Könyvsarok

KÖNYVSAROK

  1. M. Cioran: A bomlás kézikönyve

 

„Minden szó fáj.De milyen

boldogan hallgatnám, mit

fecsegnek a virágok a halálról!”

 

2. KÖNYVSAROKA nagyszebeni román pópa fiából francia gondolkodóvá lett E. M. Cioran (1911–1995) ezerkilencszáznegyvenhét nyarán, nem valami nagy lelkesedéssel, Mallarmé műveit fordította románra egy normandiai faluban. Eközben kísértette meg a forradalmi gondolat: hátat fordít román anyanyelvének, és azontúl csak franciául ír – azon a nyelven tehát, amelyen a szintén romániai születésű Panait Istrati, Tristan Tzara és Eugène Ionesco is írtak.  Fölpattant a bringájára, és visszakerekezett Párizsba. Levonta hirtelen született elhatározásának következményeit, és nyomban munkához látott.

1979-ben egy interjúban elmondta, hogy harminchét éves volt akkoriban, és azt hitte, pofonegyszerű dolga lesz, jóllehet korábban szinte soha nem írt franciául. Mihelyt azonban ezen az „elmeszesedett” nyelven próbált fogalmazni, egy csapásra óriási nehézségekkel találta szembe magát. A román ugyanis, a latin és a szláv keveréke, hallatlanul rugalmas nyelv (akárcsak a magyar). Azt csinál vele az ember, amit akar, még nincs kikristályosodva. A francia viszont lezárt, véglegesült nyelv. Franciául nem lehet közzétenni az első fogalmazványt, ahogy eszébe jutott az embernek. Franciául világosan és tetszetősen kell fogalmazni. A románban nincs meg a pontos és tetszetős fogalmazásnak az a kényszere, ami a franciában.

És az anyanyelvnek és a szülőföldnek radikálisan hátat fordító, a francia nyelvbe emigráló, ontológiai száműzetésben élő Ciorant elkapta a jöttment bevándorlók szorongása, akik olyan nyelven próbálnak írni, amely nem a sajátjuk. Dühödt becsvággyal föltette hát magában, hogy nem csupán úgy, hanem jobban fog írni, mint a franciák. És csakugyan jobban írt: makulátlanul tiszta, tömör és előkelő – magyarán klasszikus – franciasággal. Noha a szülei csak románul és magyarul tudtak, meg egy kicsit németül, ám franciául szemernyivel sem többet a bonjournál meg a mercinél, belőle lett a 20. század egyik legjelesebb, vagy talán a legjelesebb francia aforistája, és még a nevét sem kellett megváltoztatnia (Ionesco eredeti neve Ionescu volt, Tristan Tzaráé pedig Samuel Rosenstock). Oláh akcentusától azonban, mint maga is megvallotta, soha nem tudott megszabadulni. (A megtagadott anyanyelv bosszúja: élete végére az elmeszesedett agyú író elfelejtett franciául. Utolsó éveiben már csak románul értett.)

Bár a magyarokat a világ legnagyképűbb, legelbizakodottabb nációjának tartotta, nem tudott ellenállni a magyar nyelv rettentő erejének, „a haláltusa kívánalmaihoz annyira illő szavaiknak”, és azt írta: „magyarul kellene meghalnunk – vagy pedig lemondanunk a meghalásról”. Gyakran érzett kísértést, hogy „családfáját meghamisítva, ősöket cseréljen”, és „testestül-lelkestül turáni legyen, törvényes örököse a sztyeppéknek”. Az Ady óta Hunnia szellemi mappáján fároszként és zarándokhelyként világító Párizsban órákon át magyar dalokat dúdolt magában, vagy magyar cigányzenét hallgatott: „Lelkemben románnak és magyarnak érzem magam, magyarnak talán inkább, mint románnak.”

Egy naplójegyzetében Adyt idézi, aki arról beszélt, hogy magyarnak lenni átok. „Persze, de mi ez ahhoz képest, hogy az ember román? Magyarország van, vagy volt; Románia nem volt és nincs. És csak annyit mondhatok róla: balsors, hogy az ember román.” A balsors, írja Cioran, passzív állapot, „amit az ember csak elvisel, míg az átkozottságban benne rejlik a fordított kiválasztottság, vagyis a nagyság gondolata, ami idegen a balsorstól”.

Jób és Chamfort tanítványa, Paul Celan, James Joyce, Samuel Beckett, Mircea Eliade és Eugène Ionesco baj- és sorstársa már fiatalon kijárta az öngyilkosság iskoláit: Heinrich von Kleist, Karoline von Günderode, Gérard de Nerval, Otto Weininger voltak az eszményképei. „Az öngyilkosságon kívül nincs üdvösség.”

Cioran, akárcsak Diogenész, a „mennyei kutya”, üvöltő filozófus volt. „Gondolataim ugatnak: nem magyaráznak, hanem kirobbannak.” A kétségbeesés jegesen fénylő ormaira, ahol az ő művei fogantak, magyar írástudó vajmi ritkán mer fölkapaszkodni: a Lucifer alakjában megszólaló Madách, Az apostol Petőfije, az elhallgatásba és tébolyba visszahőkölő Vörösmarty, az élet komédiájára és komédiásaira illúziók nélkül tekintő, a vaksors bedaráló gépezetét alkatrészekre elemző Kemény Zsigmond, az emberfaj történetének summájáról semmilyen hiú reménnyel nem áltató Tolnai Lajos, az „ezért a népért úgyis mindegy” Adyja, a sárteke bolhacirkuszából Swift módjára kiábrándult Remenyik Zsigmond, a bravúrosan reményvesztett Krasznahorkai.

Az életben-maradva-öngyilkossá-levés rettenthetetlen analitikusa, a lét elemésztődésének haditudósítója, a létezés hátulütői elől heroizmusba menekülő „posztforradalmár” bölcselő ezt írta egyik levelében az anyanyelvéről: „A mi nyelvünk a legköltőibb mindazok közül, amelyeket ismerek vagy ismerni vélek. Micsoda esély és micsoda balszerencse! Egy nép, amely örök lefordíthatatlanságra van kárhoztatva.”

Cioran apokaliptikus érzékenységben és síron túli humorban fogant aforizmái időálló, nagybecsű drágakövek. Mindenhova magunkkal vihetjük őket, hogy kapóra jöjjenek, ha lesújt ránk a végromlás.

„Uram, add meg nekem a sosem-imádkozás képességét. Óvj meg mindenféle bálványimádás esztelenségétől, és távoztasd tőlem a szeretet kísértését, ami örökre kiszolgáltatna neked. Terüljön el űr szívem és az ég között. Cseppet sem óhajtom, hogy sivatagaimat jelenléted népesítse be, fényed zsarnokoskodjék éjszakáimon, Szibériáim napod alatt olvadozzanak. Azt kívánom, ki magányosabb vagyok náladnál, hogy kezem, mely tiszta, nem szennyes, mint a tiéd, soha ne formálja a földet, és ne avatkozzon a világ dolgaiba. Bárgyú mindenhatóságodtól csupán magányosságom és szenvedéseim tiszteletét kérem. Nem érdekel az üres fecsegésed, és félek az esztelenségtől, ami rá szeretne bírni, hogy mégis meghallgassam. Juttass nekem a teremtés előtti pillanatokba gyűlt mirákulumból: a békéből, amit nem tudtál elviselni, és ami arra ösztökélt, hogy rést üss a semmin, hogy megindíthasd benne az idő zsibvásárát, s ekképp a világegyetemre ítélj engem: a létezés megaláztatására és szégyenére.”

(A bomlás kézikönyve címmel két Cioran-mű is megjelent: az első egy aforizmagyűjtemény Réz Pál válogatásában és fordításában, és 1990-ben adta közre az Európa Könyvkiadó, a második a Précis de décomposition című könyv magyarítása, Cziszter Kálmán munkája, az Atlantisz Könyvkiadó jelentette meg 1999-ben.)

 

Molnár Miklós

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>