foglalkozni.
Honnan ered ez a lekezelő viselkedésük? És vajon helytálló-e?
A kérdés megvilágításához azt a nyomot követjük, amit dr. Padányi Viktor Dentu Magyaria című művében megmutatott.

Az európai társadalomtudomány XIX. században felállított értékelmélete az ókori és középkori népeket életformájuk alapján, emberi értékükben és minőségükben osztályozta felsőrendű, azaz letelepedett és alacsonyrendű, azaz nomád kategóriákba.

Nem vették figyelembe azt a nyilvánvaló tényt, hogy a kontinenseknek nemcsak parti régiója van, hanem belső vidékei is léteznek. Az ókor kezdetén e térségek, a vízi közlekedés hiányában vagy teljesen néptelenek voltak, vagy csak apró, vizek partjához kötött, fejlődésképtelen diaszpórák alakultak ki területükön.
A társadalomképződést a belső kontinentális területeken lehetővé tevő civilizációs forma kialakulása forradalmian új tudást jelentett a letelepedett életmód tudásanyagához képest. Igazi társadalmi forradalom volt ez, eredményeként az ember kiszabadult a víz fogságából.
A lovaglás és a lóvontatás feltalálása volt az a társadalomtörténelmi esemény, mely sok tízmillió négyzetkilométernyi kontinens belső területen lehetővé tette az emberi civilizáció megjelenését. Kifejlesztése megszázszorozta a Föld ember által lakható felszínének mennyiségét. Emberi kultúránk terjedésének arányára sem azelőtt, sem azóta, egyetlen tudományos- technikai vívmány sem hatott ilyen erővel. Kimunkálója a Tornyot építő és írást feltaláló Nimródi géniusz volt.
A hatalmas eurázsiai síkságoknak az emberi lakhatásra nézve viszonylag kedvezőtlen adottságai jelentették a kihívást. A korszakalkotó eszme lényege az volt, hogy a vizek háta helyett a lovak hátára ültették a társadalmat.
A lovas-társadalom és a lovas-civilizáció térhódítása a Kaspi-mediterráneumban indult meg, a Kr. e. 3. évezredben.
A letelepedett életmód alap-princípiuma az volt, hogy az emberi szükségletek kielégítését biztosító anyagi javakat szállították különböző messzeségekből a helyhez kötött, urbanizált fogyasztókhoz.
A lovas társadalmat működtető alapvetés éppen a fordítottja volt ennek: a fogyasztót saját személyében vitte el a szükségletét kielégítő, helyhez kötött anyagi javakhoz. Sokkal később, az egyetemek megjelenésekor ugyanez a princípium szabályozza a fogyasztás menetét: a hallgatónak kell messze földről az egyetemre zarándokolnia, mert a tudásanyag, speciális minősége miatt, nem szállítható a fogyasztóhoz. Manapság legnyilvánvalóbban a turizmusban jelenik meg ugyanez az alapelv. Ami kétségtelenül turáni alapelv.

Komplett társadalmak térbeli mozgatásához természetszerűen nagy tömegű lóra volt szükség. E lovak tenyésztése (szaporítása), tartása, táplálása és okszerű felhasználása volt a kultúra kiformálója, az életforma meghatározója és a társadalmi-politikai tevékenység középpontja.

A tipikusan „európai” és „XIX. századi” történelemtudomány ókor-szemlélete valótlan, hiányos, egyoldalú és felemás. Számára az ókort Mezopotámia, Egyiptom, Hellász és Róma testesíti meg, esetleg Kína és India fér bele a világképükbe. Ezzel a közelítéssel azt a tévhitet keltik a „tanult” emberek tömegeiben, mintha a felsorolt civilizációkon kívül semmi egyéb, említésre méltó emberi alkotás sem jelent volna meg az adott időintervallumban. A lovas-nomád társadalmakat kirekesztik az emberi fejlődés vizsgálandó menetéből, mivel e társadalmak életformáját egy civilizációs foknak, mégpedig nagyon alacsony civilizációs foknak tekintik. Ezzel szemben a valóság az, hogy a lovas-nomád életforma nem civilizációs fok, hanem egy önálló civilizációs- és életforma.
Lenéző álláspontjuk felszínes és önkényes szemlélődésükből fakad. Alapvetésük, hogy csak az a társadalom tekintendő igazi kultúrának, amelyik nyomán kis területre koncentrálva, monumentális építészeti és tárgyi emlék marad az utókorra. Mivel a lovas-nomád kultúrák után ilyen „mélybetaposott emlékeket” eleddig nem ástak elő, kizárták hát e társadalmakat az emberi kultúra „igazi” képviselői közül.
Csak azt a tényt nem veszik figyelembe, hogy az emberi helyváltoztatással működő társadalom számára a nem szállítható, monumentális kiterjedésű tárgyak alkotása, építése teljesen ellenjavallt. Ez pedig éppen nem a kultúra „primitívségéről” beszél, hanem a racionalitásáról. Csak olyan méretű, tömegű, mennyiségű és szerkezetű tárgyat állítanak elő, amely feltétlenül szükséges az élet kiszolgálásához, a helyváltoztató életmód mellett.
A lovas-társadalom egzisztenciális és esztétikai igényeit olyan civilizációs és kulturális készítményekkel kellett kielégíteni, melyeket állandóan és könnyedén magával hordhatott. Az „urbánusnál” sokkal magasabb fokon álló öltözködési kultúra, a fegyver- ékszer- és utazási kultúra, a mobil életformához kimunkált lakáskultúra, a helyváltoztatáshoz szabott szórakozások, szellemi táplálékok, művészeti területek és művészeti produktumok anyaga könnyű és kis térfogatú – azaz könnyen és jól szállítható.
Ezt a kis térfogatú művészetet tanulják el a “nomád” lovas népektől meótiszi tartózkodásuk alatt (Kr. u. 180-370) a gótok és viszik vissza, mint “gót” művészetet, Nyugat- Európába.
A miniatürizálás, a funkcionalitás és a logisztika legkorábbi megjelenésével találkozunk hát a lovas-nomádoknál, nem pedig az alacsonyrendűséggel!
Lenézni emiatt a tárgybani társadalmakat éppolyan butaság, mintha valaki a XX. század óta száguldó tudományos-technikai fejlesztést tartaná barbarizmusnak, mert miniatürizál, funkció-analizál és előnyben részesíti a logisztikai szempontokat.
Összegezve: a „klasszikus” történelemszemlélet azért tartja primitívnek a rurális lovas-nomád életformájú társadalmakat, mert kevés urbánus vonatkozást talál bennük. Nyilvánvaló, hogy a rurális társadalomnak is voltak urbánus függelékei, ahogyan az urbánus társadalmak is bírtak rurális tartozékokkal. A két forma közti lényegi különbséget a távolsággal kapcsolatos reakciói jelentik.
Az urbánus társadalom úgy reagál a földrajzi távolságok tényére, hogy kis gócokba bújik össze, fegyelmezi magát a következményes zsúfoltság körülményéhez, megunt környezetét díszíti, tiszteli a monumentalitást. Erénye az alkalmazkodás, életérzése a véglegesség.
A rurális társadalom ezzel szemben lóra ül, s szétszóródik a földrajzi térben. A kötetlenséget kedveli, megunt környezetét újra cseréli. A gyorsaságot tiszteli, a függetlenség a vezéreszméje, életélménye a mozgalmasság.
A „lovas” és a „vizes” életforma tehát két, merőben különböző és alig összehasonlítható világ az ókor és a korai középkor idején. Semmi esetre sem állanak „alacsony” és „magas” viszonyban egymáshoz.

A mobil létformának megfelelő fafaragás, ötvösség, kerámia, kisplasztika, szőnyegszövés, bőrdíszművesség, fegyverművesség, női kézimunka, zene, tánc, ének, hősköltemény, mese, monda – kétséget kizáróan, szintén kultúra.
A könnyen szállítható ruházati, kisplasztikai, kerámiai és ötvös produktumok, valamint a szellemi kultúrát rögzítő könnyű anyagok veszendő voltuk és gyakori mozgatásuk, a harcoló életmód és a sűrűn előforduló rablások következtében nem tudták úgy legyőzni az évezredek enyészetét, mint a kő és a márvány. Ez a legfőbb oka annak, hogy emlékekből eddig keveset talált meg az archeológia.
Ez azonban nem azt bizonyítja, hogy ezek a rurális kultúrák alacsonyrendűek lettek volna.
Magyarország történelme kiválóan példázza a leletek hiányának igazi okait. Tudvalévő, hogy István király komoly igyekezettel gyűjtette be a „régi világból” származó rovásokat, csakúgy, mint a „pogány lét” egyéb szakrális emlékeit. Begyűjtette, hogy megsemmisítse. A Nyugathoz való közeledés, a római és germán térítés érdeke ezt kívánta meg. Ezek után, a „művelt” nyugati történésztől azt kapni vissza, hogy a magyaroknak nem volt kultúrájuk, mert nem maradt nyoma, elég cinikusnak tűnik.
Egyébként az 1000 és 1241 között keletkezett kulturális alkotások körét is erősen megritkította a tatárjárás. Horvátország, Szlavónia, Dalmácia, Ráma, Észak-Szerbia és Halics Magyarországhoz kapcsolásával hazánk akkoriban félmillió négyzetkilométernyi kiterjedésű, több millió lelket számláló nagyhatalom volt. Elképzelhetetlen, hogy 250 év alatt csak a Halotti beszéd, az István-legenda, az Intelmek, a Gellért-legenda, 1-2 Gesta és jelentéktelen szövegtöredékek keletkezzenek meg, mint irodalmi alkotások. Mégis, ennyi maradt ránk. A többit elpusztította a tatárjárás.
Akkori királyaink, évi 20 millió ezüstdénár körüli jövedelmükkel, Európa legtehetősebb uralkodói közé számítottak. Péter budai prépost (feltehetően Anonymus), a Sorbonne-t végezte el, és nem ő volt az egyetlen ilyen műveltségű királyi ember. Szláv forrásokból tudunk például Könyves Kálmán korabeli regényes magyar históriáról, mely a trójai háborúról szól. A magyar eredetije nyomtalanul eltűnt…

Akik mégis állítják, hogy a lovas-nomád a primitívség megtestesítője, azt sem tudják, mit öltenek magukra ünneplő ruhaként, amikor a lovas-nomádokat szapuló előadásukra öltöznek ki. Az etalonnak tartott ókori parti népek hosszú ingekben, tógákban, tunikákban, dalmatikákban jártak, a germánok elől-hátul lelógó és kétoldalt hónaljig szíjjal összefőzött ujjatlan ruhadarabokat hordtak. A lenézett lovas-nomádok nadrágot, csizmát, övet, sapkát, csatokat, kesztyűket, fehérneműt és elől, középen végiggombolt, bevarrt ujjakkal ellátott “kabátot” viseltek. Érdekességképpen meg kell itt jegyezni, hogy a ruhadarabot szumirul is, akkádul is „kabat”-nak hívták.
A „felsőbbrendű” civilizáció öltözködése mára a maszkabálak, a film- és színházművészet kosztüm-kellékei közé szorult vissza. Ezzel szemben az „alacsonyrendű” lovas-nomádok öltözékét hordja az egész civilizált világ, azzal együtt, hogy a szabásminta nyilvánvalóan sokat változott az évezredek alatt.
A kengyelt nem ismerő római és germán lovaglás helyébe a nyereg-kengyel-sarkantyú kompozíciót alkalmazó turáni lovaglás lépett, melyet a hun-avar-magyar kultúrkör adott át Európának.
A kétkerekű római és germán talyigák is kimentek a divatból, átadva helyüket a magyar kocsinak. Ezek már négykerekűek, fordítható – ezáltal kormányozható első két kerékkel bírnak.
A könnyű lovasságot, a “keleti” (!) szőnyeget, a kovácsolt fegyveracélt, a művészetté fejlesztett kardvívást, lovaglást, a “Blitzkrieget”, az ötvösséget, a lótenyésztést, a “szkíta” nyilat, a pányvát a turáni lovaskultúrától kapták a “parti” társadalmak. Ezeken kívül még számtalan más egyebet is használatba vett a „magasabb rendű” civilizáció, amiknek turáni eredetével nincs a világ tisztában. Ha valaki kimutatná, hogy mennyi alapeszköz és alapismeret “nem-árja” eredetű, az ellenlistán alig maradna valami.

Ahhoz, hogy tisztán lássuk, történelmi értelemben a „nomád” mennyire nem egyenlő a „csavargó” kifejezéssel, fel kell térképeznünk a lovas-nomád társadalom szerkezetét.
A katonai alapon szerveződő turáni népeknél a törzs létszáma katonai kritérium volt. Kr.e. 270 óta törzsnek számított az a vérségi alapon együttműködő életközösség, amely egy tumannal (tümennyel, töménnyel), azaz 10.000 fegyveressel járult hozzá a közös véderőhöz. Ezt a katonai erőt 50-60 ezer összlétszámú közösség tudta kiállítani. Ha a törzs túllépte a megadott létszámot, akkor kettéoszlott. Amennyiben valamely katasztrofális körülmény miatt létszáma radikálisan megcsappant, akkor beolvadt más rokon törzsbe – de a létszámkeret nem változott.
Egy nép minimum 3 turáni törzs szövetségéből állt, ennél kisebb turáni népről nincs tudomásunk.
A 896-ban hazatérő magyar nép 400.000 lelket számlált, amit a 7 törzs szövetsége és az Etelközben befogadott kabar törzs létszáma pontosan ki is ad.
Ha mennyiségi alapként elfogadjuk, hogy 3 törzs szövetsége egy nép, az azt jelenti, hogy 150.000 körüli főben kell gondolkodnunk. Ettől kezdve a „nomád nép” kifejezés, a szónak a „csavargó” értelmében, máris képtelenség.
Ha a legelemibb szükségletek egyikéből – a só szükségletéből indulunk ki, megállapíthatjuk, hogy 150.000 ember sószükséglete a legnagyobb takarékosság mellett is 375 tonna volt. Ekkora mennyiséget barangoló életmód mellett találni, gyűjtögetni, lopkodni az út mentén nem lehetett. A só szállításának rendszeresnek kellett lennie. Ez pedig vagy a bányászat vagy a kereskedelem tényét igazolja.
A 400.000 fős hazatérő magyar társadalom háziiparilag elő nem állítható felszerelése (fegyver, jármű) akkora mennyiségű állandó szükséglet volt, amit kóborlás közben előállítani szintén nem lehetett. Ha abból indulunk ki, hogy évente és személyenként 20 nyílhegy veszett el, akkor látjuk, hogy békeidőben is több mint 1,5 millió nyílhegyet kellett a 80.000 harcos részére előállítani. Ez 50 tonna színvas és 500.000 munkaóra felhasználást jelentette éves szinten – 250 nyílkovács műhely fenntartását követelte meg.
A több százezer fős társadalom évi többszöri helyváltoztatása magas szintű tervszerűséget,  biztosítást, központi irányítást és felderítést követelt meg. E társadalom minden tagjának hihetetlenül szervezettnek, katonailag fegyelmezettnek és nagyon műveltnek kellett lennie.
400.000 lelket számláló nép 50-55 ezer fogamzóképes házaspárt takar. Ez átlagosan napi 150 szülést jelent. Ha a nép állandóan vonulna, akkor naponta ennyi család maradna le a karavánról, pusztán a születések okán. Vagy ennyi anya és csecsemő halna meg a rázós szekereken, porban, sárban, legyek és szúnyogok között, a fertőzéseknek kiszolgáltatva.
Egy ekkora létszámú lovas-nomád nép nem barangol. Arra a néhány ezer fős, V. század környékén élt „nordikus” hordák képesek.
Egy ekkora lovas-nomád nép minden tagja nem nomadizálhat. Egy ekkora népnek intézményesült honvédelme van, a legelők és az állatok védelme okán. Irányítása van, következésképpen központja is van. Földrajzi kiterjedése révén alközpontjai vannak, legalább a törzsi szintig elérő módon. Szabályai, törvényei – tehát igazságszolgáltatása van. Vallása és hitélete van. Ipari termék igényének kielégítésére iparosai vannak – fegyverkovácsok, nyílkovácsok, íjjártók, szíjjártók, kerékgyártók, nyergesmesterek, takácsok, bognárok, kádárok, ötvösök, fazekasok. Kereskedői vannak.
Gazdagjai és szegényei vannak. Ahogyan vezetői, előkelői és közemberei vannak.
Egy ilyen méretű társadalom tagjainak legfeljebb harmada-fele foglalkozhat a tényleges nomadizáló állattartással. A többieket helyhez köti a társadalmi munkamegosztásban vállalt szerepük.
Az állattartásra épült lovas életmód tehát valóban civilizációs forma és nem alacsony civilizációs fok.
Belátható ugye, hogy nem primitív, ami nomád?
Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>