„Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk”

„Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk”

 

Rozgics Mária

A kikelet érkezésének legszembeötlőbb jele, amikor költöző madaraink visszatérnek. Különösen a gólya kedves a magyar léleknek, hiszen az életet, az új élet sarjadását szimbolizálja. De hát csodás zene a fülnek a fecske „hé-hé” köszönése, akár csak énekes madaraink trillája, amely hamarosan – remélhetőleg – ismét felveri a határt, s beköszönt a falusi házak ablakán. Madaraink a hosszú út után hazatérve szinte pihenés nélkül látnak hozzá fészkük rendbehozatalához, a fiatalabbak, az „újszülöttek” az új otthon építéséhez. Nem ácsingóznak segélyért, nem követelőznek támogatásért, s még csak a kötelező kvóta kiszámítgatására sem várakoznak hangos rikácsolással befolyásolva a döntnököket. Teszik a dolgukat. Az élet parancsa szerint. Otthont teremtenek születendő fiókáik számára, s költenek, mert ez az élet rendje. Közben pusztítják a kártevőket, így hálálván meg szülőhazájuk szerető fogadását, amelyben, bármikor érkezzenek is, mindig örömmel várják, látják őket. Nincs semmi felhajtás, csinnadratta, hangzavaros fesztivál. Tesznek egy-két tiszteletkört a fészkük felett, a következő percekben pedig, mintha soha el sem mentek volna, mintha nem ezer kilométereken át repülve érkeztek volna, szorgos munkához látnak. Szép csendesen elfoglalják helyüket a természetben, a Hazában. Valahogy így kellene élnie az emberiségnek is. Akik régi-új hazát jönnek keresni, otthont akarnak maguknak, születendő gyermekeiknek, tanulhatnának az egyszerű gólyáktól, akik hatalmas méretük ellenére szinte észrevétlenül simulnak bele a hétköznapok világába. Kárpát-Hazánk csodálatos tájai otthont, élelmet, békés-boldog jelent és jövőt nyújtanának mindenki számára, aki jó szándékkal és építő-alkotó tervekkel érkezik. Aki tiszteletben tartja, mint költöző madaraink, a természet törvényeit, s Hazánk szokásjogait, erkölcsét, hagyományait. A gólya sem akarja békaevésre kényszeríteni a ház lakóit, akiknek kéményén megtelepedhet, s még csak el sem is akarja rabolni fiókáinak a gazda kertjében termett javakat. Nem dézsmálja a lábasjószág élelmét. Nem rongálja meg a kéményt, mert nem elég hivalkodó!Nem! Maga magának előteremti, „megdolgozik” a megélhetéséért, s utódai felneveléséhez szükséges élelemért, s önerőből rakja rendbe, tartja tisztán otthonát is. Fáradhatatlanul, akár csak a fecskepárok. Megfigyelték már, hogy a fecske szülők milyen gigászi küzdelmet folytatnak a folyton éhes fiókák felneveléséért? Napi 8-10 órán keresztül megállás nélkül hordják a fészekből tátott szájjal kikandikáló fecskegyerekeknek a rovarokat, lárvákat, finom falatokat. S emberfeletti szorgoskodásuk közben arra is jut idejük, erejük, hogy a ház lakóit, akik békében megtűrik fészküket, óvják csemetéiket, rendre köszöntsék, hangos üdvözléssel köszönjék meg a figyelmüket, amellyel évről-évre visszavárják, hazavárják a messziről jötteket. Hát nem így kellene élnie az emberiségnek is? Nem volna ideje ilyen szépen, mondhatnám állati módon élni a hétköznapokat?! Hangos politika, zűrzavar és harácsolás nélkül. Hiszen madaraink embert próbáló küzdelmében soha nem tapasztaltam, hogy egymással civódnának, hogy egyik a másiktól elorozná az eleséget, hogy egymás torkának esnének, mert a másiknak nagyobb a fészke, színesebb fűszállal bélelte, kövérebb gilisztát fogott a frissen szántott földön. A természet minden teremtményének biztosítja a fennmaradásához szükséges élelmet, félelem nélkül, szeretetben, egyetértésben lehetne élnünk. Ha nem volnának naplopó, here, gazember, gyilkos harácsoló hajlamúvá silányult politikusaink, bankáraink és az őket elvtelenül kiszolgáló siserahaduk, akiknek talpnyalása erősíti bennük a hitet, hogy jó úton járnak, szükség van rájuk, az élet nélkülük elképzelhetetlen. Ha mind többen leszünk, akik tanulva és okulva a természet csodálatos rendjéből, igyekszünk visszatérni oda, ahonnan elindultunk, s nem a meggazdagodás aljas vágya, hanem az élni és másokat is éltetni vágyás vezérli gondolatainkat, cselekedeteinket, akkor van remény az emberiség sorsának jobbra fordulására. Ha megértik, belátják, hogy ez a fajta létforma sehová sem vezet, pontosabban a teljes kipusztulásunkhoz, akkor képesek lesznek felfogni azt is, hogy a természet szigorú törvényei ellen büntetlenül még a bankárok és ölebeik sem tehetnek. Előbb-utóbb az embertől független ősi törvény mindig megbünteti az ellene vétőket, s amikor azon siránkoznak, hogy mennyi ártatlan embert is elért a büntetés, gondoljanak arra, miért is hagyták az „ártatlanok”, hogy így legyen? Az állatvilágban, ahol szigorú fajfenntartási, életben maradási törvények mentén léteznek, ezer éveken át megmaradhattak. Nézzék csak a méhek, a hangyák szigorú rendjét, a ragadozók kivételes erkölcsi tartását. Hát itt volna az ideje végre, hogy töltsük be a legfejlettebb emlősnek szánt szerepünket. Mert jelen korunkban a rovarok, bogarak sokkal magasabb intelligenciával törődnek jövőjükkel, élik jelenüket, mint a legértelmesebbnek mondott mai egyedek, az emberek.

 

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>