Osztálytalálkozó

OSZTÁLYTALÁLKOZÓ

Fél évszázaddal ezelőtt negyvenegynehányan elköszöntünk egymástól, kiléptünk ebből a szemeket, elméket nyitogató iskolaépületből, és útra keltünk. Gyerekes tervekkel, célokkal, álmokkal, azt sem tudva merre, meddig, hova, de ifjúi hévvel felvértezve vágtunk neki az ismeretlennek. Szárnyra kelt ábrándjaink, hiú reményeink, magasra törő vágyaink eltakarták az előttünk meredező Élet-hegyet, amit aztán mindnyájunknak meg kellett másznia.

Tétován vágtunk neki a hosszú útnak, külön – külön, mindenki a maga választotta kitaposott, vagy járatlan ösvényen, elhagyva az otthon melegét, biztonságát, de bírva az otthoniak támogatását, és feltételek nélküli szeretetét. Az első időkben gyakorta nézegettünk hátrafelé, tekintetünkkel keresve a hiányzó családi fészket, ám ahogy tágult előttünk a tarka világ, egyre ritkábban, csak az emlékezés pillanataiban idéztük fel a lassan megfakuló múltat. Utunkat váratlan kanyarok, kitérők, elágazások nehezítették, viszont új tavaszok, felfedezések, apró diadalok, fel-fellángoló szerelmek, megtalált társak, megszületett gyermekek, unokák színesítették. Ilyenkor a mennyországban ereztük magunk.

Fájdalom, de csupán egy szusszanásnyira szabtuk a felhőtlen boldogság perceit, s máris rohantunk másokat megelőzve, meghódítani a felettünk magasodó csúcsokat, alattunk tátongó mélységeket, a feltáratlan barlangokat, s a nyugalmat árasztó békés, virágos fennsíkokat. Adott a kérdés, megérte?

S vándorlás közben észrevétlenül elmaradoztak szeretteink, barátaink, ismerőseink, köztük tanáraink, és négy osztálytársunk is. De a könyörtelen idő nem engedélyezett megállást, gyászruhába bújtunk, s fájdalommal a szívünkben, meneteltünk tovább a számunkra kijelölt úton. Égig érő szirtek, nyaktörő szakadékok, sűrű bozótosok, bűzös ingoványok, leomlott falak, lezárt sorompók, váratlanul kitört vad viharok akadályozták folyamatos haladásunkat. No meg emberi gyengeségünk, kishitűségünk, de Valaki, nevezzük Istennek, Sorsnak, vagy bárminek, szerencsénkre úgy akarta, hogy mennünk kellett tovább. És mi mentünk, Wolfgang Goethe szavaival, vágtattunk „éjen s viharon át”, számos testi és lelki sérülést szerezve. Megesett, hogy útjaink keresztezték egymást, olyankor kezet ráztunk, vagy megöleltük rég nem látott pajtásunkat, igyekeztünk mosolyogni, felmondtuk az ilyenkor kötelező leckét, hol és kivel élünk, mivel foglalkozunk, mekkora a család, mivé lettek a gyerekek, unokák. Mindeközben egyik szemünk az órán csüggött, zsebünkben meg – megcsörrent a telefon, és alig vártuk, hogy futtában búcsút intve rohanhassunk az utolérhetetlen másutt eltékozolt percek után. Tudom, költői a kérdés; A hosszú menetelésen hányszor áldoztunk röpke fél órácskát, fél évszázad történéseinek végigbeszélésére?

Öt évtized elteltével, most megint együtt vagyunk, és a találkozás örömén túl, egymás vonásait fürkészve konstatálnunk lehet, bizony nyomot hagytak rajtunk az évek. Fejünket megütötte a dér, magas homlokunk a tarkónkra csúszott, hasban is megvállasodtunk, és reszkető kezünkkel sem a fellibbenő szoknyák alá, hanem fájós derekunkhoz kapkodunk. És a lányok, a hajdanvolt hamvas csitrik, nővé értek, megasszonyosodtak, és még vonzóbbak lettek. Szemükben sem a fiatalság perzselő tüze tündököl már, azok csupán a boldogság, a bánat, a szeretet vagy a fájdalom, csillogó könnycseppjei. Személyes titkainkat eleven archívumként szívünk rejti el a kíváncsi tekintetek elől, és szeretném remélni, hogy e kivételes összejövetelünk is belekerül, legalább egy becses megőrzendő lábjegyzet formájában. „Ember vigyázz, figyeld meg jól a világot,/ ez volt a múlt, emez a vad jelen…/ és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,/ hogy más legyen.” /Radnóti Miklós/

Szentmiklósi István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>