„Magadra hagytunk Tégedet”

„Magadra hagytunk Tégedet”

 

RAMON CUÉ ROMANO versét bármely korban megírhatta volna, hiszen a magyarságot folyamatosan magára hagyta mind a „művelt” Nyugat, mind Kelet, egyedül kellett megküzdenie fennmaradásáért, boldogulásáért. S amikor talpra állt a tragédiákat követően, újabb és újabb, az előzőeknél még alattomosabb, még gonoszabb csapást kellett elszenvednie. De 1956 fénye mindörökké ragyogni fog, hiszen annak ellenére, hogy a két nagyhatalom koncként dobta oda Hazánkat, hogy előre eltervezetten eszközként használják fel a magyar forradalmat, a gonosz lélek képtelen volt előre számolni a magyar szívvel, a magyar lélekkel. Mert akkor, talán újkori történelmünkben soha nem látott erővel – és sajnos azóta sem ismételve – fogott össze mindenki, akiben még élt a tiszta emberi élet iránti vágy, aki még hitt az igazság, a szabadság és a testvériség szellemiségében. Ma már tudjuk, hogy az ötvenhatos forradalmunk is épp olyan aljas terv volt, mint napjaink arab tavasza, de azt is tapasztalhattuk, hogy az ősi szabadságvágy a magyar lélekből nem veszett ki, bármilyen megpróbáltatást is szenvedett el az évszázadok során. Amikor zsidó és cigány, magyar és sváb együtt állt a barikádok mentén, egy oldalon, egy akarattal és készítette a molotov koktélt, amit ugyan az értelmetlen halálba küldött orosz kiskatonák szenvedtek el, de jelképesen a gonosz birodalmának szánták, olyan példáját adta a nemzeti összefogásnak, amitől a világ megremegett. Amikor még az agyonpolitizált világunkban a tőke nem tudta szétszedni az igaz emberi kapcsolatokat, akkor ez az ezer sebből vérző kis nép, amelyet ezer fele téptek, szaggattak a történelem viharában, olyan példát adott a világnak, amelyen azóta is ámulnak. De hiszen ha csak a török elleni küzdelmekre tekintünk vissza, pár ezer fős várvédő sereg több százezres ostromlót volt képes megfutamítani. Hunyadi kardjai is győztek a százszoros túlerővel, s Árpád Pozsonynál ugyancsak megmutatta, hogy mit is jelent a magyar szabadságszeretet, a magyar hit. De akkor is és azóta is mindig csalfa ígéretekkel és illúziókkal elkábították népünket, akik hittek vezetőikben, s mire eszméltek, már késő volt. A Nyugat, a híres-hírhedt Nyugat pedig tapsolt örömében. De tekintsenek vissza az elmúlt évszázadra. Egyetlen nép sem lett boldogabb, egyetlen népségnek sem lett jobb sorsa, akik elhagyták, becsapták, elárulták a magyarságot. Szomszédaink, akik osztoztak a koncból, lelkükben érzik, hogy csakis és kizárólag a Magyar Szent Korona összetartó ereje képes ismét felvirágoztatni nemcsak Kárpát-Hazánkat, de Európát is. Nem véletlen, hogy a szlovákok már lassan a mi Szent Koronánkat is ki akarják sajátítani, ahogy történelmi személyiségeinket is, de hiszen lelkük rajta. Aki nem tudja „megszólaltatni” a Koronánkat, aki nem hallja meg a magyar szív dallamát, képtelen a változásra. 1956-ban a magyarság világrengető küzdelmét vérbe fojtották ugyan, de lángja ma is ott ragyog a magasban. Sajnos, hogy ma is sokkal többen élnek 1956-ból mint 1956 szellemiségéért. Egymás után bújnak elő a hallgatás homályából önmagukat felkent hősök, vitatkoznak lényegtelen dolgokon, hogy ki volt nagyobb, ki volt jobb. Akkor, 1956 októberében eszébe nem jutott volna akárcsak a Pesti Srácokként emlegetett fiatalok körében sem azt mérlegelni, hogy melyikük hajt végre nagyobb cselekedetet. Tették, amit szívük diktált. S ezt kellene ma is tenni. Nem engedni, hogy 56 megrablói, kifosztói tovább garázdálkodhassanak. Nem tűrni szó nélkül, hogy a gyáva férgek, akik a maguk gyártotta törvények mögé bújva basáskodnak, még azt is megpróbálják betiltani, hogy a 300-as, 301-es parcellákban nyugvó hősök, fiatalon kioltott életű fiúk és lányok, apák és férjek, feleségek és lányok arcképeit kitegyék a még élő hozzátartozók, mert ezek még most is félnek. Félnek, hogy egyszer lehull a lepel és napfényre derül az igazság, amikor is minden sötét lélek lelepleződik. De fölösleges rettegniük, hiszen ahol egy biszkubéla -féle tömeggyilkos is büntetlenül úszta meg földi létét, ott az igazi elszámoltatás nem földi körökben fog megtörténni. Itt, ha még maradt bennük egy fikarcnyi emberi érzés, akkor ha mást nem tesznek, csak hagyják emlékezni, hagyják a múltat feltárni, már legalább nem ártottak. 1956 ígérete azonban még fényévnyi távolságra van a mai magyarságtól. Nincs elszámoltatás, a gyilkosok és hóhérok, a parancsot kiadók, a törvénytelenül ítélkezők és vádlók még nem lettek nevükön nevezve. A kioltott vérért még nem jutott igazi elégtétel, mint másfajta fajnak, akiknek lelkét terheli a bűn a megélt tragédiákért. Magunkra hagyott bennünket küzdelmeinkben is, szenvedéseinkben is és az úton való továbbjutásban is Európa, a világ, de ez a küzdelem egyben mégis csak segítette népünket: talán ma már tisztábban látunk, talán ma már kevésbé vagyunk hiszékenyek, de egy bizonyos, olyan tartást adott, amely képes mindenféle fenevaddal szembeszállni, képes az igazságért küzdeni. R.M.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>