„Szegény, szegény nép, mint sajnálom őt”

„Szegény, szegény nép, mint sajnálom őt”

 

Petőfi Sándor Az apostol című versében így sóhajt fel, amikor a népe elkergeti a pénz és a politika hatására. Az elmúlt hét végén, július 17-én, amikor Petőfi Sándor hazai földbe való temetésére gyűltünk össze sokan a Papp László sportcsarnokban, ugyanezt lehetett mondani: „Szegény, szegény nép”… Mert bizony ezen a nagyszerű eseményen nem Morvai Ferenc és nem az az ott lévő néhány ezer ember bukott el, hanem a nemzet, és a hazai vezérkar, akik csőcselékké, népséggé silányították hazudozásaikkal, szemfényvesztésükkel és testi-lelki rabszolgává süllyesztettségükkel a magyarságot. Ahogy egykoron Petőfi Sándor sóhajtott, hogy ha nem született volna magyarnak, akkor is magyarrá lett volna, bizony most a nemzetnek kellett volna kijelentenie: ha nem teljesen bizonyos is, hogy lánglelkű költőnk földi porhüvelyét teszik – talán – végső nyughelyre, akkor is ott a helye mindenkinek, akinek a kebelében magyar szív dobog. Azért, mert Petőfi Sándor nem „csupán” költő volt, hanem nemzetünk lelkiismerete, szíve-lelke, szellemi vezércsillaga, aki réges-régen megérdemelte volna, hogy legyen egy nyughelye, legyen egy síremléke, ahová a nemzet bármely fia, lánya elzarándokolhat. Csak, hogy lerója kegyeletét vagy felpanaszolja a mai „eb urak” galádságait, vagy akár csak versei által erőt merítsen a további küzdelemhez. De mert éppen ezt nem akarja a mindenkori hatalom, azaz, hogy a magyarság öntudatára ébredjen, hogy lélekben megerősödjék, hogy szabadságszeretete elsöpörjön minden galádságot, azért Petőfi Sándornak hivatalosan nem lehet sírhelye, nem lehet beismerni, hogy valóban az ő földi maradványai kerültek haza. Hiszen táltos volt ő a maga korában is, és ez a táltos erő áthat mindenek felett, s halódó poraiban is félnek tőle, mert tudják, hogy árulással, csellel, a magyarság becsapásával, kiszipolyozásával, megrablásával kerültek oda, ahol most vannak. S azt is, hogy ez a fajta csillogás csupán talmi, mert ahogy a magyar közmondás is tartja: ebül szerzett pénz ebül is vész el, hát nem nyughat a „mi Sándorunk” magyar földben. Maradjon csak ott, a távoli Szibériában, hátha a sok ezer kilométernyi úton valahol elvész az emléke is. Csakhogy csalódtak, mert éppen azért, hogy ennyi hazugság, ennyi galádság rakódott csontjaira, ezért fog halódó poraiból még inkább felkelni, hogy a Magyar Nemzetnek vezérlő csillaga legyen ismét. Ahogy Utassy József is egykoron szólította: Talpra Petőfi! A sors iróniája, hogy éppen a Papp László sportarénában volt az emlékező ünnepség, hiszen a nemzet Papp Lászlóval, azaz a mi Papp Lacinkkal is galádul bánt, mint ahogy bárkivel, aki a magyarság felemelkedését segítette, szorgalmazta. Fájó volt nézni a sok-sok üres széket. Olyan volt az összkép, mint amikor az ember a délszláv háborút követően Boszniába, Hercegovinába érkezik, s a tereket, ahol egykoron ligetek, virágok, fák pompáztak, most hófehér fejfák ezerjei foglalják el. A félhomályos sportcsarnokban is ilyen jeltelen fejfákként virítottak az üres székek, ahol a gondos szervezők Petőfi Sándor keresésének összefoglalására kiadott könyvet, kis nemzeti színű zászlót – nagy költőnk képmásával – helyeztek el, remélve, hogy érző, értő szívekre találtatnak. Július 17-én lezárult egy sok éves küzdelem, s Morvai Ferenc hosszú küzdelme nyugvópontra ért. Ahogy egykoron a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István egy éves jövedelmét ajánlotta fel egy magyar tudományos akadémia megteremtésére – szegény, forog a sírjában! -, úgy Morvai Ferenc 27 esztendő jövedelméből finanszírozta ezt a küldetést, amely pedig minden magyarnak küldetésévé kellett volna, hogy váljon. A gáncsoskodók, a mindig-mindent lefölözők, a média, a „tudományos” és magyartalan tudósok hazugsága, az egyéni érdektől vezérelt kicsinyesség sokakat távol tartott az egyik legfontosabb nemzeti eseménytől, lelkük rajta. De akik ott voltak, azok megcselekedték, amit megkövetelt a haza. S csak remélhetjük, hogy Morvai Ferenc példája végre-valahára követőkre talál, azaz a nemzet érdeke legyőzi az egyénieskedést, s akkor nemzetünk kijuthat ebből a sírba-tett állapotból, amelyben keresztre feszítettségünk óta sínylődünk. Végre itt volna az ideje, hogy a népségből ismét nemzetté váljunk, ahogy azok voltunk Atilla, Árpád idejében is, s ebből a lendületből a sok-sok megpróbáltatás alatt még jutott Mátyás királyunk uralkodásának idején, Rákóczi Ferenc nagyságos fejedelmünk küzdelmekor, s 1848-ban is. 1956-ban volt ugyan még egy röpke fellángolás, aztán e láng kihunyt, s sajnos, Petőfi Sándor hazahozatala sem tudta ismét felszítani e lángot!

R.M.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>