Magyar sors

Magyar sors

 

Számos külföldi karrier történetet hallgattam már végig, így némileg immunis vagyok a vissza-visszatérő sztori panelekre. Sokat hallottam, hogy itthon nem lehet élni, itt nincs jövője a becsületes munkából élni akaró magyar fiatalnak. Ez bizonyos élethelyzetekben roppantul igaz is, ám a fenti élet mesékből többnyire rendre kiderül, hogy a nyugati álmot űző magyar delikvensek bizony ott is a diszkont áruházakban veszik meg vacsorára a leértékelt felvágottat, a műkenyeret meg az olcsó kartonos sört is, hogy aztán este otthon egyék és igyák meg magányosan egy jó drágán bérelt egérlyukban, sok ezer km-re a hazától, a családtól meg a barátoktól. Ezekben a “siker történetekben” ráadásul az szokott a leglelombozóbb lenni, hogy a napi 10-12 órás kemény robot sem hozza meg az oly annyira áhított anyagi felemelkedést és az egzisztenciális biztonságot. A véres verejtékkel megszerzett euró, font, vagy dollár jelentős része minden kuporiság dacára elfolyik a magyar fiatalok kezéből. Hogy miért is? Mert a már nálunk is jól ismert multik ott is szemrebbenés és a legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül zsigerelik ki a szerencsétlen kiszolgáltatottakat, akiknek már tényleg nincs több veszteni valójuk. Ami mégis a bankszámlán marad, azt meg elviszi az itthon maradt család megsegítése, meg persze az itthoni lump haverok, akik a szabadság alatt nagy előszeretettel rendeznek orgiába torkolló bulikat a hazatérő “gazdag nyugatos” kontójára persze, elvégre ő a milliomos, ő bírja zsetonnal! Így aztán hosszú fiatal évek telnek el a nagy büdös semmiért idegenben. Többnyire úgy élnek kint a mi fiaink-lányaink, hogy még az adott ország leghíresebb nevezetességeit sem látták, de sokan még a nyelvet sem tanulják meg, csak a feltétlenül szükséges szakzsargont a melóhelyen. Ne kozmetikázzuk a dolgot Béláim, nagyon sokan igazából csak azért nem jönnek haza, mert már olyan mindegy, és a kudarcot amúgy is olyan kínos beismerni. Persze, mint mindenben ebben is vannak üdítő kivételek, akik némileg szerencsésebbnek mondhatják magukat. Pedig ők is fél napot güriznek, de közben nem kell megvonniuk maguktól semmi földi hívságot, nem is kuporgatnak annyira és nem keresik az ideológiát a kozmopolita életvitelhez sem, mert ők valamivel többet keresnek. Általában ezek azok, akik Orbánt és a többit még messziről sem ismerik, és még véletlenül sem mondanák azt, hogy ő miatta menekültek el a hazájukból. Ez utóbbiak azok, akiket nem érdekelnek a horror kiadások, mert az ottani rabszolgabérük fele még így is megmarad az életre. Na, igen, az életre és nekik ez a lényeg! Ezek azok, akik mindenhol képesek otthon érezni magukat, jól beszélnek vagy három nyelvet is, és az a markáns életfilozófiájuk, hogy “carpe diem” (élj a mának). Félreértés ne essék, én már az ötödik ikszbe lépve nem irigylem tőlük az itthon egy vagyonnak számító 2000-2500 eurót, sem a használt, vagy bérelt Mercedest, utóbbit már csak azért sem, mert nem tudok vezetni! Hanem, aki ebben az ótvaros, zűrzavaros világban meg tudja találni a boldogulás útját, arra igenis felnézek és őszintén drukkolok neki. De, azért van nekem egy gyakran visszatérő rémálmom, amire nem nagyon szeretek gondolni sem! Ez pedig nem más, mint az, hogy nekünk lassan, de biztosan nem marad itt más a magyar ifjúságból, mint a szüntelen, a milliárdos üzletemberek után kajtató kullancs (Barbie) lányok meg a szintén csak magukba szerelmes, munkakerülő, műmájer (Ken) ficsúrok, akik mindig csalhatatlan szimattal megérzik az őket eltartó gazdatesteket. Félő, hogy ez utóbbiak soha nem fogják túl szűknek találni ezt az országot maguknak. (Naná, még szép!)

De, ez mind nem baj, az a lényeg, hogy újra van foci, épül-szépül és ürül az ország! Csak, hát az a sok-sok haszontalan csöves meg nyugger ne lenne már! Hát, ki bírja ezt pénzzel meg cuflával? Igaz, Miniszterelnök Úr? Most, hogy végre ilyen szépen ürül már az ország, majd jönnek helyettük a migránsok százezrei – brüsszeli parancsra. Hát, azoknak nem is elég odasózni, azoknak egyenesen a belét kell kitaposni, nem pedig vendégül látni őket! De, a mi miniszterelnök urunk majd megoldja ezt is, de kérem, ha lehet – ugyanilyen keményen sózzon majd oda a hazai állati hordáknak is! Mert bizony azok is lopnak-csalnak, gyilkolásznak, meg nőket erőszakolnak halomra, mint a bevándorlók. Csak Önök adnak némi reményt a mi bánatunkban és a mi nagy nyomorunkban, mert nyomorgunk és fogyunk Miniszterelnök Úr, egy keményen lerobotolt és agyon adózott élet után! Itt már csak a kőkemény diktatúra segíthet édes-jó gazdám! Miniszterelnök Úr! Ön olyan erős és olyan nagy államférfi, mint Kádár elvtárs volt 30 évig (az Isten nyugosztalja!). Ön is odasóz, ha kell! Ez kell a mi népünknek nem a rántott hús, a marhapörkölt meg a marengói csirke. Ahogy Kádár elvtárs, úgy Ön is mindig meghallja a népe szavát, mert Önt csak úgy emlegetik ebben az országban a nép egyszerű gyermekei, hogy a mi Viktorunk! A lányok-asszonyok imádságba foglalják az Ön nevét minden áldott nap! Legyen erős Miniszterelnök Úr, ide már nem elég a nemes jó szándék meg a stadionok százai, ide diktatúra kell és kész! Ezért, hát térden állva könyörgünk, ne okozzon csalódást, mert nagyon fogyóban van a türelmünk! Soha nem lankadó, alázatos tisztelettel: A nyomorgó magyar nép.

 

Horváth András

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>