Semmelweis Ignác

               Pokoli kínok között halt meg Semmelweis Ignác, az anyák megmentője

 

             I.P. Semmelweis  Mindössze 47 éves volt Semmelweis professzor, amikor feleségével és kislányával Bécsbe, egy bőrgyógyász barátjának klinikájára utazott. Amikor a hosszú út után felébredt a vendégszobában, legnagyobb megdöbbenésére ápolók állták útját, és nem engedték őt a családjához. Közölték vele, hogy egy elmegyógyintézetben van, ahová őrültként utalták be. Amikor tiltakozott, brutálisan megverték, kényszerzubbonyt adtak rá, több csontját eltörték, mellkasa szétnyílt. Orvosi ellátás nélkül a sebek elfertőződtek és vérmérgezést kapott. Napokig agonizált, sem orvost, sem papot nem hívtak hozzá. Így halt meg az anyák megmentője… Halotti anyakönyvi kivonatát meghamisították, haláláról csak a temetése után adtak hírt. Mindezt miért? Mert az orvostársadalom számára kellemetlen tanokat hirdetett. Ma már az anyák megmentőjeként emlegetik, de Semmelweis Ignác nevét kortársai leginkább megvetéssel ejtették ki.

Semmelweis Ignácot édesapja jogi pályára szánta, de ő inkább átiratkozott az orvosi karra. Belgyógyász akart lenni, de nem volt gyakornoki hely, ezért elvégzett egy szülésmesteri tanfolyamot, és 26 évesen már fizetés nélküli rezidensként dolgozott Klein professzor híres szülészeti klinikáján. 1846-ban tanársegéddé nevezték ki, és az elhunytak boncolása lett a dolga. Azonnal feltűnt neki, hogy a szülészeten minden tizedik kismama meghalt gyermekágyi lázban. Fiatal orvosként kutatni kezdett az okok után…

Akkoriban azt gondolták, hogy a haldoklóknak utolsó kenetet hozó pap csengettyűje okoz olyan félelmet a kismamákban, hogy néhány nap múlva meghalnak. Semmelweis azonban ezt nem tartotta elképzelhetőnek, de kipróbálta: a papot csengő nélkül engedte be az épületbe, azonban nem csökkent a halálozások száma. Gyorsan rájött arra, hogy azok a nők, akik otthon vagy az utcán szültek, nem haltak meg. Az is feltűnt a fiatal orvosnak, hogy azok a nők, akik a bábaképző szülészeti klinikáján szültek, szintén nem haltak meg, az egyetemi klinikán azonban változatlanul magas volt a kismamák halandósága. A különbség a két klinika között mindössze annyi volt, hogy az orvosi klinikán rendszeresen boncoltak oktatási célból. Semmelweisnek feltűnt az is, hogy a megbetegedések száma csökken, amikor nincsenek medikusok a klinikán. A megoldásra csak akkor jött rá, amikor egy fiatal patológus kollégája meghalt, miután megsértette az ujját a bonckéssel. Ekkor még a kórokozókat és a baktériumokat nem ismerte az orvostudomány! Semmelweis tehát úgy fogalmazta meg a felismerését, hogy a gyermekágyi láz oka nem más, mint a hullaméreg. Saját kezén is észrevette a bomló anyagot, és azonnal rájött, hogy ő és kollégái felelősek az anyák haláláért „Bármily fájdalmas, bármily nyomasztó is az ilyen beismerés, nem a letagadásban rejlik az ellenszere, és ha nem akarjuk, hogy állandóvá legyen ez a szerencsétlenség, akkor ezt az igazságot az összes érdekeltek tudomására kell hozni.

Azonnal bevezette a szülészeten a klórmészoldatos kézmosást, így a hullamérget az orvosok nem tudták átvinni a páciensekre. Később azt is elrendelte, hogy a betegek vizsgálata között is kezet kell mosniuk az orvosoknak és az ápolóknak. Az eredmény azonnal látszott: míg 1847 májusában 36 kismama halt meg a klinikán, addig júliusban már csak 3. Ősztől újra emelkedni kezdett a halottak száma, mert az orvosok nem tartották be az előírásokat. Botrányosnak és nagyon egyszerűnek tűnt számukra, hogy ők felelnek a halálesetekért. Az egyik leghíresebb szülész, aki hitt Semmelweisnek, rájött, hogy ő okozta az unokahúga halálát, depresszióba esett és egy vonat elé ugrott. A többség egyszerűen nem akarta tudomásul venni a felfedezést, nem fertőtlenítették a kezüket, és bolondnak tartották Semmelweis Ignácot.

Klein professzor elbocsátotta 1849-ben. Másfél évig nem volt munkája, majd Pestre jött és a Rókus Kórház szülészetén vállalt fizetés nélküli státuszt, és elindította a magánpraxisát. Itt is bevezette a Bécsben alkalmazott szabályokat, és azonnal drasztikusan csökkent a kismama-halálozás. Semmelweis Ignác jól érezte magát, társaságba járt, élvezte, hogy magyarok között él. Sajnos, a magyar orvosok, csakúgy, mint a bécsiek, nem akarták elfogadni azt, hogy ők okozták a betegeik halálát. 39 évesen nősült meg, ekkor már egyetemi tanár volt. Felesége egy gazdag kereskedőcsalád lánya, Weidenhoffer Mária. Úgy tűnt, remekül sikerült a  házasságuk, szerettek együtt lenni, a kor szokásaival ellentétben a feleség tegezte a férjet, sőt a betegekhez is elkísérte őt. Öt gyerekük született, ketten azonban csecsemőkorukban meghaltak.

 

Semmelweis Ignác az újabb és újabb szakmai kudarcok után azt gondolta, hogy tanulmányt jelentet meg, hátha a tudományos bizonyítékokkal sikerül felráznia az orvostársadalmat. Mindvégig úgy érezte, ha nem jár sikerrel, akkor ő maga is felelős lesz a további halálesetekért.

Az a tudat él bennem, hogy 1847 óta ezer meg ezer gyermekágyas és csecsemő halt el, kik életben maradnak, ha minden téves nézetet, mit a gyermekágyi lázra vonatkozóan kimondottak, kellően visszautasítottam volna.”

Szakcikkeket közölt, majd ötszáz oldalas német nyelvű könyvet is írt. Statisztikákkal bizonyította, hogy a kézfertőtlenítés, a megbetegedések és a boncolások között összefüggés van. Könyvét egész Európa szülészprofesszorainak elküldte, de szinte semmilyen reakciót sem kapott rá. Elkeseredett, magát vádolta a sikertelenségért, és műfajt váltott: éles hangú, nyílt leveleket írt a kollégáinak. A szenvedélyes, vádló mondatok miatt pesti kollégái is ellene fordultak, úgy érezték, hogy Semmelweis szégyent hoz a magyar orvosokra. Felesége családja sem pártolta, egyszerűen csak bolond Nácinak nevezték egymás között.

Gyilkoltam – jóhiszeműen tettem, de gyilkoltam –, meg akartam menteni a gondjaimra bízott szülő nőket. Azt hittem, minél szorgalmasabban boncolok, annál inkább rájövök a titkos okra, mely megöli őket. Ezért boncoltam, s az ujjamon tapadó hullaméreggel öltem meg őket. De most rájöttem arra, hogy a fertőzést a vizsgáló ujjon tapadó szenny viszi be a szülő nő szervezetébe. Ezt tudtára adtam az egész világnak, és aki ezek után nem takarítja le a szennyet ujjáról, mielőtt vizsgál, az tudatosan és bűnösen gyilkol” – emlékezett később az orvos.

A professzor hangulata egyre romlott, ezt ma valószínűleg mániás depressziónak diagnosztizálnák. Ingerlékeny volt, egyre gyakrabban támadtak dühkitörései, éjszaka alvás helyett sétált. A gyógyítómunkája mellett rendszeresen publikált, az orvosi kar gazdasági igazgatói tisztjét is ellátta, egyetemistákat vizsgáztatott, tanított. Egy később keletkezett történet szerint az egyik kari tanácsülésen hirtelen felállt, és felolvasta a bábaeskü szövegét. Ekkor a kollégái a családdal egyeztetve azt a döntést hozták, hogy elmebeteg.

Egyébként a kari jegyzőkönyvek tanúsága szerint nem történt ilyesmi, Semmelweis mindössze a fizetésemelések elmaradásáért szólalt fel, normális hangnemben. Az említett konzílium után felesége azt mondta neki, hogy fürdőkúrára utaznak, és útközben Bécsben megnézik bőrgyógyász barátjuk új klinikáját. Így került az anyák megmentője a már említett elmegyógyintézetbe, ahol gyakorlatilag meggyilkolták őt.

Sem a felesége, sem a gyerekei, sem pedig a kollégái nem jelentek meg a temetésén. A bécsi intézet, miután meghamisította a rá vonatkozó dokumentumokat, száz évre elzárta azokat. A konzíliumban részt vevő orvosok elhíresztelték azt a pletykát, hogy Semmelweis műtét közben megvágta a kezét, és vérmérgezést kapott. Felesége megváltoztatta a nevét, majd a morfium rabja lett, Béla fia pedig öngyilkosságot követett el. Sokáig senki nem törődött a zseniális orvossal, könyvének megjelenése után egy évtizeddel Pasteur felfedezte a bakteriális kórokozókat, és ezzel igazolta Semmelweis elméletét. Néhány évvel később külföldön az anyák megmentőjének kezdték hívni a magyar orvost, de itthon még sok évnek kellett eltelnie ehhez.

A fenti történet Nyáry Krisztián Igazi hősök című könyve nyomán íródott. Semmelweis Ignác haláláról azonban több másik történet is létezik, amelyek nem térnek el sokban egymástól.

Varga Benedek, az Orvostörténeti Múzeum igazgatója szifiliszről beszél: „[Semmelweis] legkésőbb 1849-ben vagy 1850-ben elkapta a szifiliszt, és családja 1865-re úgy döntött, hogy a kimerült orvost elmeintézetbe kell vinni. A választás egy bécsi intézetre esett, ahova felesége mellett Semmelweis gyermekkori jó barátja, Markusovszky Lajos, a magyar orvostársadalom egyik legnagyobb figurája kísérte el a beteg orvost, aki mit sem sejtett sorsáról. Nem tudta, hogy tébolydába fogják zárni, azt hitte, hogy inspiciálni mennek, meglátogatnak néhány egészségügyi intézményt. Aztán hirtelen bezárt ajtók mögött találta magát, ahol Semmelweis protestálni kezdett.” Az igazgató szerint az orvost nem sokkal később a kórházban brutálisan megverték: Semmelweis alig két héttel később belehalt sérüléseibe.

Hasonló eredményre jutott Garamvölgyi László kriminalisztikai vizsgálataival: szerinte is brutálisan agyonverték az anyák megmentőjét a bécsi elmegyógyintézet pincéjében. Az elmélet szerint az orvos ellenfelei felhasználták a betegsége kezelését, hogy megszabaduljanak a kezelhetetlen Semmelweistől.

A szifiliszfertőzés hipotézisét 1965-ben tudományos vizsgálattal cáfolták. A 2000-ben megindult újabb vizsgálatok azonban tovább árnyalták a képet: Semmelweis betegségének okaként a paralysis progressiva betegséget, vagyis a hűdéses elmezavart (a nagyagyi kéreg krónikus lueses encephalitise, azaz szifiliszt) azonosították, amit valószínűleg még fiatalkorában – egy gyermekágyi lázban elhunyt asszony boncolásakor – szerzett kézsérülése okozott.

Ennél a betegségnél az elmezavar egyre súlyosabb állapotai évtizedek során alakulnak ki. Így Semmelweis tényleg beteg lehetett: már halála előtt három-négy évvel nagyon furcsán viselkedett, hozzátartozói igyekeztek távol tartani őt betegeitől. Ezt igazolták a legújabb kutatások is, ám a levéltári iratokra és korabeli dokumentumokra épülő vizsgálatok egyaránt cáfolják a vérmérgezéses teóriát, vagy azt, hogy Semmelweis halálát valamilyen összeesküvés okozta volna, amelynek részeként őt ideggyógyintézetbe kellett szállítani.

Tényleges betegsége a mai napig nem ismert. Hogy miként és miért halhatott meg Semmelweis, azt nem tudják a szakemberek pontosan, egyik teória éppen annyira lehetséges, mint a másik…

 

*

Elgondolkodtak már azon, hogy vajon miért tiltják törvényileg is az otthon szülést? Miért kellett Geréb Ágnest meghurcolni és félreállítani, holott ő sem tett mást, mint Semmelweis Ignác: mentette az édesanyákat és a jövő reménységeit. Mit gondolnak, miért kell „nagyüzemi” módszerek között világra hozni a gyermekeket? Vajon miért születtek egészséges kicsik sok száz éven át odahaza, családi környezetben? Azért mert a család felkészült a fogadására és nemcsak testileg, lelkileg is megerősödve érkezhetett a világra az új kis emberpalánta. A bábaasszonyok nem vágták át a gátat, hiszen ezzel a telavivi módszerrel is azt sugallják, hogy vágják el a múltat, legyen gyökértelen és könnyen manipulálható a gyermek, akiből majd jó alattvalót, idomítható szolgát nevelnek. Miért van az napjainkban, hogy lassan több gyermek „születik” császármetszéssel, mint természetes úton? Nemcsak azért, mert a „fogadott” orvosa – az ingyenes kórházi ellátás során – nyaralni megy vagy éppen síelni, hanem azért is elsősorban, mert manapság ez a „trendi”, ezt okítják az egyetemeken, ezzel mossák ki az agyukat a leendő szülészorvosoknak. Nincs akkora kockázat, gyorsabban lezajlik le az „esemény”, minek vacakolni vele. A kisgyermek, aki nem a szülőcsatornán küzd meg az életre szentülésével, az sokkal nehezebb életútra érkezik, sokkal sérülékenyebb lesz testileg, lelkileg és sokkal inkább idomíthatóbb, hiszen a saját akaratát már megérkezése előtt lenyirbálták, elvágták. Csak igen keveseknek sikerül kiküzdeniük magukat ebből a borzalomból. Szerencsére már vannak – és egyre többen -, még ha csak elenyésző számban is, de egyre több pici baba érkezik nyugodt körülmények között, otthoni szeretetben, ahol a család hagyományait, ősi múltjuk emlékeit magába szívva készülhetnek fel a nagy ÉLETRE! De jó volna, ha a gyermeket akaró szülők felelőssége kiterjedne e területre is, hiszen azért mert az egyetemen oktatnak valamit, nem kell kritikátlanul elfogadni, már csak azért sem, mert érdemes utána olvasni, hogy a védőoltásnak mondott mérgeket száz év alatt hogyan erőltették rá kötelezően az emberiségre egy óriási haszonra kiagyalt borzalmas bankárháttér parancsára. Olvassák csak el, hogy még csupán orvosi képzése sem volt annak a szörnyetegnek, aki a Rockefeller Alapítvány támogatásával 1907-ben kiagyalta a „védőoltások” kötelezővé tételét, s ezáltal a világ uralmuk alá hajtását. A „védőoltásokkal” ugyanis soha nem tudhatjuk, milyen összetételben mit adnak be, hogyan lehet ezáltal a szervezetet manipulálni és hogyan lehet megbetegíteni, emberi kísérletre felhasználni, pusztán az egyéni haszon céljából. S az orvostudomány az utóbbi száz esztendőben nemhogy „humánusabb” lett volna, az anyagi haszon érdekében mára már mindenre képesek és mindent meg is tesznek, elég, ha csupán a klónozást, a szervkereskedelmet, a plasztikai műtéteket, a szándékos félrediagnosztizálásokat vesszük alapul, majd a várólistákat és az elit-kezelést, ahol a kiváltságosok egészen más védőoltást kapnak, mint a pórnép, ahol pénzért mindent megszerezhetnek, s ehhez mindig akadnak fehérköpenyes segítők is. A többiek pedig, bár tudják, mi zajlik, pozíció, hatalom, beosztás és pénz-féltés miatt hallgatnak, félrefordítják a fejüket, úgy tesznek, mintha minden rendben volna. Tekintsenek vissza a múltba, még a legnagyobb nyomorúságok, háborúk és menekülések idején is egészséges csecsemők születtek, sokkal kevesebb volt a „műhiba”, miközben a kór-házakban csupa lelki sérült, fertőzött, fejre ejtett és orvosi műhiba miatt elhunyt gyerekekről lehet hallani – lásd legutóbb a miskolci tragédiát, ahol egy hét leforgása alatt nyolc kisgyermek halt meg, s „természetesen” a családi háttér és a „véletlenek” sajnálatos egybeesése volt az ok. Szájpenésszel, folyamatos bömböléssel, szopni nem akaró ellenállással és a jó ég tudja még miféle bajokkal „adják haza” pár nap múlva a piciket. Nem lenne egyszerűbb, ha otthon, bábaasszony segítségével szülhetnének? Természetesen a szülészorvos értesítésével, a mentő kihívásával, hogy szükség esetén rövid időn belül, ha fontos a beavatkozás, kór-házba vigyék. Ám, ha minden rendben zajlik, mamának, babának, családnak, de még a nemzetnek is az volna a legfontosabb, hogy otthon jöjjön világra a pici baba. Igaz, akkor a 100-150 ezer forintos „kötelező hálapénz” adása is megcsappanna, de legalább a szülészorvosok lelkiismeretességét előbb-utóbb helyre lehetne tenni ezáltal is. Ha valaki anyagilag megengedheti, adjon bármekkora összeget, de ne követeljék ki előre, hogy itt ez a „szokás”, ennyi a „tarifa”! Addig, amíg az induláskor – az alapokkor – nem igyekeznek rendet tenni, hiába minden törekvés. És nemcsak az orvosok a hibásak azért, hogy idáig fajult a jelen helyzet, hanem a sok-sok szolgalelkű, gyáva népség is megérdemelten kapta „jutalmul” ezt az ajándékot, s addig, amíg kölcsönösen nem tudják megértetni egymást, csak kevesek tudnak kitérni ez elől. De akik vállalják, azoknak bizony meg kell küzdeniük érte. Igaz nehéz, de szép feladat, ami megmaradásunk érdekében létfontosságú.

Rozgics Mária

 

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>