Molnár V. József: Pünkösd

Molnár V. József: Pünkösd

 

A régi ember hitte, hogy a téridő csillagnyi másságában egyazon Ige működik; a kerek világban a teremtő és törvényt adó Isten örökkön időszerű, mindig ugyanaz és mégis mindig más akarata érvényesül. E létet szabályozó akaratot számára az évkör ünnepei közvetítették: Urunk Jézus, Boldogasszony, a szentek és az angyalok képi beszéde.
A kereszténység előtt, amikor még a csillagok istenségek voltak, azok ünnepet, rítust, mítoszt teremtő erejét fiktív alakok mondták, mesélték képi nyelven. A teremtő és igazító fényt, a Napot – például –, annak változást és átváltozást hordozó kedvét a hinduknál Pongol, a perzsáknál Mithras, az egyiptomiaknál Ozirisz, a rómaiaknál Szaturnusz, a germánoknál Freya mesélte el. Krisztussal a törvény a Földre született, az Atya fiában az Ige öltött testet. Népünknek az egyszer megszületőt, aki érettünk áldozta életét, minden esztendőben újra meg újra elhozza a Nap. Jézus életet adó, mindenszerető fényességét hozza a téli napfordulat. Húsvéton a feltámadó Megváltó, aki mindeneknek új életet ad – a tavaszi napéjegyenlőségen a diadalútjára lépő égi vándor. Az áldozócsütörtökön a legmagasabb égi pálya közelében araszoló Nap a mennyekbe távozó üdvözítőt idézi meg; Pünkösd hitet nevelő – növelő – nap adta eleven pirosában is Ő van jelen: a Szentlélek lángjában az Atya jobbján trónoló Krisztus „hét ajándéka” száll alá. Augusztus mindent érlelő, mező, gyümölcs s ember színét változtató verőfényében Jézus színeváltozása tündököl.
A határ, amely húsvét hajnalon a föltámadó Krisztus életet adó erejétől kap zöld-parázs új ruhát, a vetés, amely májuson – félve a fagyosszentek korai aratását – mértékkel növekedik, tövében erősödik csupán – pünkösdkor, s annak ünnepudvarán hatalmasan szökken szárba. A Galga menti Hévízgyörkön a hajdani öregasszonyok a serdülő lányunokájukkal csíráztatták, „keltették ki” a paprika- és paradicsommagokat húsvét előtt. Öreganyák nyála-szeretete és Nap szentelte víz nedvesítette a magokat rejtő vászonzacskókat a szalmazsákokban az anyának készülő fiatal életek alatt; s hetednapon, hét éjszaka – kotlósmelege – után izgatottan nézték a lányok, hogy búvik-e a csíra. A kicsírázott magokat azután cserépbe ültették, és májuson ők duggatták a palántává cseperedett növényéleteket az ágyásokba. Az ő dolguk volt az öntözés is. Vigyázva, mértékkel öntözték a türelmetlen palánták tövét: száraz ne maradjon a földjük soha, de nagyon neki ne szökkenjen a kedvük – Pongrác, Szervác, Bonifác, a három kegyetlen „ác” miatt. A nő és növény misztikus kapcsolatát a régiségben nagyon fontosnak tartották. A székelyföldi Esztelneken például női névünnepen ültették a növényeket, hogy növekedésük áldott legyen.
Pünkösd kapujában, áldozócsütörtökön, az Üdvözítő mennybemenetelének ünnepén minden létező, az ember lelke-kedve is elindul fölfelé. Hevesaranyos palócai úgy tudják, hogy a föld is emelkedett Jézus után, de Jézus intett: maradjon. A föld erre megállapodott és úgy maradt. Ságújfalu népe szerint így keletkeztek a hegyek, a Karancs is, amelynek tetejére az angyalok építették a kápolnát.
Pünkösd udvarában, ünnepkerítésén belül, s csöppet túl is azon zsong, zsibong, szökken, szárnyal minden. Orbán – akinek ünnepe minden esztendőben pünkösd udvarába esik – zsákjából kiereszti a legyeket, útnak indítja a dongókat, s a méhek ilyenkor kezdenek el rajzani. A Paradicsom teljessége költözik a Földre, hiszen a káposzta még csak alig-palánta, s a saláta már érett fejével dicsekszik, a szőlő virágát mutatja csupán, a cseresznyefa piros gyümölcsére büszke: együtt ami lesz, s ami van!
Az érett gyümölcsöt, zöldséget a régi falu népe ilyenkor kezdte piacra hordani, s a piacon ő is, az ember: mondta, mondta… (a hévízgyörökiek szerint: a piac politika volt, meg pletykafészek is – hírek cserélődtek, meg haszon is néha). Az öröm nagy fecsegtető! Pünkösd ez mind, csakúgy, mint a vetélkedés! A határban, a kertben, az erdőn „ki-ki” szálanként, gyümölcsönként, áganként több fényt akar a másiknál. A serényebb árnyékkal fékezi, fogja vissza a lomhábbat; verekedik minden hirtelen növekedő, csakúgy, mint a gyerek, a lányka, mikor serdülőkora érkezik. A lányka a legjobb pajtását kezdi csepülni mások előtt, a legényke gyakran kel birokra társával – s belül is, a lélek legmélyén, a szárba szökkenés csupa küzdelem. Pünkösdön a régi legények a falut karoló tágas legelőn bikával küzdöttek meg, szőrén ülték meg a lovat, akadályt ugratva versenyeztek, s a győztes lett a király. Néhol egyetlen napig tartott „dicsősége”, de a legtöbb helyen ő lett a legénybíró, ő szervezte a mulatságokat, mókákat egész esztendőn át, de büntetett is. A lányok királynét választottak maguk közül, s pirosrózsásan, kántálva járták végig a falut. Somogyban a királyné neve „Cucorka”, ami az ádventi fonóban kenderszöszből csavarintott bábocska volt: ezt emelgették a házaknál, mondván, hogy „ekkora kenderük legyen, mint a mi Cucorkánk!” (A kender hosszú szárú, s szaporán növő – emlegetése is a növekedést varázsolta.) Néhol szépítő harmatot szedtek, másutt patakokban fürödtek, amelynek vizét ilyenkor a Szentlélek tüze szenteli meg.
A hitet erősítő pünkösd ünnepén mindenki tette dolgát Isten örömére – fajtája, neme, kora és szerepe szerint.

(Örökség, Válogatott tanulmányok 1994–2001, 144–145. o.)

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>