Magyar feltámadás – Legyetek állatok…

Magyar feltámadás

Legyetek állatok…

 

Szomorú hírt olvastam a minap: Anyák napja előestéjén meghalt egy fiatal anyuka, miután életet adott kislányának. A falu a tragédia hallatán összefogott és gyűjtésbe kezdett, hogy a szerény körülmények között élő postás édesapát anyagilag segítsék a kicsi lány felnevelésében. Eltűnődtem azon, vajon miért kell tragédiáknak bekövetkeznie ahhoz, hogy az emberek jók legyenek vagy legalábbis lelkiismeretük megszólaljon? A XX. század borzalmaira visszatekintve hányféle lélekemelő történetet hallhattunk már, amikor is a háborútól, az önkénytől, a személyi kultusztól, a padláslesöpréstől, a kitelepítéstől, a besúgások miatti állandó rettegéstől alig lézengő embertársaikat milyen emberséges módon segítették a jó érzésű társaik, s nézem a ma pillanatképeit: százezernél több hajléktalan, utcára dobott nincstelen, a kilátástalanságtól elzüllött, az emberhez méltó életbe visszatérni szinte már képtelen embertársunk hogyan vegetál aluljárókban, kirakatok mélyedéseiben, parkokban, a csupasz földön. Menjenek el bármikor a Blaha Lujza térre, nézzenek szét a Határúti metró megállóban vagy a „Köki” környékén! Nézzenek szét és borzadjanak! Sokan a földön fekszenek, mert már a papundeklit is kilopták a fejük alól vagy éppen szétázott a tavaszi felhőszakadások idején. A „Blahán” fényes nappal nyüzsög a tömeg. Rendőrök cikáznak, s közben kerülgetik a tucatnál is több szerencsétlent, akik már a fal mellé sem tudnak húzódni – az is foglalt -, ledőlnek hát az aluljáró közepén vagy ahol éppen eléri őket a bódultság. A tömeg úgy vonul át rajtuk, mellettük, hogy sokan közömbössé válva a képtől, már természetesnek veszik ezt az állapotot. Rájuk se néznek, fel sem ötlik, hogy nemrég még ők is közéjük tartoztak, érző, értő embertársak voltak. Csak mára elfogyott az erő, a küzdeni akarás, feladták a harcot és várnak. Várják az elmúlást vagy a csodát? Ki tudja. Vajon miféle tragédiának kell bekövetkeznie hát ahhoz, hogy rájuk is forduljon figyelem, hogy mások is észrevegyék: ők is emberek? A naponta odadobott alamizsnákkal csupán szenvedésüket hosszabbítják, sorsukon ez vajmi keveset változtat. Sokan valamiféle csodát emlegetnek, égi segítséget vagy földi tragédiát, háborút vagy természeti katasztrófát, amely után a ma embere ideig-óráig képes lesz ismét emberhez méltóan létezni e csodálatos földi paradicsomban. De hát mi is tulajdonképpen a mai ember számára az emberhez méltó lét? Mérhető-e, s ha igen, hogyan, miben az emberhez való méltóság? Hiszen nem véletlen az sem, amit a Normafához menet nemrég olvastam: „Itt állatok és növények élnek. Ők nem kiabálnak, nem szemetelnek. Amíg itt tartózkodsz, próbálj meg te is állathoz méltóan viselkedni!” Hát igen. Az állat is lényegesen különb az embernél, a növényvilágról nem is beszélve! Közöttük nincs sem „pólitikus” – Nyirő Józsefet idézve -, sem képviselő, nincsenek milliárdosok, bankárok, s mindenféle aljas szándéktól vezéreltek, akik a más szorgalmából, tudásából, verejtékes munkájából lefölözve mindent, basáskodnak társaik felett. Az állat soha nem gyilkol kéjjel. Elveszi, ami fajfenntartásához szükséges, de nem tart fenn trezort, bankot, s ha jóllakott, engedi a nálánál kisebbet, a rászorulót is, hogy csillapítsa éhét. A növényvilág puszta létével szolgálja a természetet, él, ameddig számára elrendeltetett, s pusztulásával is az új életet segíti. S bár vannak az állatok között, akiket erejüknél, eszüknél fogva királyokká léptetett elő az ember, de sem az oroszlán, sem más élőlény ettől a rájuk aggatott rangkórságtól még nem vált aljassá, cinikussá, képmutatóvá, nem változtatott addigi életmódján, szokásain, azaz nem emberesedett el, az maradt, aminek teremtődött. Ezért hát bánjunk csínján a jelzőkkel, amikor egy-egy embertársunkat állatnak jellemezzük, mert bárha az volna! Így azonban érdemtelenül aggatjuk rá e jelzőt, amivel elfedjük, hogy tulajdonképpen kicsoda is az EMBER!

Hogy milyen szánalmas is ezeknek a sorsa, álljon itt egy – a témánál maradva – állati tanmese, amelyen érdemes minden hatalomba, vagyonba felkapaszkodottnak elgondolkodnia:

Az oroszlán, az állatok királya szabadságra ment, ezért összehívta távozása előtt az erdő lakóit és megkérdezte, ki akarja távollétében helyettesíteni őt. Miután nem volt más jelentkező, a nyuszi kapta e tisztet. A kis emberekre jellemző módon azonban másnap már elkezdte gúnyolni, megalázni, megsarcolni az erdei állatokat. Hol a medvébe rúgott bele, vagy a róka farkát cibálta meg. A farkast meg elzavarta a zsákmánya mellől. Egy alkalommal szembe jött vele a tigris, s a nyúl már előre készült, hogyan fogja megtépni a füleit, bemutatva a többieknek, hogy micsoda nagy úr is ő. A tigrishez érve azonban az nem teketóriázott, egész egyszerűen elkapta és felfalta a nyulat. A többiek megrökönyödve kiabáltak rá: Mit tettél!? Nem tudod, hogy ő lett kijelölve az erdei gyűlésen a király helyettesének?! Ja, én akkor aludtam! – jött a válasz. Hát, bizony nekünk is fel kellene már ébrednünk!

 

Rozgics Mária

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>