Wass Albert: Marci

Wass Albert: Marci

 

Egy emberről kell szólanom, egy magyarról, akiről eddig még nem beszélt senki. Szó esett már bolsi bérencekről, náci bérencekről, zsidó bérencekről, angol bérencekről, imperialistákról, kapitalistákról és népi demokratákról, hazaárulókról, ilyen és amolyan viszonylatokról, szó esett azokról, akiket a „történelem igazolt” és azokról is, akiket nem igazolt, de az én Marci barátomról mindez ideig még nem beszélt senki. Igaz, hogy semmi nevezeteset nem cselekedett életében. Nem ölt embereket, nem hirdetett új tanokat, még csak nem is csalt és nem is hazudott. Annyit tett mindössze, hogy tíz esztendős korában, amikor a sepsiszentgyörgyi kollégium kapuján belépett, konokul elhatározta, hogy becsületes ember lesz és ehhez az elhatározásához hű is maradt. Tette ezt pedig azért, mert Nagyapja megmagyarázta neki az árkosi kis zsindelyes ház vadszőlővel befutott tornácán, hogy becsületesnek lenni a legjobb üzlet a világon és a legnagyobb okosság szegény ember számára. Mert míg a gazdagoknak vannak gyáraik, birtokaik, vagyonuk, addig a szegény embernek mindössze csak a becsületesség marad. Ennek jövedelméből kell életet teremtsen magának. „A gazdagoknak nincsen szükségük arra, hogy becsületesek legyenek” – magyarázta Marci nagyapja, mert ők amúgy is gazdagok. A becsületesség a szegény ember vagyona, melyre szüksége van, ha jól akar élni. Marci pedig föltétlenül jól akart élni és ezért elhatározta, hogy becsületes lesz. Hű is maradt ehhez az elhatározásához. Leckéit mindig becsületesen megtanulta, feladatait nem leste le másokról, s ha valami rosszat tett, bevallotta minden kertelés nélkül. Mindezek következménye azonban már elejétől kezdve nem az lett, amit Marci a nagyapai jóslat után elképzelt. A becsületesség nem tette kellemessé az életét. Sőt! Kevesebb ideje jutott a játékra, mint a többi gyermeknek. Dolgozatai nem mindig úgy sikerültek, ahogyan kellett volna és gyakran kapott büntetést olyan csínyekért, amiket tulajdonképpen nem is ő maga követett el. Oskolatársai pedig butának tartották és csúfolták is emiatt. Különösen egyik osztálytársa, egy Karcsi nevezetű keserítette sokáig az életét. Ez a Karcsi alig tanult valamit. Egész nap tekergett. De ezzel szemben nagyszerűen tudott puskázni és mester volt abban, hogy az elkövetett tettek következményeit miképpen hárítsa el magától. Így aztán szinte természetes volt, hogy mire érettségiző sorba kerültek, Karcsi az osztály vezére és bálványa lett, Marci pedig egy szürke és élhetetlen alak, aki még arra se volt képes, hogy a dolgozatait másokról lemásolja. Érettségi után hosszú időre elvesztették egymást szem elől. Karcsi egyetemre ment, Marci pedig beállt segédjegyzőnek valamelyik Havas-alji falucskába. Szorgalmas és becsületes segédjegyző volt, de mert soha nem vett el pénzt olyasmiért, amiért nem járt fizetség, és mert soha nem hazudott még hízelgésből sem senkinek: maradt éveken át egyszerű, kopott falusi segédjegyző, akit jóformán észre sem vett senki. Közben megzavarodtak az idők, kitört a háború. Marcit behívták katonai kiképzésre és rá egy esztendőre mint karpaszományos szakaszvezető, elindították a frontra. Elindulása előtti napon váratlanul összetalálkozott az egyik sepsiszentgyörgyi vendéglőben volt iskolatársával, Karcsival. Karcsi egy szép, új gépkocsiból szállt ki. Szarvasbőr kesztyűsen, sárga cipőben és jókedvűen csapott a Marci vállára.

-Hát mi az öregem, csak nem álltál be katonának? Majd végignézett Marci egyszerű, komisz egyenruháján és elhúzta a száját. – Nem úri embernek való az ilyen bakaviselet, öregem. Én okosabban csináltam. Nélkülözhetetlenné tettem magam a közellátási minisztériumban és így megkaptam a fölmentést. Nem is beszélve arról, hogy micsoda üzletek adódnak ott a közellátásnál. No, de gyere, igyunk meg egy üveg pezsgőt a búcsúztatásodra. Ne ijedj meg, majd én fizetem. Elvégre jól van ez így. Katonák is kell, legyenek, ha már háború van.

A következő találkozás két év múlva történt, pontosan 1945 januárjában. Marci sebesülten feküdt egy dunántúli hadikórházban. Miniszter látogatta meg a kórházat egy napon, karszalagos pártemberek kíséretében, s ahogy Marci az ágyból nézegette őket, amint fontoskodva végigvonultak a kórtermen, a kíséret között megpillantotta egykori iskolatársát. Az is megismerte őt. Hátramaradt és odament a betegágyhoz.

-Szerbusz, öregem! Tán csak nem történt valami bajod? Mért nem csináltad úgy, mint én? Beléptem gyorsan a pártba, megszereztem magamnak az elkobzott javak felügyeletét és élek, mint hal a vízben. Ilyen klassz perzsáim vannak öregem. Most küldöm ki őket egy teherkocsival Németországba, hogy biztos helyen legyenek.

A harmadik találkozás egy évre rá történt. Marcit a kórház kiszállította egy bajor városkába. Ott lassan meggyógyult, a kórházzal együtt amerikai fogságba került, majd 1948 decemberében elbocsátották. Lézengett a táborok és állomások közelében. Leste a híreket, s nem tudta, mit kezdjen, mi lenne a helyes és becsületes. Az egyik állomáson váratlanul összebotlott Karcsival.

-Szerbusz, öregem! Ne haragudj, de sietek. Indul a szerelvényünk, megyek haza. Tudod, az állásom még megvan a minisztériumban, azt üzenték…

Majd Marci meglepett arcát látva felnevetett.

-Ja, arra gondolsz… Nem, én csak a látszat kedvéért ugrottam bele abba a komédiába, de én alapjában véve mindig demokrata voltam. És titokban részt vettem a földalatti ellenállásban is, erről igazolványom van… Na, ja, öregem, ésszel kell ám élni…

Aztán volt még egy negyedik találkozás. Ez most zajlott le nemrégen, 1949 tavaszán. Marci konokul hű maradt továbbra is a becsületességhez és így nem is vitte tovább, minthogy fadöntő napszámosként dolgozhatott a bajorok erdőiben. Próbálkozott ugyan ő is az IRO-val, ahogyan azt másoktól hallotta, de csak egy magyarul beszélő úriemberig jutott, aki megkérdezte tőle: – Mit csinált a háború alatt?

-Katona voltam – felelte Marci.

-Harcolt is a szövetséges hatalmak ellen?

-Igyekeztem volna megvédeni a Hazámat, de sajnos nem sikerült.

A magyarul beszélő úriember erre kijelentette szigorúan, hogy nem veheti fel Marcit az IRO-ba, ami egyébként a nemzetközi menekültügyi szervezet, mert háborús bűnös. Így aztán maradt a fadöntésnél. Egy tavaszi napon történt tehát, hogy éppen ott, ahol dolgozott, megállt egy gyönyörű nagy gépkocsi. Kiszállt belőle egy vidám kiránduló társaság és letelepedett a tisztásra. Az egyik úr odakiáltott németül Marcinak: – Hé ember! Hozzon egy kis szárazfát, hogy tüzet gyújthassunk. Kap érte cigarettát.

Marci összeszedett egy kötésre való száraz gallyat és kivitte a tisztásra. Az úr odalépett hozzá és nyújtotta a cigarettát. Egymásra néztek. Karcsi volt.

-Öregem! – mondotta megrökönyödve a volt iskolatárs. – Tán nem lettél favágó?

-Mért ne? – kérdezte Marci. – Becsületes munka ez is.

Karcsi elhúzta a száját. – Minden esetre ízlés dolga. Tudod, én egy darabig még dolgoztam otthon a minisztériumban, de aztán láttam, hogy nem úriembernek való azok között és a múlt évben ott hagytam őket. Kiküldettem magam. Tudod. Aztán nem tértem vissza. Így szokás ez. Most aztán tisztviselő vagyok az IRO-nál és nemsokára megyek át Amerikába, és kezdek ott valamit. Tudod, azok a bizonyos perzsák, amiket gondosan elrejtettem… Most adtam el őket dollárért… Ésszel kell élni, öregem.

Marci nem szólt semmit, csak vállára vette a baltát és visszament az erdőbe. Azóta is dönti a fát. Dolgozik becsületesen és hallgat. A jó élet, amit Nagyapja ígért volt a becsületességéért cserébe elmaradt ugyan, de azért ő szívósan és konokul becsületes továbbra is. Egyszerűen azért, mert nem tud más lenni. És én most elárulok valamit: a Nagyapáknak végül is mindig igazuk van. És eljön még az idő, amikor Marcié lesz az egész új Magyarország, az egész új Európa és az egész új emberi világrend.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>