Kiűzetve az Édenkertből 9. – A Csodaszarvas futása

Kiűzetve az Édenkertből 9.

A Csodaszarvas futása

 

Jankovics Marcell nagyon alapos gyűjtése segít eligazodni a Csodaszarvas legendáriumának agancskorona módjára elágazó szövevényében.

Eredetmondánk csodaszarvasa ugyanis nem csak a mi népünk emlékezetében maradt fenn. Az ókor eurázsiai népeinek mitikus hagyományaiban meglepően sok helyen bukkanhatunk nyomára. A mondák lényegi része a következőkben foglalható össze:

Napot, holdat, csillagot, esetleg más, égi eredetre utaló jelet hordozó, szarvas-patás nőstény állat két ikerfivért maga után csalogat egy eladdig nem ismert földre. A mennyei állat tengerszoroson vagy folyón keresztül leendő feleségeikhez vezeti a testvéreket. Olykor ő maga változik asszonnyá, vagy más, természetfeletti módon segíti a vadászó fivéreket saját nemzetséghez.

A részletek természetesen kisebb-nagyobb mértékben eltérnek egymástól – a nevek, a küllem, a helyszínek lehetnek mások, de a monda lényege vitathatatlanul azonos.

A totemisztikus ősváltozat fivérei maguk is ragadozóvá változnak: négylábú vagy szárnyakon repülő – esetleg a kettő kombinációjából kialakuló griff – alakban üldözik az ünőt. Az északi változat vadászai hótalpakon, a mi Hunorunk és Magorunk lovaik nyergébe szökkenve követik futását.

 

Bizonyára meglepően hangzik, de a bolgárok is őrzik a mai napig szarvas-eredetmondájukat. Az ő mondájukban a szarvas aranyszínű, ami egyértelműen a mennyei eredetre utal. A török bolgárok bizonyítottan testvérnépünk, nem annyira idegen tehát a közös eredetmonda.

A finnugor népek is ismerik a Csodaszarvast – a Kalevalában három változatban is előfordul. Az ő szarvasuk kék, arany és borsópöttyös. A középkori ikonográfiában a kék és az arany az ég és a menny színei voltak. A borsópöttyek a csillagokat jelképezik.

A magyar regösének szarvasa is a Napot, Holdat, csillagokat hordozza testén.

Amateraszu japán napistennő földi kamija fehéren fehér pöttyös.

Az ujgur mondában Hunor és Magor Tartar és Mongol névre hallgat.

Dzsingisz kán eredetmondájában rőt színe van a csodaszarvasnak.

A hinduk előtt sem ismeretlen az égi szarvas – a Rámájanában rögzítve van szereplése.

A perzsa Királyok könyve a hős Rusztem egyik kalandjaként örökíti meg a Csodaszarvast.

Az ógörög mitológia mintegy tucatnyi helyen említi meg a Szarvast. Az ógörög mondabeli gázló természetesen a Boszporusz.

A szkíták szomszédságában élő kelták hagyatékában is előfordul.

Amerikába is eljutott mitikus alakja – az Ázsiából bevándorló népek vitték magukkal az amerikai történelem hajnalán.

A csodaszarvasünőnek agancsa van, ami azt jelenti, hogy a mintát a rénszarvas adta hozzá. A szarv is számtalan változatban jelenik meg az ősi hagyatékban. Az agancson hordott világító testek (sövények) égi lámpások. A szakirodalom a hunyorgó, pislákoló állócsillagokkal azonosította be őket.

A váci egyház alapítási legendájában Géza és László a vadászó testvérpár. A szentéletű Géza gyertyákat lát a szarvas agancsán, László pedig egyértelműen isten angyalának látja, agancsa fényes szárny, ágai világító tollak. Látomásuk világosan jelzi, hogy a csodaszarvas fényhordozó, fényszimbólum.

Az iráni Lurisztánban előkerült, Kr.e. 7-8. századból származó zabla szárnyas, agancsos szarvasünőt formáz.

A szarv, az agancskorona az újkőkortól fogva egyetemes fényjelkép. A zöldhalompusztai aranyszarvas lángkoronát visel.

A királyok legfőbb uralkodói jelképét, a koronát, a nap féméből – aranyból készítették és a legtöbb esetben sugaras szerkezetű volt.

Az agancs megfelelője a növényvilágban az ág, nem véletlen, hogy a két szó töve azonos. Léteznek szibériai szarvas-ábrázolások, melyekben az agancs inkább fenyő formájú, nagyméretű életfát formáz.

Az életfák, vagy világfák kitüntetett képviselője a fenyő. A fény és fenyő szavunk gyökere sem véletlenül egyezik meg. A téli napfordulókor történő fenyődíszítés szokása innét kezdve teljesen érthetővé válik: a fénnyel díszített fenyő a világ világosságát hordozó csodaszarvas-agancs emlékét hivatott megörökíteni a sötétségből újra a fény felé forduló világban.

 

A szkíták a legősibb időkben rénszarvason lovagoltak, s csak később tértek át a lovak alkalmazására. Az áttérés utáni időszakból származó főember-sírokban madárfej-szerű, agancsban végződő ló-álarcokat találtak. A szarvak hegye kakasfejet mintáz – az ázsiai tűzmadár-motívum egyértelműen a fényre utal ebben az ábrázolásban is. A vezetővel együtt eltemetett lovat így álcázták rénszarvasnak az égi út előtt.

A rénszarvasról lóra ülő népek körében a Csodaszarvas tisztelete is átszállt a lóra, de legalábbis megoszlott a két állat között. Ragyogó példa erre a magyar Fehérlófia. Székely testvéreink tőle eredeztetik népüket.

A naphordó (fiahordó) Csodaszarvas ábrázolása legtovább a vadászat kellékeiben maradt meg. (Nimród vadászó fiainak leszármazottainál hogyan is lehetett volna másképp?) A XIX. század közepéig használták a hasi oldalukon nap-díszt viselő, általában kétágú agancs lőportartókat. Díszítésként a világfa és a Csodaszarvas képe gyakorta felbukkan e tárgyakon.

Jól látható, hogy mi magyarok mégsem vagyunk egyedül a világon. A történelem sok mindent megváltoztatott, a legtöbb értéket átsúlyozta, de valamit mégsem bírt átírni.

Az eredetet.

Ki tudja, mikor jő el az a fuvallat, amikor összehajol újra, mi egy tőről fakad?

A Csodaszarvas alakjában sokan az útvesztőben bolyongó magyarság, vagy a céltalan múltba révedés szimbólumát látják. Mi viszont a fényt.

Az alagút végén.

 

Kucsora István

 

 

 

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>