„Magyarok se lettünk pusztulni hiába”

„Magyarok se lettünk pusztulni hiába”

A magyarság legnagyobb baja, hogy a hitét valahol elveszítette, sutba dobta, beleragadt a televíziós bugyuta sorozatok nézésébe, a pártok agymosott propagandájának szajkózásába. Mert akinek hite van, attól mindent elvehetnek, házat, földet, életet, de az erős hite holtában is tovább él. Elég Petőfi Sándort felemlíteni, ám történelmünk más nagyságait is sorolhatnánk, Rákóczi Ferenc nagyságos fejedelmünkig, avagy Atilla nagykirályunk példáján okulva is. Hány száz év telt el azóta, hogy itt voltak köztünk és eszméjük, cselekedeteik, emberségük ma is életben tartja a magyarok istenét, amely hitünkben rejlik. Ma megpróbálják elhitetni velünk, hogy merjünk kicsik lenni, mert kis nemzet, kis nép, kisemberek vagyunk, s aki ezt elfogadja, elveszett a magyarság számára. Figyeljék csak meg, a legkisebb gond felvetődésekor, ha valaki egy új ötlettel áll elő, a környezete azon mód tucatnyi kifogást emel ellene, hogy úgy nem lehet, az nem jó, elképzelhető, de… A kétkedés mételye megbénítja a kart, meg az agyat, s leblokkol az ember, mert elfogadta, hogy kisemberhez hűen kell viselkednie. Ha őseink is így gondolkodtak volna! Zrínyi maroknyi seregével, Dobó Egervár védelmekor, a Rongyos Gárdánk néhány tucatnyi hőse egész megyényi területet követelt vissza Hazánknak, s a nagyhatalmak, az állig felfegyverzettek is meghajoltak az erő, az igazság előtt. Vajon mi az oka annak, hogy manapság csak igen kevesen merik még csak meggyőződésük szerinti véleményüket is kimondani, a ne szólj szám, nem fáj fejem elv alapján inkább hagyják, hogy mindig a sötét oldal maradjon felül? Hol veszett el az a magyar virtus, amely nem mások letiprásáért, de igen is a nemzet megmaradásáért mindig is jellemezte fajtánkat? Mi okozhatta ezt a törést, hogy ma bárgyú módon pártkatonák rángathatják a fél országot, hogy most tüntessenek, most aláírást gyűjtsenek, most kérdőívekre válaszolgassanak, miközben látható, nemhogy előrébb vinné e szolgalelkűség a nemzet sorsát, hanem mind jobban belesüllyesztenek bennünket a posványba. A minap egy kisbolt eladója panaszkodott, hogy a vevő nem vitte magával a pultra letett számlát, amikor belépett az adóellenőr és azért büntette meg, mert ezt a számlát ott hagyta az asztalon. Mondván, biztosan csalási szándékkal, hogy a következő vevőnek már ezt és nem az általa vásárolt áruk számláját adja át. S az asszonyka ahelyett, hogy felháborodott volna a gyanúsítgatáson, megszeppenve lesi, hogy a pulton hagyott számlákat elég gyorsan el tudja-e dobni, nehogy megint büntetést kapjon. Vajon milyen világot is teremtett ez a sok nemtelen ripacs, akik politikusnak hívatják magukat? Köztisztviselőknek, köztiszteletben álló személyeknek? – akkor amikor ilyen léleknyomorító életmódot hoztak létre maguk körül. Ahogy egyik biztonsági őr is említette: őket bizony úgy képezték ki a tanfolyamon, hogy minden vásárolni betérő egyén potenciális tolvaj. Mert idáig fajult ez a sötét eszmeiség, ahol a politikus magából indul ki, s azt feltételezi, hogy más is csakis a lopáson, csaláson, társai átverésén töri a fejét. Na nem azért, mert lopni bűn, hanem retteg attól, hogy neki kevesebb jut, s ez számára megbocsáthatatlan gaztett! Ezek nem is ismerik azt a lelkiséget, amely néhány emberöltővel ezelőtt is még jellemezte a magyart, mert nem ilyen környezetben szocializálódtak. Szándékosan nem írom, hogy nevelkedtek, mert ha nevelkedtek volna, akkor nem politikusok lennének. Az egyszerű ember legnagyobb kincse a tisztessége, az adott szava volt és maradt, amit nem tudott kiölni belőle még ez a sok tolvaj gazember sem, akik most a Földünk lakossága felet uralkodnak. Nem véletlen az „Itt a kezem, nem disznóláb” mondásunk, amely jellemezte a magyart, mindenféle ügyvédi praktikák és kalmármételyek helyet. Ahogy az iraki háború embertelenségéből jött ismerősünk is mesélte: egy hatgyermekes édesapa élelmet lopott egy házból, a fagyasztóláda tartalmát dézsmálta meg. Otthon, miközben kiengedett a bárányhús, riadtan tapasztalták, hogy az élelem közé lefagyasztva ott csillogott a családnak még megmaradt ékszere, kis jegygyűrűk, nyakláncok, fülbevalók, emléktárgyak. Az édesapa azonnal felkapta az aranytárgyakat, s sírva vitte vissza a meglopott családnak, mondván, ő csak a gyermekeit akarta megmenteni az éhenhalástól, de tolvaj soha nem lenne. S a jogos tulajdonosával együtt borultak egymás nyakába, úgy siratták azt az időszakot, amikor még nem a fegyverek döntöttek az igazság felett. De hát az iraki nép is rokon, mint ahogy sok-sok más nemzet fiaiként élő embertársunk is az, csak az elhazudott, meghamisított történelmünkkel igyekeznek elválasztani egymásból bennünket. De akkor is érthetetlen, hol hajlott meg annyira az emberiség gerince, hogy hétmilliárd fölött néhány lúdtalpas bankár és ölebei képesek nemcsak uralkodni, hanem ítéletet is mondani, miközben a legaljasabb, legnagyobb bűnök elkövetői, kiagyalói, parancskiosztói önnön maguk? Vissza kell hívni, életre kelteni az emberi hitet, azt az egészséges, életben maradáshoz feltétlenül szükséges érzést, amely nélkül nem ember az ember. Még az állatvilágban is igazságos törvények uralkodnak, a legalattomosabbnak tartott hiénák, sakálok között is, csak az ember korcsosult el annyira, hogy hagyja elhatalmasodni maga körül a leghitványabbakat. Figyeljék meg, ha farkascsorda támadja meg a birkákat, akkor a leghitványabbat kilökik magukból, s míg a fenevadak rávetik magukat a könnyű zsákmányra, a birkák összezárnak, védekeznek, s elűzik a támadókat. S még azt mondják, hogy buta, ostoba birkák. Hát akkor az emberiség mi?

Rozgics Mária

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>