Padányi Viktor: Ősmagyar hadviselés

Padányi Viktor: Ősmagyar hadviselés

 

Leo Grammaticus bizánci császár Tactica c. könyvéből és számos egykorú közvetlen és közvetett adatból, valamint a most már csaknem teljesen ismert magyar hadfelszerelésből  a hon(vissza)foglaláskori magyar hadászat és harcászat megközelítő pontossággal megkonstruálható.

A magyar könnyű lovasság egymást szabályos időközökben követő rohamhullámokban, széles arcvonalban támadott. Kétféle rohama volt, a felpuhító támadás és a közel-harc roham. A felpuhító támadás egyetlen fegyvere az íj volt és úgy történt, hogy az ellenfél arcvonalától olyan távolságban, ahol az ellenség vetőfegyverei és a magyar íjakét meg sem közelítő hordképességű nyilai komoly kárt nem tehettek, roham közben, adott kürtjelre az egész egység jobbra kanyarodott (lóhátról csak balra és hátrafelé lehet lőni) és első két lövését gondosan célozva, a többi hármat-négyet vaktában a tömegbe lőve, nyílzáporokat zúdított az ellenséges arcvonalra (a kanyarodás végrehajtása és a visszavonulás első néhány száz métere alatt 4-5-6 nyilat tudott egy-egy lovas kilőni). A lovakat irányítani nem kellett, a kürtjeleket azok is ismerték. Az első hullám nyilait nem a páncélosokra, hanem az azokat kísérő könnyű fegyverzetű csatlósokra s főleg a lovakra lőtte ki. A sebesült és lovasaik esésétől megvadult lovak a zárt arcvonal bomlását idézték elő. Ezt a műveletet a következő hullámok is megismételték mindaddig míg a felfejlődött ellenséges arcvonal teljesen fel nem lazult. Hogy ez az állapot mikor következett be, azt az egyes hullámok parancsnokának már a roham alatt kellett megítélnie és ehhez képest kellett a kellő időben a mellette száguldó kürtösnek a puhító-jelet, vagy a kézitusa-jelet megadnia. A hajrá-kürtjelre a rohamozó egység harcosai villámgyorsan fegyvert cseréltek, az íjat tokbalökték, kardot, fokost, buzogányt vettek kézbe és elkezdték “diabolikus” huí-huí-jaikat ordítani (a szó nem -j hanggal, hanem elnyújtott ííí hanggal végződött és vérfagyasztó lehetett, mert az egykorú külföldi források “ördöginek” írják le). A hajrá kürtjeltől és a huí-huí-tól a lovak is izgalomba jöttek. A magyar ló rúgott, harapott, együtt harcolt a gazdájával.

Az első kézitusa-hullám a páncélosok hosszú kopjáit elkerülve, vagy elhárítva, a páncélosok mellett elrohanva a lovak hátsó lábának inát vágta el s utána könnyű fegyverzetű, páncélozatlan csatlósokat kezdte kaszabolni. Mikor az inukat elvágott lovak lerogytak, a páncélos a földre került és ott nehéz és ügyetlen felszerelésével veszve volt, mert mire feltápászkodott, már a nyakán volt a második hullám, amely egyszerűen legázolta. Ellenroham nem segített, mert a könnyűlovasság összehasonlíthatatlanul gyorsabb és mozgékonyabb volt, s az ellenroham csak gyorsította az arcvonal felpuhulását.

A magyar támadó haderő teljes egészében “motorizált”, gyorsan mozgó s a legkorszerűbben felszerelt és kiképzett egységekből áll.

(Padányi Viktor, Dentumagyaria, Transsylvania Könyvkiadó Vállalat, Buenos  Aires, Argentína, 1963, 401–403 old.)

Padányi számításai szerint a honvisszafoglaló magyarság hét törzsének hadereje a teljes létszám több mind 20%-a volt. Vagyis ez körülbelül 65-70 000 főnyi önvédelmi és 40-45 000 főnyi támadó fegyvererőt jelentett. Lovuk pedig igen óvatos becslés szerint 300-350 000 volt, de őseink lóállománya ennél jóval nagyobb lehetett, hisz állandó exportjuk volt. A Keleti-Kárpátok hosszúsági vonalától az Atlanti óceánig együttesen sincs fele annyi ló sem, mint a magyaroknak egyedül. Egy-egy törzsnek 20-25 000 betört és ugyanannyi rideg lovának és csikajának lennie kell. 40-50 000 embernek erre feltétlenül szüksége van. 

 

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>