„Meddig cibálnak badar szelek jobbra, balra?”

„Meddig cibálnak badar szelek jobbra, balra?”

 

A böjti szelek most sem ígérnek semmi jót, éppen ezért járjunk nyitott szemmel, ne üljünk fel mindenféle szirénhangnak. Most éppen a pedagógusok küzdenek, elnyomva ezzel az egészségügynek csúfolt betegségmegőrző, néppusztító politikát, amelybe belezavarták a magyarságot. Mindamellett, hogy igazuk van a diákoknak, tanároknak, most is, mint általában, az úgynevezett felső tízezer háza tájáról kerülnek ki a néptribünök, a megmondóemberek, a szószólók, akik hergelik a sok-sok megtévesztettet. A tanároknak, diákoknak abban van igazuk, hogy a magyar oktatásügy teljesen csődöt mondott. A pénzalapú és minél nagyobb bevétel-orientáltságra alapozó „oktatás” már rég nem a jövő kiművelt kútfőit adja a hazának, a nemzetnek, hanem az egzisztenciájukat, katedrájukat, tudományos fokozatukat védők és az agyonterhelt és agyonfrusztrált, jövőképet nem ismerő fiatalok közös haragja az, ami ma van. A magyar oktatásnak régen nem – elsősorban nem – a pénzről kellene szólnia. Hol voltak a pedagógusok, az oktatók, amikor az ipari tanuló iskolákat, a szakmunkásképzést szétverték? Amikor diákhitellel nyomorították meg a fiatal lelkeket? Amikor az úgynevezett „nemzeti” alaptantervbe annyi hazugságot és annyi mocskosságot belepasszíroztak, amely már gyomorforgató? Miért nem hallatták a hangjukat az ócska, ámbár méregdrága „tankönyvrendszer” miatt, amely magánkézbe kiadva milliárdos hasznot hajt a kiagyalóinak, kinyomtatóinak, miközben egyre sivárabbá, lélektelenebbé teszi az oktatást? Nem akkor kell kiabálni, amikor már az ég fala is leomlott! Nem akkor kell utcára vonulni, amikor már minden veszve! Igaz, szólni kell, most is, ha már a 24. órát is túlhaladtuk, de nem így és nem ilyen propagandával. Itt az egész oktatási rendszert – jobban mondva rendszertelen káoszt -, alsótól a legfelsőbb szintig mind ki kellene söpörni, a finnugrizmus hazugságát végleg kiűzni, magyar történelmet, magyar irodalmat és magyar jelent, múltat, magyar eszményképeket és magyar ideálokat kell adni a gyermekeinknek, de nem úgy, ahogy ma teszik. Nem óraleadókra, gyermeklélek megnyomorítókra, nem közömbös és agyonfrusztrált tanári karra kell alapozni a nemzet jövőjét, boldogulását! Az a kevés, még a régi múltból hozott eszmeiséget őriző tanító, az igazi néptanító, mint szénakazalban a gombostű, úgy bújik meg a sok-sok karrierista között. Nem lehet elégszer hangoztatni: nézzenek szembe „eredményeikkel”! Depressziós, öngyilkosságra hajlamos, kábítószertől, kedélymódosítóktól, energiaitaloktól bűzlő, a mindennapokat csak bódult állapotban elviselni képes ifjúságunk a legkisebb kudarcra meghátrál, kimenekül a nagyvilágba, sokakat magával ragad a szenny, az áradat. Lesznek börtöntöltelékek, vagy áldozatai a ma dúló fertőnek, lesz belőlük „csicska” vagy alkoholista, rabszolga vagy a banksztervilág üresfejű kiszolgálói, akiknek már nem dobban hevesebben a szívük, amikor Kárpát-Hazánk sorsáról hallanak, Petőfit már hírből sem ismerik és nem csal könnyeket a szemeikbe a messzi távolban sem, ha netán piros-fehér-zöld zászlót lengedez a szél. Nem, mert a ma oktatási rendszerében gúny tárgya a hazafiság, a nemzeti érzés, a magyarságtudat. Ahol megtűrik a hazaáruló és nemzetrontó „akadémikusokat”, nem dobálják ki nemzetünk becsmérlésére írott szennyáradataikat Széchenyi István, Arany János és a többi halhatatlan magyar egykor büszke tudományának fellegvárából, ott nem beszélhetünk magyar oktatásról, magyar, úgynevezett alaptantervről, kultúráról. Itt rabszolgasors dívik, ahol rabszolga minden ember, de elsősorban saját lelke, saját megalkuvó, gyáva lelke foglya, aki pénzért, alamizsnáért, némi plecsniért, a magukra aggatott kitüntetésekért és oklevelekért, biztos „előmenetelért” veszni hagyta mindazt a felbecsülhetetlen értéket, amely egykoron Hunor és Magyar „Csodaszarvasa” által a magyarság lelkében kivirágzott. Ma nem egymás ellen kell kijátszani a néptanítót az ápolóval, orvost a pedagógussal! Itt alapjaiban kell rendet tenni, mégpedig úgy, hogy mindent, az ég világon mindent, amibe a politika belerondított, a szemétdombra kell hajítani, s régmúlt értékeinket újraélesztve kell halottaiból feltámasztani a Magyar Életet, amely sem nem a szebb jövőn és nem is őstörténetünk favorizálásán, hanem az itt és most tiszta vizet a pohárba és tiszta erkölcsöket a fejekbe elve alapján kell, hogy újraéledjen. Ehhez pedig halhatatlan költőink gondolatait citálva tiszta lélek és erős akarat szükségeltetik. Az emberi kicsinyességeket és gyávaságot félretéve fel kell nőni a teendők magaslatához, hogy megérezzék: az egyéni érdek, a pártoskodás, a mammonimádat nem lehet fontosabb, mint a haza becsülete, a nemzet újraélesztése. Mert addig, amíg egymás kijátszására, szembeállítására, a pénz iránti sóvárgásra alapozva felülről irányítják a „nemzetmentő” programjaikat, addig csak eszközök maradnak az idegenszívűek kezei között.

Rozgics Mária

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>