MOZAIK KOCKÁK A VILÁGOSSÁG FELÉ

MOZAIK KOCKÁK

A VILÁGOSSÁG FELÉ

 

Az ember ült egy régi II. világháborús bunker tetején. Bal kezében gyönyörű, lédús, ízes piros alma, hazai. Jobb kezében a bicskája. Hasított egy darabot az almából és jóízűen ropogtatta. Hagyta, hogy az alma zamatos leve szétáradjon a szájában… Felette kötelékben gépek húztak el. Parancsot teljesítettek. Értelmes háború dúlt…

 

Ha megfordítjuk a látásmódunkat, akkor már két irányt látunk. Kettő irány ismeretében leszünk. A két irányú látás előnye, hogy mi értjük a dolgok menetét. A hátránya pedig az, hogy ezt a fajta látásmódunkat, nem mindenki érti. A nem értés pedig felháborodást, megbotránkoztató gondolatokat idéz elő.

Amikor nehezen dobog a szív, akkor könnyíteni kell rajta. Ki kell adni azt ami nyomja, hogy könnyebben dobogjon. Mert akkor áll be arra a bizonyos magyar dobogási állapotba. Arra a szintre, mely Öreg Isten természetével és az anyaszívvel azonos. Meglehet, hogy ami nyomja a szívet, az erősíti is. Hozzásegíti a szívet ahhoz a bizonyos dobogáshoz. Ez egy bizonyos túltöltöttségi, tűréshatárbeli mérték függvényében mozgó tartomány, melyből időnként engedni kell. Pusztul a magyar. Hatékonyan pusztítják. Ezért muszáj a végső pusztulást elkerülendő szemléletben időnként kidobnunk a vasmacskákat. Hogy megakadjon az irányíthatatlanság, hogy megakadjon tömegünk a hatalmas sodrásban… A döntő pillanatban ott, ahol a legkevésbé hat ránk a sodrás. Ott és akkor, amikor láthatjuk a kettő mérték határát. Láthatjuk a döntéseink lehetséges következményeit. Jól kell tudnunk döntenünk! Aztán a helyes irányba állva, tervezetekkel és lehetőségekkel számolva, újra elindulhatunk… Lehet, hogy csak araszolunk. Lehet, hogy időnként ismét megállunk. Körültekintünk. Majd haladunk tovább…

Egy olyan világban, ahol a tudatosan leszórt méreg láncolatban pusztítja az élővilágot, nem hagyatkozhatunk pusztán az érzékszerveinkre. Egy olyan világban, ahol a tudatosodási folyamatot folyamatosan zavarják, nem hagyatkozhatunk pusztán a logikus gondolkodásra. Túl kell lépnünk a határokat, át kell lépnünk bizonyos pontokon, és be kell hatolnunk olyan ismeretekbe is, melyek által a tökéletesedő folyamatunk megmarad. Ahogyan kezeljük a dolgokat, annak nyoma marad. Mindig hagyunk valamiféle karcolatot magunk után…

Valaki egyszer kitalálta, hogy az adott ember akivel épp nézeteltérésünk van, de általánosságban minden ember a tükörképünk. Ezt a közhelybe illő állítást, eljött az ideje, hogy kissé fokoljuk. Már abból a szempontból is, hogy maga az ember szó is egy fogalom, egy minőségi állapot. Ebből a szempontból emberré tehát válni kell. A pici kis szálakat nem árt ha a helyére kötjük. Mert ha nem tesszük, működik ugyan a rendszer, de időnként bizonyos meghatározó, döntő helyzetekben, apró zárlatok keletkezhetnek. Ezeket a zárlatokat pedig rajtunk kívüli befolyások keletkeztetik, pontosan akkor és ott, ahol a folyamatosságnak lényegisége kellene, hogy kibontakozzon. Finom szálakon függenek ezek a dolgok. Ördögi finom szálakon. Akárcsak a szeretet tér fogalma. Mert már a csapból is az folyik, alakítsuk ki a szeretet terünket. Óvatosan közelítsünk, bontogassuk ki a szálakat. Nekem nem tükörképem például az, aki szándékosan méreggel fújja le a terményeimet amelyeket az állatoknak adok és a családom is fogyaszt. Továbbá nem nem tükörképem az, aki júdás pénzért adja el a hazámat. Nem tükörképeim a tömeggyilkosok és nem folytatom tovább mert a végtelenségig lehetne folytatni még, hogy ki nem a tükörképem. Rövidre zárva, mellőzzük ezt a tükörképezést. Tükörképem az, aki hasonló állapotban, hasonló módon él, törekszik, dobog a szíve. Maradjunk ebben és máris belefolytunk a szeretet tér fogalomkörbe. Azért fogalomkör, mert kinek mi a szeretet tér. Ki, hogy képzeli el a saját szeretet tér fogalmát? Ki, hogyan éli meg a saját szeretet tér állapotát? Egy kocsma is lehet szeretet tér. De egy virágágyás közepe is. De valaki a parázs közepén érzi jól magát. Maradjunk annyiban, hogy az igények, elképzelések és a lehetőségeink függvényében valósul meg egyénektől függően mindenkinek a saját szeretet tere. Az a bizonyos boldogságérzetet adó tér, amely épp egy vagonon ülve is megvalósulhat ha épp van nálunk egy tábla csoki, vagy egy zacskó pirított szotyola és az arcunkat simogatja a napsugár. Törekedni lehet a saját szeretet terünk kialakítására, de nincs biztosíték arra, hogy az nem lesz befolyásolva, nem várt külső tényezők által. A szeretet tér fogalma nem abban merül ki tehát, hogy a világ egyik lakatlan szegletében élek és az Anasztázia című könyvsorozatot olvasom. Hanem abban, hogy a belső szeretet terem, a külső lehetőségeimhez mérten és a belső fejlődésem, állapotom adott fokán, milyen módon valósíthatom meg. Egy kaktusszal is teremthetek szeretet kapcsolatot, egy panellakás párkányán…  A szeretet tér döntő lényegében tehát az, ahol szeretek élni, lenni, félelem és külső, belső zavaró tényezők nélkül… Ahol szabadságérzetem van, ahol boldogságérzetem van… Mert a szeretet végtelen, vagyis nem zárt meghatározás. Nem csak egy adott kialakított rész függvényében kell, hogy megvalósuljon. A szeretetnek nem szabad megállnia. A szeretetnek terjednie kell. Ha kilépek az adott szeretet teremből, akkor sem szakadhat meg a szeretet folyamatossága. Mert bármikor beléphetek egy úgynevezett másik szeretet térbe. A tér pedig annyit jelent, hogy tere vagyis terjedése van valaminek. A tér tehát nem egy zárt valami, hanem egy nyitott, állandóság. Ha a saját teremre gondolok, akkor az megáll a kerítésnél? Miért? Mert ha megáll, akkor már nem tér. Nem tartozik a szabad tér fogalmába. És innentől kezdve valami korlátoltsági függvény keletkezik. A szomszéd fáját nem szerethetem? Ki tiltja meg, hogy szeressem? Szeretem a szomszéd fáját még akkor is, ha a szomszéd mérgezi a kertemet. Mert a belső szeretet terem által, ez lehetővé válik.

Fogadjam el a másik embert amilyen? Ez a belső szeretet terem függvénye. Valaminek a szabadságában lévő szabad döntő jog. Természetem szerinti döntési jog. Egy belső függvény. Mert az egyedüli valós függvényünk ami döntő hatással van ránk, az a belső állapotunk minőségében rejlik. Ebben a belső függvényben a szabadon áramló szeretet terem döntésjoga alapján, nem vagyok köteles elfogadni minden embert olyannak, amilyen. Ez a döntésjog szavatolja a szeretet terem korlátokon kívül terjedő szabadságát.

Fogadd el önmagad, sulykolják. El kell fogadnod magad, sulykolják belénk. A véleményem szerint pedig nem elfogadni kell magunkat, hanem megismerni. Ismerd meg önmagad! Ez teljesen másképpen értelmezendő. Mert ha elfogadsz ezen a téren akkor bizonyos értelemben beletörődsz. És nem biztos, hogy minden tekintetben bele kell törődnöd a dolgokba. Mert ha beletörődsz, akkor hagyod a dolgok menetét úgy ahogyan éppen vannak. És lehet, hogy bizonyos dolgok amelyeket épp úgy hagysz, a hátrányoddá válnak. Meg kell tehát ismernünk önmagunkat, hogy döntést hozhassunk a dolgok helyességéről vagy helytelenségéről. Hogy kiküszöbölhessük a hátrányainkat és kifejleszthessük, előtérbe hozhassuk az előnyeinket. Az előnyöket melyek a haladásunkat biztosítják. Az ember tehát azért nem fogadhatja el önmagát, mert állandóan törekednie kell önmaga és a környezete tökéletesítésére. Mert az ember gyarló! Gyarló önmagunk elfogadása pedig annyi, mint feladni az élet menetét. Az élet lehetőségeit. A jóravaló törekvéseinket csak akkor valósíthatjuk meg, ha állandó késztetés által erősítjük, fejlesszük önmagunkat. Az ember hibáit, tökéletlenségeit ismételten kihangsúlyozva nem elfogadni kell tehát, hanem gyógyítani, javítani, tökéletesíteni szükséges. Mert látnunk szükséges azt, hogy az önmagunk elfogadása tudat, párhuzama az áldozati tudatnak. Itt is megtalálható tehát az átmenet. A kicsi kis átváltó szál. Hiszen tudjuk, hogy Jézus utolsó szavai a keresztfán nem az volt, hogy uram, miért hagytál el engemet. Hanem az, hogy „emeld az örökkévalóság honába a megsebzettet”. Ha elfogadom önmagamat, áldozat vagyok. Nem lépek a világosság színébe, az örökkévalóság honába. Mert ha elfogadom magamat, megállok és megtagadom az Istent, az ismeretet, a körbeforgó haladást. De ha megismerem önmagamat, az ismeretem által, a saját ábrám által, akkor látom azt, hogy semmi szín alatt nem tagadhatom meg azt az igazat amit eddig képviseltem, hirdettem, ami a lényegem. Nem tagadhatom meg a tanúságtétel pillanatában, hiszen akkor nem lépek be az örökkévalóság honába, a világosságba, a halhatatlan állapotba. Akkor nem támadhatok fel! Mert a keresztfának nem a ködösített halál és a tagadás a lényege, hanem a biztos tudáson alapuló, rendíthetetlen feltámadás! Az egyedüli világosság! Az önmagunk megismerése tudat, az állandó feltámadás, öröklét, a folytatólagos, tökéletesedő tudat, a folyamat. Az önmagunk elfogadása tudat pedig a rögzített, egy helyben topogó állapot…

Az elengedés a világosság értelmében pedig nem azt jelenti, hogy élj a mának és természetes az, hogy ha szét megy a családod. Mert ugye azt is sulykolják belénk, hogy el kell engedned! El kell engedned! Az elengedés azt jelenti, hogy foggal, körömmel ragaszkodj a családod, szeretteid összetartozó egységéhez és ennek érdekében magadból engedd el azokat az ártalmakat melyek ezt a folyamatot gátolják. Az elengedés lényegisége tehát nem abban valósul, hogy menjen mindenki az útjára mert külön utakon jobb lesz, mert ez nem más mint egy önámítás. Egy óriási becsapás. Egy puszta belső sebnyalogatás. Mert ez nem boldogít! Mert a sulykolt elengedés általi elengedés, ismételten a megtagadást valósítja meg! Az Úr megtagadásának a tudatát szolgálja! Együtt élsz valakivel 20 évig, aztán megtagadjátok egymást, elbuktok a keresztfán!? Leéled az életed javát valakivel és a végén feladod!? Miért? Mert a társadalmi szokásrendszer, áldozati típusú sodrása belekényszerít? Akit szívből szeretsz, hozzád tartozik, örökké! Azt nem tudod elengedni! Elengedni azt tudod, aminek az elengedése által megtarthatod a szeretteidet. Mert az elengedés lényegisége is a változásban, a feltámadás tudatban rejlik! Abban a folyamatban ami megtart! Ha a felek valóban elengednek, akkor tartatnak meg! Ez a valóságos elengedés lényegisége! És ez az elengedés valósul az egység, összetartozás, az egyház oltalmában. Ez persze egy fordított látásmód amelyet nehéz megérteni, ha csak egy irányba tekintünk… Nehéz megérteni ha az áldozati félelem beférkőzött az életünkbe. Mert ez által az ember hajlamos előre vetíteni a félelmeit, s ezáltal idézi meg, rögzíti valahol. Mert mi a félelem? Mi okozza a félelmet? A kudarc! Vagyis a köd arc! Az ismeretlentől való félelem! A szűk látótér! Önmagunk ismeretlensége! Mitől félünk a legjobban? Attól, hogy áldozatok leszünk! Mert nem látjuk, nem tudjuk azt az ismeretet ami által megszűnik, nem létezik számunkra a kudarc! Mert ha látnánk, tudnánk a saját ismeretünket, akkor nem lenne köd, mert világossá válna az utunk… Az áldozati rítus okozza tehát a félelmet! A fél elemet! Ha a nehézségeket tevékenyen vállalod, akkor nem vagy áldozat! Akkor részt veszel az „örökké valóság honába” tartó menettel! Ha tevékenyen vállalsz, akkor az azt jelenti, hogy látod a világosságot és haladsz a világosságban! Ez a valódi áldozatvállalás szemben a halállal és az elmúlással végződő áldozati szerepkörrel! Mert a valódi áldozatvállaláshoz bátorság kell és a bátorság győzi le a félelmet! Ennek az útja pedig önmagam ismerete által az a fajta látásmód, mely világosságot gerjeszt, bátorságot ad, és a fél elemet egész elemé teszi! A világosság, világos látás boldogságot, belső elégedettséget teremt. A belső elégedettség tudatában pedig egy olyan mosoly van jelen, mely a teljességet biztosítja…

Az ember tudta, hogy a háború közel zajlik, történelmi jelentőséggel, s nemsokára az ő hazájára is sor kerül… Az alma utolsó részét is a szájába vette, szétrágta és lenyelte. Megtörölgette bicskáját, összecsukta, elrakta, s leszállt a bunker tetejéről. Elindult, a Nap a pilisét érte, érezte, s közben az járt a fejében, hogy miként, s hogyan zajlik majd a történeti újrarendezés…

Thot Attila

 

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>