Rózsás János

Rózsás János

 

8. rozsas_janos

 

Ha élne, augusztus 6-án lenne 89 éves. Ha élne… de három évvel ezelőtt már eltávozott közülünk Rózsás János, akit leginkább úgy ismerünk mint a GULÁG-okon raboskodó leventék egyike, akinek megadatott a sorstól, hogy csaknem tíz éves iszonyatos, embert próbáló raboskodás után hazajöhetett, s még maradt annyi lelki ereje is, hogy megírja a magyarság legutóbbi történetének egyik legcsúfosabb elárulását, a vörös hordának való teljes kiszolgáltatottságát.

Rózsás János – vagy ahogy baráti körünkben is szólítottuk, János bácsi leventeként került a szibériai haláltáborokba, ahol hosszas szenvedés és isteni gondviselés által juthatott haza. Csak évtizedek múlva tudhatta meg, hogy a magyar haza akkori árulói lemondtak a sok tízezer fiatal, szinte még gyermek leventékről, s odadobták „hadisarcként” a szovjeteknek. Ő is orosz állampolgárrá lett nyilvánítva, tudtán kívül, s mint ilyent, első körben halálra, majd életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. Visszaemlékezéseiben a 100 ezer körüli levente fiúkból mindössze 3700-3900 túlélőt említ, de a hivatalos adatok még ma sem tisztázták, hányan is pusztultak el hadifogolyként, „málenkij robotra” hurcolva, jóvátételként odalökve, vagy névtelenül, ismeretlenül, hiszen megszállóink számára a magyar élet semmit sem számított.

Rózsás Jánost rabtársa, Szolzsenyicin irodalmi Nobel-díjra jelölte, mondván, hogy vele együtt Rózsás János is kiérdemelte ezt az elismerést. De az akkori hatalom erről hallani sem akart, hiszen nem tudták megbocsátani, hogy akkorra már külhonban sorra jelentek meg írásai a kelet-európai gaztettekről. Nemcsak a GULÁG lexikont, hanem elsősorban a Keserű ifjúságot nem tudták megbocsátani mind a mai napig. Rózsás János igen szegény, szerény körülmények között élt, alkotott, s küzdelmes évei alatt, lehetett itt papíron úgymond rendszerváltozás, ő „megbélyegzett” volt és maradt a mindenkori hatalomnak, hiszen árulásukról, kollaborálásukról, pénzért adott-vett „hazaszeretetükről” lerántotta a leplet.

Emlékszem, hogy 2006. augusztus 6-án, amikor 80. születésnapjához érkezett János bácsi, milyen reménykedve várta, hogy legalább a hivatalosan rádobált mocskot letörölve néhány elismerő szót kap. Nem, nem kitüntetésre, díjakra, pénzjutalmakra, hanem emberi szóra, megkövetésre, a sok százezer odaveszett társai emlékét őrizve is megkövetésre vágyott, amely egész élete során elmaradt. Akkor éppen szerveztük a Magyar Világ Estünket, ezért gyorsan programot változtattunk és Rajnai Miklós segítségével – titokban tartva az est programját – elhívtuk János bácsit. A tanácsteremben, amely akkor zsúfolásig megtelt, egy kis születésnapi tortával és köszöntő énekkel fogadtuk. Máig nem feledem János bácsi könnyes tekintetét, amely úgy tekintett az aprócska tortára és a rajta pislákoló gyertyákra, mintha a világmindenséget tartaná a kezében.

Most, hogy ismét augusztus 6-a csütörtökre esett, Magyar Világ Estünkön „tetemre” hívjuk őt is és mindazokat, akik még mindig adósok, bűnösen adósok a magyar történelmünk elhazudásával, az el nem számolt életekkel és a nemzetpusztító gaztettek orvoslásával.

 

R.M.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>