Magyar feltámadás
„Elhiszed, hogy így kell élni?”
A hajnali postavonat pontosan 5 órakor haladt át a falunkon. Órát lehetett hozzá igazítani. Néha, amikor a nagy faliórát Nagyapóék elfelejtették felhúzni, mindig megvárták a hajnalt, hogy hajszálpontos legyen az időmérő mutatója. Soha a hosszú évek során nem fordult elő, hogy egy perccel előbb vagy később hallatszott volna be a faluba a vonatfütty. Nagyapó még maga is gyermek volt, amikor megtapasztalta az akkor még Magyar Királyi Államvasút megbízhatóságát. Mára már a vasúti síneket is felszedték, hogy a falusi népség ne tudjon a városi naccságáknak friss tejfölt, tojást, pucolt kacsát vinni. Vásároljanak csak a Tescoban vagy más multinál!
Dologidőben, kora tavasztól, amikor a határ kivirágzott, ez a füttyjel már a határban találta a falut. Szántottak, boronáltak, vetettek, ami kellett. Csak, amikor már a termés mind a helyére került, pincébe, kamrába, verembe, tengeri góréba, akkor engedhették meg maguknak, hogy egy kicsikét még elnyújtózzanak a friss szénával töltött szalmazsákos ágyon, de azért mire teljesen kivilágosodott, már az udvaron serénykedtek. Nagyanyó ellátta az apró jószágot, Nagyapó kitrágyázta a teheneket, lovakat, az ólban már türelmetlenkedő hízóknak is a vályújukba öntötte a moslékot. Mire mi fél hét fele kikászálódtunk a nagy dunna alól, Nagyanyó már a kályha platniján pirította a kenyeret, a tea ott illatozott a findzsákban. Gyors mosdás, öltözködés után ott is ültünk Imruska öcsémmel az asztalnál és jó étvággyal falatoztuk a fröstökre valót. Egyszerű, paraszti étel, de ennyi év után is a számban érzem az ízét. A Nagyapó kaszálta búza, Nagyanyó dagasztotta kenyér, a réten szedett teafű illata örök időkre elkísér.
Hét órakor indulnunk kellett, hiszen az iskola jó három kilométernyire volt, s nem illett elkésni. Nem volt szokás autóval hurcolni a nebulókat, kiváltképp azért sem, mert csak a doktor úrnak és a néha idelátogató politikusoknak dukált efféle jármű. A lovakat meg más, fontosabb dologra fogták be, hát eszünkbe sem jutott, hogy nyavalyogjunk a sok gyaloglás miatt. Egyébként is szerettünk korábban érkezni, mert akkor az udvaron gyülekező gyereksereg még meghányta-vetette a világ dolgait. Ki vitte el tegnap délután a legszebb gombokat, a grundon melyik csapat nyerte a mérkőzést, melyik lánypajtásunk hajában díszlett új masni, történt-e valami említésre méltó valahol; mondjuk készülnek-e lakodalomra, ahol a bámészkodó gyereksereget is finom süteményekkel illik kínálni, elkészül-e végre a Gyügyeiék csürdöngölőse, hogy a Katona Janiék alkalmi zenekarára mi, gyermekek is rophassuk a táncot. Szóval, a világ sorát hamar megvitattuk, mire a tanterembe hívó csengőszó felharsant, már mindent tudtunk, ami fontos volt egy iskolás gyerekseregnek. A tanító nénik, bácsik hosszú, térd alá érő barna köpenyükben távolabbról sokszor egyformának tűntek, később azonban a gömbölydedebb Piroska néni alakját már hamarabb felismertük. De Károly bácsi szikár alakja is különvált a Veres tanító vaskosabb termetétől. Ezek az ismeretek azért voltak fontosak, mert Károly bácsi, mint iskolaigazgató, szigorúbban vette a rendet, s bizony hamarabb elkérte az ellenőrző füzetet, mint a Veres tanító úr. Az ember lánya pedig, ha rossz viselkedéséért beírást kapott, a hét végi játszadozás került veszélybe. Soha egyetlen egyszer sem emlékszem arra, hogy valamelyik szülő bejött volna az iskolába vitatkozni a tanítóval, hogy az ő gyermekét miért intette meg. Pedig az sem volt titok, hogy a Veres tanítónak még a keze is hamar eljárt, s egyik-másik osztálytársunk fején hamar ott dübörgött a hirtelen kapott koki, vagy éppen egy nyaklevessel lett gazdagabb. A lányokat soha nem ütötte meg, mint mondta, a kisasszonyoknak illene úgy viselkedniük, hogy még csak gondolatban se merüljön fel a rendszabályozás eme alantas formája. Tisztelte, szerette a lányokat, s később, felnőtt fejjel is jó volt visszaemlékezni arra, hogy a Veres tanító bácsi tanította meg velünk még idejekorán, hogy viselkedjünk nőkként, lányokként illően. Na persze, a fiúk már nem így álltak hozzánk, s a szünetben vívott csatákban olykor-olykor egy-egy hatalmas tasli, néha fenékbe rúgás is jelezte, hogy azért mégis csak mi vagyunk a gyengébbik nem. Bár, ha a tanító bácsi ezt látta, bizony ő sietett a segítségünkre, s igyekezett a renitens fiúknak bemutatni, milyen érzés az, ha egy erősebb veszi célba őket.
Szerettünk iskolába járni, még akkor is, ha magas volt a követelmény. Az ABC-t kívülről kellett fújnunk, oda-vissza, mint ahogy a szorzótáblát is. Gyakran kezdődtek úgy az órák, hogy az egész osztálynak hangosan fel kellett mondani, könyv nélkül az ebbéli ismereteit. A verseket is kívülről kellett elszavalnunk, legyen bármilyen hosszú is. Petőfi Sándor János vitézének valamennyi énekét év végéig az egész osztály megtanulta, mint ahogy a következő évben Arany János Toldiját. Na persze, közben még más, „rövidebb” irodalmi alkotásokat is sorra vettünk, mint a Kőmíves Kelement vagy Csokonai több versét is. A földrajzhoz úgymond vaktérképet kaptunk, s folyamatosan bővítettük ismereteinket így az egyes tájakról. Mind a 19 megyét székhelyestül, nagyobb városaival együtt fújtuk. Az erdei kirándulásaink alkalmával pedig Ilonka tanító néni mind a 64 vármegyét elsoroltatta velünk, amely Fiumével együtt lassan 72-re kerekedett ki. De 8. osztályos korunkra mind bevéstük az agyunkba. Volt, aki még a címereket is felismerte, egy régi-régi Magyarország története könyvből, de a többség azért már ennyire stréber nem volt. Ági néni háztartási ismeretek óráit szerettük talán a legjobban, mert ilyenkor az otthonról hozott élelemből finomságokat állítottunk elő. Volt, hogy közösen sütöttünk süteményt, s mire a népes osztálytársak között egyenlő arányban elosztottuk, bizony csak egy aprócska falatnyi jutott belőle, de akkor is fenséges volt, amit készítettünk. János bácsi technika óráit azért szerettük, mert ő nem lökött félre bennünket, hogy ez a fiúk dolga, mint odahaza Imrus öcsém, hanem a kezünkbe adta a harapó fogót, a csillag csavarhúzót épp úgy, mint a szögegyengetőt, hogy tanuljuk meg legalább fogni, de jobb, ha használni is tudjuk. Boldog békeidők – mondogathatnánk sokszor, különösen, ha a mai oktatáspolitikára gondolunk. A kicsi gyermekeket már annyi sületlenséggel, annyiféle – az életben soha nem kellő – ismerettel terhelik agyon, hogy néhány hónap alatt többségük már menekülne az iskolából, s csak a kényszer vagy jobbik esetben a barátok, barátnők viszont látása lendíti át őket a holtponton. Akkoriban, amikor még maradt valami kis emlék a hajdan volt oktatáspolitikából, amikor még nem akarták szocialistává, később liberálissá vagy éppen sorstalanná gyúrni a kicsi gyermekeket, annyi, de annyi útravalót kaptunk tanítóinktól, akik nem akartak tanárok, adjunktusok, professzorok lenni, hiszen aki hivatástudatból lett tanítóvá, valóban néptanítóként is élt, szóval mi, a még szerencsés nemzedék gyermekei valóban egy életre szóló útravalót kaptunk. Azt, hogy akibe nem szorult annyi talentum, azért még nem kell lenézni, hiszen jó kézügyességével jó lakatos, szerelő vagy éppen masiniszta is lehet, akikre épp olyan nagy szüksége van a Hazának, ha nem nagyobb, mint a sok-sok diplomásra. Mára már beigazolódott osztályfőnökünk mondása, hogy a kapát, kaszát, szövőszéket senki nem akarja majd a kezetekből kivenni, de annyi felesleges embert fognak kinevelni, hogy sok-sok tucatnyi boldogtalan fog bolyongani körülöttünk, akiknek a gyermekei még boldogtalanabbak lesznek, mert feleslegesnek érzik magukat ebben az önmegvalósításukat gátló világban. Mert az nem lehet, hogy mindenkiből csak úgynevezett értelmiségit faragjanak, hogy csupa orvos és doktor, meg néhány bölcselkedő szaladgáljon közöttünk, aztán nem jut kéz a kenyérdagasztásra, a szemétszállításra, a betegek ágytálazására és sok-sok nélkülözhetetlen foglalatosságra, amely nélkül megkeseredhetne, de akár végpusztulásba is omolhatnak mindennapjaink. Valahol valami elromlott, hogy idáig jutottunk, hiszen ha csak a ma híreit olvasom: annyi tragédia zajlik közútjainkon, minden napra jut néhány öngyilkosság, a még kegyetlenebb gyilkosságokról már nem is szólva. Évtizedek óta folyamatosan öldökli egymást az emberiség. Van, ahol az esztelen vallási köntösbe burkolózott „igazságtétel” a hivatkozási alap, másutt egész egyszerűen „csak” azért gyilkolnak, mert kell az élettér. Aberrált „elit” pusztítja gyermekeink lelkét, testét, szép, értelmesnek tűnő lányainkkal elhitették, hogy testük áruba bocsátása kifizetődőbb, mint a valaha még normálisnak hitt élet. Rongyokban jár a gazdag, mások által levetett, de még használható gúnyában a szegény, egyik éhezik a mindennapi kenyér hiányától, másik a jóléttől, szeretethiánytól, s nem fogják föl, hogy az emberhez méltó élet bizony fényévnyi távolságra van a mától. Valamikor, amikor még néptanítóink valóban a népet tanították, még a mindenkori hatalom is elfogadta, hogy jó, ha a gyermeket az életre nevelik. Ma már ez veszélyes, ezért hát kell az agymosás, ha lehet, mindjárt az első osztályban. A kutyalélektantól a meteoritok haladási irányáig mindenről szó van, csupán arról az apróságról nem, hogy aki oktatja, hiszi is hogy így kell élni? Vagy a pénz, a félelem, a közömbösség, a túlélés reménye tette olyanná, amilyenné lett? Hogy valaha még a Mikszáth Kálmán által is bemutatott panamavilág előtt még voltak-e a népért-nemzetért aggódó vezetők, politikusok, népnevelők, ki tudja. Bizonyára kellett lenniük, hogy megmaradhattunk, hogy sok-sok nehéz időszakot is átvészelve mégis élünk. De, hogy miféle hatás okozhatta ezt a kisiklást, nehéz kibogozni a szálakat. Az bizonyos, hogy addig, amíg a Petőfi Sándorunk által is megénekelt Magyarok Istene vigyázta a magyart, ilyen dolgok még nem történhettek, mint ami napjainkban. Amikor a sokat emlegetett bibliából nem idézik azt a passzust, ahol Teremtő Atyánk figyelmezteti a hozzá imádkozókat, hogy Isten szent ege a templomunk, és ne építsünk templomokat, ne imádjunk bálványokat, mert az rossz útra téríti a híveket. Bizony, amikor a hatalmi téboly a stadionok mellett zsinagógákat, templomokat és szobrokat emeltet, amikor bálványként imádtatják a politikusokat, miközben a nép szenved, és sokan nélkülöznek, el kellene gondolkodniuk ezen az intelmen. Mert amikor az első templomot megépítették, a szabadkőműves gondolat már ott bujkált kiagyalóikban: az építéshez szükséges adományokat úgy sem lehet nyomon követni, a fenntartásához folyamatosan lehet megadóztatni a híveket, a perselybe dobott pénzzel pedig csupán Istennel kell, ha kell, elszámolni. S így lett a világ leggazdagabbja a Vatikán, de más vallási vezetőket is említhetnénk, hiszen annak ellenére, hogy adakozásra, segítségre szólítják fel mindenütt a híveket, azért a jólétet, a zsíros lakomákat és a fényes arany kegytárgyakat egyik sem vetette meg. Mint ahogy legújabb korunk bálványimádata és temploma a hitetleneknek már a stadion lett, amelyre több jut, mint az egyes országok védelmére, egészségügyére, s egy-egy kiválasztott sportoló, még ha akár két ballábas is, havonta többet keres, mint tíz nyugdíjas egy egész esztendőben. De hát őket sem a Magyarok Istene szólította meg, mint ahogy a hatalom köré tömörülteket sem, akik milliárdos kivagyiságukkal sem Istent, sem embert nem tisztelve hazudnak, cinikusan lenézik az értékteremtő embertársaikat, s mert már túlságosan is megszedték magukat, hát kell a félelemben tartás, a folyamatos fenyegetettség érzésének fenntartása, nehogy már lelepleződjenek, hogy tulajdonképpen ez a kétféle irányzat, jobb és bal valahol egy, mint ahogy fizikában tanultuk, hogy a párhuzamos egyenesek a végtelenben összeérnek. Csakhogy ezek nem a végtelenben, hanem a színfalak mögött és nem akarják tudomásul venni, hogy forrongó világunkban, ha az a bizonyos szikra kipattan, az bizony akkora tüzet képes gerjeszteni, hogy elveszhetünk mind egy szálig? Még a putrikból az aranybunkerekbe menekülő, úgymond „putriarisztokrácia” sem lesz kivételek. Legföljebb néhány órával tovább tart a földi vegetálásuk. Ennyi. Nem volna ideje végre észhez térni? Tudom, költői a kérdés, de talán mégis…
Rozgics Mária
Aranyosi Ervin:
Szeretetlen világban
Ölelésre váró lelkek,
mosolytalan hajnalon,
mint hadsereg menetelnek,
s árnyék csorog a falon…
Talán csak az ősz, a nyirkos,
szívja el a meleget?
Vagy elfolyik ereinkből
az élet, a szeretet?
Hová tűnt a Nap sugára,
ködbe borult a világ?
Nem hisz már nyitott szemének,
az a lélek, aki lát?
Szeretetlen lehet élni,
de hiszem, nem érdemes!
Érzés nélküli világban,
minden lépés végzetes!
Kihűl lassan a világunk,
minden szó szívünkre fagy,
s nem érzed saját erődet,
csak a gonosz tükre vagy!
Ölelés és mosoly nélkül
örök télre kárhozunk.
Félelmekből merítkezve
önmagunkra frászt hozunk.
Mi nem haldokolni jöttünk!
Megélni az életet!
Megtanulni szebben élni,
vajon mi történhetett?
Elrabolták a teremtést,
Atyánktól vett örökünk?
A szeretet idegen lett?
Miben leljük örömünk?
Mosolytalan reggelünket,
befordult nap váltja fel,
robotként éljük a létet,
senki, senkit nem ölel?
Elhiszed, hogy így kell élni,
ez az út maradt csupán?
Elhisszük a hazugságot,
és csak haldoklunk bután?