Wass Albert: Vitézek igazsága

Wass Albert: Vitézek igazsága

 

Ferkó, aki a bárányokat legeltette volt, ő látta meg elsőnek a lezuhanó repülőgépet. Égett a farka. Csúnya, fekete füst-foltot húzott maga után, s aztán csak lesuppant a Béka tó nádasába. De erre már Ferkó is fölszökött a tarlóról, ott hagyta az egykedvű bárányokat, s szaladt be a tanyára, mintha eszét vették volna.

-Idösapám! Idösapám! Gyüjjék már gyorsan!

András gazda a csűrben vallatta cséppel a búzát. Tilos dolog volt az akkoriban, s így aztán felhorkant nyomban a kiabálásra, s kezében megállott a hadaró.

-Mi a baj, te? Katonák jönnek?

-A gépmadár – lelkendezett a gyerek. – Leszállt a Béka tóra. Úgy fistel, mint maga az ördög. Gyüjjen már gyorsan, ilyen még nem volt.

-Hogy a fene a dógát – csóválta meg a fejét András gazda rosszallólag, azzal megindult, hosszú, nehéz léptekkel a Béka tó felé, kárt látni.

Ferkó alig győzött lépést tartani vele. A nagy igyekezettől még a kalapját is ott feledte a csűr szögén, s ezt a méltóságbeli fogyatékosságot hamarosan észre is vette. Hogy javítson valamit a bajon, a szénakazlak mellől fölkapott egy elhajított, ócska villanyelet, s előléptette nagy sebesen botnak. Mert hát egy tanyás gazda mégis csak tanyás gazda, bármiféle röpködő masina pottyanjon is a Béka tóba. Átvágtak a tarlókon, végig a törökbúzaföld mezsgyéjén, keresztül a réten, egyenesen a füst irányába. A nádas széléig el is jutottak. Megkerülték a túlsó oldalról, de a füst belülről jött, a nádas közepibül, s azon kívül más csodálni való nem volt semmi. Sőt, lassacskán az is oszladozni kezdett. Hát álltak ott és nézték.

-Bé kellene menni – kockáztatta meg a gyerek.

-A vérszopók közé – hökkent meg az apja.

-A masinához.

-Azt már nem – rándított egyet András gazda a nyakán. – Gyüjjön ő ki, ha akar. Mink idehaza vagyunk.

Mintha csak erre vártak volna odabent a nád között, mert egyszerre csak suhatolás támadt, s csuppogás is hallatszott, mint amikor iszapot dagaszt valaki.

-Ha…! – hökkent meg a gyerek.

-Ejszen a masina gépésze lesz – vélte András gazda.

-Tán nem szerecsen.

-Nem? Aszongyák, hogy azokban az amerikánus gépekben emberevő szerecsenyek ülnek – suttogta a gyerek, azok dobálják alá a bombákat. Ne fussunk odább idösapám?

Ettől a lehetőségtől már András gazda is meghökkent egy keveset, de aztán megmarkolta jól a botnak kinevezett villa nyelet.

-S ha még olyan szerecseny is – mondta ki a szót – mienk az igazság a Béka tóban, nem pedig az övék. Mit repked a más földje fölött.

Azzal csak álltak keményen és vártak. Mint egy kis cövek meg egy nagy cövek. A nád pedig zörgött, suhogott, s már látták a hajladozását is. Aztán megnyílt soványan, s egy ember tántorgott ki belőle. Csak abból lehetett tudni, hogy ember volt, mert alul lábakban, fölül meg fejben végződött. De egyébként csupa mocsok volt, s még a lábai közül is csak az egyik ért valamit, a másikat úgy húzta maga után, mintha kölcsön kérte volna. Éppen csak hogy kibucskázott a nádasból, s már eldőlt a gyepen, akár egy szeneszsák. Hörgött, hogy rossz volt hallani. Nem is kelt lábra többet. Egy ideig csak nézték. András gazda a marokra fogott bottal, Ferkó meg aggodalmas pislogásokkal.

-Így néz ki a szerecseny, Idösapám? – kockáztatta meg suttogva.

-Én azt nem tudhatom – vallotta be az apja – mivel hogy szerecsenyt még világéletemben nem láttam. De bajba jutott embert láttam többet is, és ez azok közé tartozik. Márpedig a bajba jutott emberen segíteni kell, ha szerecseny, ha nem, ez az igazság.

Azzal eldobta a villanyelet, fölnyalábolta az iszapos embert a vállára, s ünnepélyesen bévonultak vele a tanyára. Hogy szerecseny nem volt, az kiderült a mosóteknőben hamar. De sebesülés az volt a szerencsétlenen annyi, hogy tíznek is elég lett volna. Kimosták a sebeket, ahogy lehetett, jóféle szilvapálinkával, foghagymás tapasszal be is kötözték sorra, aztán Vitézné asszony megvetette a dunyhás ágyat bent a tisztaszobában, s belefektették a vendéget. Úgy elsüppedt a párnákban, hogy semmi sem látszott ki belőle. De jó is volt, hogy így történt, mert alig csépelt ki András gazda, egy újabb vékára való búzát a csűrben, már megint szaladt be a gyerek a tarlóról, hogy most meg valami katonafélék bukkantak föl az akácos úton, a falu felől. Éppen, hogy el tudta takarítani a cséplés nyomait, s már ott is voltak a nyakán. Mégpedig sokan. És hozzá németek. Egy hosszú, csontos ember, nyilván valami őrmester -féle egyenesen odajött András gazdához, s szőrös nyelvű svábhoz illően gyötörve a magyar nyelvet, kimondta a törvényt.

-Szakasz infanteriszt foglalja el tanya. Führer beféhl! Itt csinált a front, értem?

-Érteni értem – vakarta meg Vitéz András gondterhelten a fejét – csak azt az egyet nem értem, hogy ennyi sok győzelemmel miképpen hozhatták ezt a fene frontot ide, az én tanyámhoz?

-Te ne féljél semmit – legyintett a német – mink megvédünk tied tanya. Ez is Führer befél.

-Akkor jó – egyezett bele Vitéz András a változtathatatlanba – s ha már itt vannak, hát érezzék otthon magukat nálunk.

Ebben az egyben nem is volt hiba. Otthon érezték azok magukat nagyon is. Megtöltötték a csűrt, a szénapadlást, s ami megtetszett nekik, azt kérdezés nélkül elvették. Egy szóval értettek nagyon a vendégeskedéshez, mintha egész életükben egyebet sem tettek volna. Az istállóból kihajtották a legszebb üszőborjút, le is vágták sebesen, s olyan vacsorát rendeztek belőle, hogy csak úgy gömbölyödött a hasuk. Vacsora végeztével aztán bejött a németek őrmestere a házba.

-Hé ember! Van neked bor?

-András gazda a lóca felé bökött az állával.

-Üljön le, ha már itt van.

-Én nem azért jött, hogy ülj! – perlekedett a német. – Én azért jött, hogy adj bort.

-Ha leül, van bor, ha nem ül le, nincs bor – nézett keményen a szeme közé András gazda.

-Mi? – értetlenkedett a németek őrmestere. – Megvan bor vagy nem megvan?

-Vendég számára megvan, más számára nincs. Ez az igazság – mondta ki Vitéz András a törvényt.

-Furcsa igazság – csodálkozott a német, de azért leült.

Így aztán előkerült a fonott korsó, s ittak. A német hamarosan kipirosodott, szónokolni kezdett a németek dicsőségéről és arról, hogy náluk nagyobb nincsen sem égen, sem földön. Aztán egy idő múlva akadozni kezdett a nyelve, majd rendre rágörbült az asztalra, s végül egészen elszomorodott. Mikor már a sírásnál tartott, András gazda ölébe vette, mint egy gyereket, s bevitte a belső szobába.

Lefektette a részeg embert ügyesen a másik ágyba, a sebesült amerikánus mellé. Másnap hajnalba, amikor fölkeltek, hogy megetessék a jószágot, a németeknek odakint hűlt helyüket lelték. Sem a csűrben, sem a szénapajtában nem volt belőlük egy fikarcnyi sem. De hiányoztak az istállóból az állatok is mind. Lovak, ökrök, tehenek, borjak, juhok, disznók, mind egy szálig. Magnak való sem maradt belőlük.

-Hínnye, azt a keserves nemjóját a fajtátoknak – vágta földhöz András gazda mérgiben a kalapját. -Sze, ezek tolvajabbak a tolvajnál is. Hogy az a ménköves megveszekedett istennyila…

S káromkodott, úgy, hogy még a kút gémje is meghorgasodott tőle. Az asszony meg sírt az üresre kopaszodott csűrben, akár a záporeső. Még csak ki sem búsulhatták magukat rendesen, mikor egyszerre csak felpattant a ház ajtaja, s jött ki a németek őrmestere, nagy izgatottan. Tántorgott még, zöld volt az ábrázata a részegségtől, de a szeme táncolt örömében.

-Ember! – kiabálta. – Kötelet hozol gyorsan.

-Kösd fel magad egyedül – mordult rá András gazda mérgesen, s még hátat is fordított.

De a német nem hagyta magát.

-Ellenség van az ágyban – rikoltozta a képibül kilelve. – Amerikán pilot. Hozott kötél gyorsan, megkötözött fogoly.

-Kötlek én téged, anyád ne sirasson – zördült rá András gazda. – Hol a súlyban vannak a lovaim, marháim, gabonám, mi? Arra felelj!

-Ló, marha, – bámult rá a német.

-Elvitték a katonáid, súly essen a fajtádra – kesergett András.

-Ó, hát csak ennyi baj van – legyintett az őrmester. – Háború megvan, nem te tudod? Sok szoldát kell enni. Majd visszakapol mindent, ha megnyertük a háborút. Csak kötelet hozol gyorsan.

Viszem amerikán fogoly, kapom szép vaskereszt.

-Kapsz mindjárt egy fakeresztet tőlem – dohogott András gazda – a sírod fölibe. Amibe én duglak bele, miután agyon ütöttelek.

Ferkó, aki a csűr ajtajában állott eddig, bámulta nagy ijedten a bajt. Nyomban fölkapta az erdőirtó baltát, s egy szökkenéssel az apjánál volt vele.

-Itt van ni, Idösapám – nyújtotta szolgálatkészen a szerszámot.

A német rázta a fejét.

-Nem megértelek téged, magyar.

-Nem érted – markolta meg Vitéz András a baltát. – Hát idefigyelj! Először is ez az én tanyán. Ezt érted, mindenit a szőrős fülednek!

-Ezt igen – bólintott az őrmester.

-Na hát! Másodszor, vendégül láttalak mindannyiótokat becsülettel. Igaz?

-Na, na! – emelte föl a német az ujját. – Nem vendég megvagyunk.

-Hát mi?

-Dicsőséges német katona, aki megvédi tied ház.

-Mi a nénéd kontyát védtél? – futotta el újra Vitéz Andrást a méreg. – Kifosztottatok, s kiraboltatok, ennyi az egész. Bejöttetek a tanyámra, s én vendégül láttalak, mert ez az igazság. De hogy a vendég lopjon és raboljon, az már nem igazság.

-Az háború – rántott egyet a német a vállán. – De most ne beszélj annyi, hanem hozz kötelet. Ellenség van a házban.

-Az én házamban nincs ellenség, csak vendég – mordult föl András gazda.

-Neked amerikánus katona vendég? – képedt el a német.

-Nekem mindenki vendég, akit a házamba beveszek.

A német szeme megszigorodott.

-Ha neked amerikán katona vendég, akkor te is megvagy ellenség.

Akkor te is fogoly vagy nekem. Adj kötél, én téged megkötöz.

-Meg é?

-Muszáj. Führer befél.

Vitéz András odalépett a német elé. Nagy indulat feszítette, de legyűrte magában a belső kívánságot. Csak éppen megállt nagy kevélyen a német előtt és megmutatta neki az ormótlan nagy baltát.

-Látod-é ezt?

-Látom hát – bólintott jámborul.

-Hát akkor tud meg azt is, hogy az én házamban csak nekem van jussom háborút csinálni. Ez az igazság. Aki pedig nem tartja tiszteletben ezt az igazságot, azt én úgy megsújtom ezzel a baltával, hogy menten hősi halottá változik. Ezt megérted-é?

A német éppen feleleten gondolkodott, amikor Ferkó elkurjantotta magát.

-Katonák gyünnek esmét, Idösapám.

Arra néztek mind, amerre a gyerek mutatott, s hát valóban a törökbúzás széliben egy tucatra való egyenruhás ember mozgott.

-Jeszasz! – nyikkant föl a német. – Ruszki katona.

Azzal sirült is be nagy szaporán a házba. András gazda nézte a törökbúzás széliben mozgó embereket, de hamarosan kiderült, hogy nem a tanya felé jönnek. Odébb húzódtak lassacskán és nemsokára lövöldözés is kezdődött valahol.

-Ejszen háborúznak – szólt oda a családhoz. – Gyerünk bé a házba mink es.

A német sápadtan guggolt az ablaknál, s kezében egy ménykű nagy pisztolyt szorongatott.

-Ne félj semmit – nyugtatta meg Vitéz András. – Az én házamban vagy. Ha én békét hagyok nekik, ők is békét hagynak nekem. Ez az igazság.

Valóban, a lövések zaja egyre távolodott. Kis idő múltával a gyerek kimerészkedett a tornácra. Sírült is be hamar, nagy pirosan.

-Az egyik visszatért – jelentette. – Egyenest ide tart.

Az ablakhoz ugrottak. Valóban, egy orosz egyenruhás ember ott jött, cammogva, a szilvás kerten át.

Nagyon lassan mozgott, mint akinek baja van. A német előhúzta újra a fapisztolyát. Az orosz sántikálva bejött az udvarra, s egyenesen a kúthoz ment. Puskáját a vályúhoz támasztotta, s kezdte föltűrni lábszárán a nadrágot. András gazda a fejébe nyomta a kalapot, s kiment.

-Adjon Isten! – köszöntött rá a muszkára a kútnál.

-Drasztutye – mordult vissza az is bizalmatlanul.

Megnézte a sebet, aztán intett az embernek.

-Gyere be a házba. Bekötjük. Gyere na!

Az orosz bejött. A németnek nyoma sem látszott sehol, csak az asszony intett a szemével, hogy ott van a belső szobában. Kimosták a muszka sebét, s bekötötték, aztán ételt tettek az asztalra, s bort.

-Vendég vagy, muszka. Egyél!

A sebesült evett. Megivott utána két pohár bort is, aztán lábra kelt, s ide-oda bicegve nézegetni kezdett. Végül benyitott a belső szobába. Abban a szempillantásban előugrott az ajtó mögül a német, kezében a pisztollyal, s nagyot ordított.

-Halt! Ruszki! Hendehoch!

Szegény ruszki úgy megijedt ettől, hogy alig győzte levegőbe kapkodni a kezeit.

-Hó, hó, hó – örvendezett a német. – Két ellenség fogom meg egyszerre. Egy amerikán, egy ruszki. Hohohó!

De erre már Vitéz Andrást is elhagyta a béketűrés. Odalépett a némethez, s úgy ütötte ki a kezéből a pisztolyt, hogy a szoba másik végébe repült. Ettől azonban új baj támadt megint. Mert most meg a muszka rántott elő egy éppen akkora pisztolyt, és ő vicsorgott rá a németre.

-Horeruki nemecki! Davaj, davaj!

Mást nem tehetett, rávetette magát a muszkára is és kicsavarta a kezéből a pisztolyt.

-Már pedig itt emberölés nem lesz – mondta ki a törvényt szigorúan. Kárba veszett a szó, mert ekkor meg a német húzott elő egy hosszú kést. A muszka sem volt rest, ő is elővette a magáét. Úgy álltak szemben egymással, mint két mérges kakas.

-Sze, az apátok nemjóját! – bosszankodott meg Vitéz András, ekkora megátalkodottságon, s azzal fölkapta az ajtó mellől a furkósbotot, s egyet a német fejére koppantott vele, egyet meg a muszkáéra. Ettől aztán elnyúlt a padlón békésen mind a kettő.

-Úgy, na – mondta lihegve, amikor visszatámasztotta a botot a helyére. – A békességet mégis csak megőrzöm valahogy.

Az amerikánus ült az ágyában és nevetve rázta a fejét.

András gazda meg fölnyalábolta egyenként a németet is, meg a muszkát is és végig nyújtóztatta őket az ágyon. Szép, békésen feküdtek egymás mellett.

-Tán nem hóttak meg? – aggodalmaskodott Ferkó. De szuszogtak mind a ketten. Így hát magukra hagyták őket az amerikánussal együtt. Később újra föltűnt egy rakás katona az úton. A falu felől jöttek. Muszkák voltak azok is.

-Tán jó lenne, ha a németet eltakarítanád az útból – vélte az asszony.

Megfogták hát ügyesen, s fölvitték a hiúba. Befödték ócska zsákokkal, s még a fejtetlen fuszulykát is a tetejébe hányták.

Ideje is volt, mert a muszkák már ott voltak a tanyán.

-Soldát? Soldát? – kiabáltak Andrásra nagy gorombán, mikor kiment elébük az udvarra. Merthogy szót nem lehetett érteni velök, jelekkel próbálta tudtukra adni a sebesültek dolgát. Valamit megérthettek belőle, mert bementek a házba, s megnézték őket.

A muszka aludt, s mert látták rajta a kötést, hát békén hagyták. Az amerikánusnak csak a papírjait vizsgálták meg, aztán eltakarodtak. Alig esteledett. Vitéz András fölment a hiúba, s lefejtette a németről a fuszulykát meg a rohadt zsákokat.

-Itt egy rend civil ruha, vegye magára, aztán menjen Isten hírével, amerre lát. Itt most muszkáké a világ.

A német hamar megértette miről van szó. Magára húzta a viseltes ruhát, s lemászott a lajtorján, ügyesen. Az asszony közben tarisznyált valami kicsi útravalót, s azt még megköszönte, s már ment is. Az éjszaka elnyelte gyorsan. Másnap reggel a muszka ébren volt már, amikor rájok nyitották az ajtót, a reggeli kávéval. Gyanakodva pislogott, de nem szólt egy szót sem. Megette, amit elébe tettek, aztán kibújt az ágyból, magára kapta a holmiját, és elsántikált a falu irányába. Dél felé azonban új muszkák jöttek. Rárontottak a tanyára, mindent feldúltak, felforgattak. A sánta vezette őket.

-Hol a nemecki? – ordította Vitéz Andrásra.

-Elment – felelte kurtán.

-Mért engedted, hogy elmenjen? Disznó német barát, náci bérenc, fasiszta kutya vagy!

Azzal nekiestek, ahányan voltak, s kezdték verni kegyetlenül. Az asszony sírva szaladt oda, hogy kimentse a kezükből, erre őt is agyba-főbe verték. Ferkó ész nélkül ugrott be az amerikánushoz.

-Gyűjjön gyorsan. Ölik idösapámat!

Bár a szavakat nem értette meg, de tudhatta, hogy miről van szó, mert megpróbált kikecmeregni az ágyból, de alig ért padlót a lába, összeesett. Csak kiabálni tudott onnan, de arra nem ügyelt senki. András gazda akkor már vériben feküdt a tanyaudvar földjén. Mellette az asszony. A muszkák berontottak a házba. Szétdobáltak mindent. Aztán kihurcolták a kiabáló amerikánust, feldobták egy szekérre, s elvitték. Elmenőben még tüzet tettek a házra, meg a csűrre.

Ferkóval senki sem törődött. Látta apját, anyját, vérbe mocskolva az udvaron feküdni. Látta, ahogy égni kezdett a ház, meg a csűr, s látta elmenni a lármás, idegen katonákat. Aztán csak a tűz maradt és ő. leült az anyja mellé a földre és sírt. Pattogtak a zsindelytetőn a lángok. Gerendák roppantak vörösen, s érezte, hogy vége van a világnak. Megpróbálta elhúzni anyját a tűz közeléből, de iszonyú nehéz volt. Nézte az arcára dermedt vért, üveges, nyitott szemeit, ahogy a messzeségbe bámultak, föl az égre, mintha onnan vártak volna valami csodát.

-Idösapám! – sírta. – Idösanyám, lelkem… Keljen mán föl…

Egyre növekedett a hőség. A csűr fala bedőlt. Új lángok csaptak a magosba. Apjához ugrott, s megrázta. – Idösapám! Ébredjék már Idösapám! Vitéz András véres szája széle alig észrevehetően megmozdult.

-Ferkó fiam… Hajolj közelebb… Valamit mondanom kell.

A gyerek reszketve tartotta oda a fülét az apja szájához. Suttogva, alig hallhatóan jöttek elő a szavak. Valahonnan a mélységes mélyből. Mintha csak a halál mélységéből jöttek volna már.

-Én ejszen bevégeztem, Ferkó – suttogták a szavak. – Mert valahol baj történt az igazsággal. Azért… De neked élned kell. Érted-e? Mert reád testálom a jussomat… Az igazsághoz… Érted-e? Ferkó! Meg köll keresned, fiam, hogy hová lett… Mert az igazság az nem vész el soha, az megvan valahol… csak meg köll keresni. Te eridj, és keresd meg! S addig haza ne jöjj, míg meg nem találtad… Érted-e? Segítsen meg a Jóisten…

Elhalt a suttogás. A fej félrebillent, megmerevedett. A szemek elbámulva néztek a semmibe. A szavak visszahulltak a semmibe, s a száj nyitva maradt mögöttük, mint a lakatlan házak kapuja. Valami nagyot roppant. Akkor dőlt be a tornác a tűz súlya alatt. Néhány égő gerenda vörös kígyóként gurult feléje. A fiú rémülten fölsikoltott. Talpra szökött és futni kezdett. A halál forró leheletét érezte az arcán. Ingébe belekapott a láng. Úgy kellett futtában letépje magáról. Aztán csak szaladt, szaladt. Tarló földeken és törökbúzásokon át. Réteken, szántásokon keresztül szaladt, szaladt. Valahol aztán aléltan leroskadt és sokáig feküdt ott mozdulatlanul. Talán egy napig, talán kettőig is. És amikor újra lábra állt, már nem az a Ferkó volt többé, aki valamikor, Isten tudja mikor báránylegeltetés közben meglátta az idegen gépmadarat, a Béka-tóra alázuhanni. Egy másik Ferkó volt, akinek a homlokán a két szeme között ott szigorkodott már az első éles ránc. Fölkelt, leverte magáról a port és elindult. Nem vissza, a leégett tanya felé, hanem ellenkező irányba. Vissza se nézett, csak ment. Azóta is egyre megy. Itt-ott megpihen néha. Dolgozik ezt, azt, hogy élni tudjon. De maradása nincsen, mert ott suttog egyre a fülében apja utolsó szava: Reád testálom a jussomat, Ferkó. Az igazsághoz… meg köll keresned, hogy hova lett… Ferkó keresi. Az igazságot, ami még megvolt, amikor azt mondta az apja: „A bajba jutott emberen segíteni kell”. És amikor azt mondta: „Vendég számára van bor, más számára nincs!” Ott volt az igazság még akkor is, amikor éppenséggel szöktették ki a németet, éjnek idején a házból. Amikor épségben távozhatott a sebesült muszka, meg az amerikánus. De aztán egyszerre csak vége lett az igazságnak. Ellopták, meggyilkolták, Isten tudja, mi történt vele. Valahol meg kell lennie – gondolta Ferkó. Mert azt mondta volt apám, hogy az igazság nem vész el soha, csak meg köll keresni. Így biztatgatja magát, amikor eszébe jut a borzalmas nap és mindaz, ami történt és megy, megy tovább. Már járt a németnél, de a német hallani sem akart Vitézék igazságáról. Őszerinte az nem volt igazság, hogy Vitézék házában nem verték agyon az amerikánust és nem szúrták le a muszkát. Az amerikánusnál is volt azóta Ferkó, de az meg azt mondta, hogy Vitézéknek nem is lehetett igazságuk, mert nem gyilkolták meg a németet, tehát kollaboránsok. Így kallódik Ferkó ma is, egyiktől a másikig és keresi azt a bizonyos igazságot, ami az apjáé volt, de elveszett. Még csak a nyomát sem lelte ugyan meg, ezen a szennybe taposott világon, de azért megy hűségesen tovább és keresi becsülettel, mert tudja, hogy valahol meg köll lenni. Tudja, hogy egy szép napon megkerül, csak keresni kell. Isten megsegíti azokat, akik az igazságot keresik. Ezt még az apja mondta volt, utolsó sóhajával, ott az égő ház előtt.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>