Magyar feltámadás
„A prognózis ma jóra nem mutat”
Szerettem temetőbe járni Nagyanyóval, különösen ilyenkor, a halottak napi időben. Virágokkal borított kis halmocskák, pislákoló mécsesek és levelüket hullató fák között a megnyugtató csend mindenkit arra intett, hogy befelé fordulva a maga lelkét vizsgálja, hiszen azokhoz a szeretteikhez, ismerőseikhez, barátaikhoz érkeznek, akik már tisztábban látják az igazságot, s hátha megleljük üzenetüket. Az évek múlásával egyre több kis sírhant jutott minden családra, szülők, nagyszülők, testvérek, olykor gyermekek találtak itt örök nyugalomra, kinek-kinek a sorsa mekkorára mérte a földi életet. Nagyanyó ilyenkor egy jókora csokorral érkezett, a kertben nyíló krizantémok tarka-barka színe szemet gyönyörködtetett. Nagyapó régi bokszos dobozokból mécsest készített, amit minden fejfa mellé letéve gyújtottunk meg. A háború és a szabadságharc gyászát éltük, s aprócska gyermekként rácsodálkoztam a nagy fekete autókra, amelyek sűrűn köröztek itt is, ott is. Ritkán lát az emberlánya ilyent, hát néztem, vajon ki érkezik ide, a faluszéli kis temetőbe. De soha nem száll ki belőle senki, s a lefüggönyözött ablakain át nem lehetett látni azt sem, hogy a sofőrön kívül ült-e benne valaki. Azt azonban már ekkor is megéreztem, hogy a felnőtt ember a puszta látványától összerezzent, s ha lehet, Nagyanyó is még lejjebb görnyedt a sír fölött, s csak oldalvást tartva fejét, óvatosan leste, elment-e már ez a halált hozó szörnyeteg. Mert akit közülük beültettek a bársonyos ülésére, bizony volt, hogy a család soha nem látta viszont élve, de olykor még a holtteste sem került elő. Mint az utcabeli öreg Jolán néninél, aki két fiát is kereste, s szinte félőrültként írogatta leveleit, hol a börtönparancsnoknak, máskor meg egyenesen a pártvezérnek, hátha akadna benne egy parányi kis emberség és megkerestetné az ő elveszett fiait. Sok-sok tragédia egyengette az itt élők útját is, hiszen ahogy Jolán néniről is hírlett, férje a muszkák fogságában maradt oda, életjelet soha nem adott. Pedig az akkori fiatalasszony váltig bizonygatta, hogy az ő Kálmánja, ha élne, soha nem maradna el sehol. Kiváltképp, hogy iker kisfiai miatt, ahogy egyik, talán utolsó levelében írta, még a pokolból is visszajönne, hogy lássa őket. Hiszen még csak a betűvetéssel kezdtek ismerkedni, amikor besorozták, s mindössze egyszer kapott szabadságot, akkor is csak két napig lehetett idehaza, a távolság és a fokozódó muszka támadás miatt lerövidítették a napjait. A fiúk, mint két tojás, szakasztott apjuk mindkettő, jó volt nézni, ahogy szerették, vigyázták egymást, s édesanyjuk is a nagy nyomorúságban, gyászban mindig megvigasztalódott, ha csak rájuk nézett. Aztán a szabadságharc hírére mindketten felkerekedtek; - Édesanyám! Hátha megtaláljuk Édesapánkat! – mondták, s már el is iramodtak. Akkoriban az a hír járta, hogy a muszka már réges-régen hazaeresztette a foglyokat, de a határnál mindenféle kényszermunkákra ítélve a családjukhoz nem juthattak haza. Tiszalökön, Recsknél s a jó ég tudja még hol működtek ezek a büntetőtáborok, oda ezrével vitték a fiatalokat, s tartották fogva, ki tudja miféle munkálatokra, mert hát, aki később valahogy mégis csak hazakeveredett, soha egy mukkot sem szólt arról, hogy mi történt ott, a drótkerítéseken túl. Egyikük például amikor akár csak a rádióban is meghallotta az orosz himnuszt, olyan feszes vigyázz-ba állt, hogy bármely kiképző őrmester megirigyelhette volna tudását. A gonosz lelkek aztán működésbe is léptek. Néhány suhanccal megtaníttatták a himnusz dallamát, akik időnként elhaladtak az öreg Janó háza előtt, s befütyültek neki. A jóember kaszát-kapát elhajítva állt meg, mint a cövek, s a suttyó kölykök hiába nyerítettek a röhögéstől, ő moccanatlanul maradt mindaddig, amíg valami belső időmérő szerint úgy ítélte meg, hogy vége a dallamnak. Máskor éjszaka, a nyári melegtől nyitott ablakon át fütyültek be, s Mariska néni hiába zavarta el a megveszekedetteket, az öreg félálmából is ugrott ki, s riadtan nézett körül, nem hibázott-e.
A temető csendjében a hatalmas gesztenyefák lehulló levelének suhogását hallani lehetett. Néha egy-egy mókus ugrott ágról ágra, s az őszi napsütésben még sütkérező cinegék csodálkozva nézték vidám játszadozásukat. Olykor egy-egy arra járó fején is koppant az érett gesztenye, halk szisszenés jelezte, ha a turpisságuk célba ért. De ennél nagyobb zajt senki sem csapott. A kifényesített bokszcsizmák csendben érkeztek a falevéllel borított útra, az asszonyok cipője semmilyen neszt nem hagyott, csak néha a kicsi gyermekek bakancsának koppanása jelezte, hogy ők is itt vannak. Itt valóban síri csend volt az úr. Mindenki némán sietett a maga fájdalma felé, a ruhák susogása is csupán, mint amikor a szellő felkap egy kis réti virágot, úgy hallani. A fortélyos félelem megdermesztette a lelkeket, egymásnak is inkább csak fejbiccenéssel köszöntek, s a máskor beszélgetésre szánt időt a sírhantok mellett töltötték el. A nagy fekete batár már másodszor suhant el az úton, vigyázva, hogy zajt ne csapjon, a gyanútlan ember észre se vegye, hiszen csak így lehet észrevétlenül feltérképezni a falut, így tudják ellenőrizni, a gúzsba-kötöttség megtette-e hatását.
Nagyanyó is sokáig imádkozva időzött a kis keresztje, fél évesen elveszített kicsi lánya fejfája mellett. Amott szülei, testvérei aludták örök álmukat. Nekik is jutott néhány szál virág és egy kis pislákoló mécses. Ott is elmormolta halkan a Hiszekegyet, az elmaradhatatlan rózsafüzér is a kezében volt, de gondolatai igen távolba kalandoztak. Amikor közel értem hozzá, magához húzott és halkan, szinte alig hallhatóan súgta: Kislyányom, soha ne feledd el ezt a képet. Ezt a megtört szívű gyászos őszt, amit a mi népünk nem érdemelt ki. Annyi, de annyi vérét hullatta már a magyar ezért a földért, hogy tenger lehetne belőle. Talán nem véletlen, hogy ősi múltunkban ott a Tengrit isten, amit mi csak Tengerinek hívunk, hiszen a tengerink is erről kapta a nevét, s talán azok a messzi távolban hömpölygő tengervizek is az ő könnyeiből fakadtak. Mert Petőfi Sándorunk sem véletlenül írta a Kukorica Jancsit, aki nagy hős lett, hiszen tudta, hogy mifelénk, az Alföld tenger sík vidékiben a kukoricát tengerinek nevezik. S nem véletlen az sem, hogy mi mindig a Magyarok Istenéhez fohászkodtunk. Az én édesapám is mindig azt emlegette, szegény, aki az első világégésben valahol Doberdó mellett maradt el, hogy tengervér áztatja földünket. Nézd meg ezt a temetőt, itt a falu szélén, a domboldalban. Még a sírok helyét is úgy alakították ki, hogy mindig érje napfény, hogy ne fázzanak odaát, akármerre járnak a mi lelkeink, s ez a szívből jövő melegség vezérelje őket, hogy ránk is tudjanak vigyázni. Te még nagyon kicsi vagy, de ezt a félelmetes csendet soha ne feledd el. Tudd, hogy a magyar ember fájdalmában, amikor a lelkét akarják megtörni, elnémul, s egy hang nem sok, annyi sem jön ki a torkán, mert így tudja megakadályozni, hogy a nagy bánat valami olyasmit mondasson ki vele, amivel másokat megbánt vagy bajt okozna nekik. Ott van a Mi Sándorunk mellett Vörösmarty Mihály is, aki némaságot fogadott a nagy-nagy gyász láttán, s nem akart többé versben szólni hozzánk, mert az örök fájdalmat nem lehet folyamatosan az emberekbe sulykolni, hiszen hát élni kell, a jövőt, benneteket útnak kell indítani. Vidámságról pedig a megtört lélek nem szólhat, nincs rá ereje. Még sokáig tartott úgy, magához húzva, átölelve, s bár többet nem szólt, de szinte éreztem gondolatát, tudtam, hogy igen messzire kalandozott el. Valahová a felhőkön is túlra, ahol valakik már egyengetik minden magyarok útját is, s ahol talán egy igazabb, szenvedély-nélkülibb világ vár ránk. Néztem az aprócska fejfát, a rá vésett nevet, MÁRIA – s tudtam, hogy ő utána kaptam a nevem, s azok a messzire fehérlő aprócska betűk, Nagyapó faragta üzenet lesz az én útravalóm, amit soha nem szabad letennem, elveszítenem.
Már alkonyodott, mikor hazafelé indultunk, a sarkon túl Nagyanyó belépett Bözsi ángyom kapuján, hogy a tőle kapott kosarat berakja, mialatt mellettem állt le a félelmetes autó. Egy kalapos ember hajolt ki a lehúzott ablakon, s odaintett. – Mit mondott neked az a vénasszony? – kérdezte rekedtes hangon. Ijedten néztem rá, s csak annyi szaladt ki a számon, hogy ő nem vénasszony, hanem az én Nagymamám. Az ismeretlen rám ripakodott: - Ne feleselj, hanem a kérdésre válaszolj; mit mondott neked. Döbbenten néztem, s egy szó nem sok, annyi sem jött ki a számon, mire egy hatalmas pofon csattant az arcomon. Nagyanyó ekkor lépett ki a kapun, elborzadva látta, mi történt. Szó nélkül fölkapott, s beszaladt velem Bözsi ángyomékhoz, s elbújtunk hátul, az istálló melegében. Sokáig voltunk ott, sok-sok perc lepergett az órán, mire előjöttünk, s csak nagyon óvatosan merészkedtünk ki az utcára. A girbegurba úton Nagyanyó szorosan fogva a kezemet, szinte húzott maga után. Így értünk haza. Nagyapó már a kapuban várt, nem tudva, mi történt velünk, s mikor meglátta Nagyanyó riadt, feldúlt tekintetét, szó nélkül fölkapott és együtt besiettünk a pitvarba. A konyhában már jólesően duruzsolt a sparheltben égő kukorica csuta, s én, feledve az előbbi incidenst, kiszedtem a kosárból néhány csutkadarabot, s önkéntelenül is Imruska öcsém játékát játszva, huszárcsapatot raktam ki belőlük, akik megtámadják a ládikában lévő széndarabokat, mint a sötét ellenséget, s mire Nagyszüleim beléptek, én már boldog mosollyal jeleztem, hogy ne féljenek, mert legyőztem az ellenséget.
Nagyapó barackot nyomott a fejemre, s megnyugodva szólt Nagyanyóhoz: - Látod Erzsikém, nincs itt semmi baj, ez a mi vérünk, nem kell őt félteni. De az én „Erzsikém” csak akkor nyugodott meg, amikor este, a dunna alá bújva valami jó illatú krémes borogatást tehetett az arcomra, amely a sötét tekintetű ember ujjai nyomát örökre eltünteti. Az égő arcomon reggelre minden nyom elmúlt, de a lelkemből soha nem törlődött ki ez a pofon. Később, az évek során, ha az élettől hasonló pofonokat kaptam, mindig felidéztem ezt a történetet, s most már én mondtam magamnak: „Ugye „Erzsikém”, nincs itt semmi baj!” S míg rájuk, az én drága Nagyszüleimre emlékezem, arra gondolva, de jó is volna, ha az a finom levendulaillat a Földanyánkat ért minden pofont ugyanúgy el tudna tüntetni, mint egykoron az én arcom sérülését is begyógyította.
Rozgics Mária
Brigitta Zelenka:
Én nem tudhatom
Én nem tudhatom, milyen korok jönnek,
a prognózis ma jóra nem mutat,
a fejben zúgó gondolatköröknek
miféle tudás épít jó utat?
Lehet-e vajh még tisztelni a rendet,
idők csapásán át hitem hogy vigyem?
Nem tudhatom, hogy holnap ki csenget,
s a szél, ha matat, szándéka milyen.
A félelemben ma megbénult lélek
álszólamokon lógó szalmaszál,
s míg mosott agyak nyílnak téveszméknek,
az aranyborjú mindent felzabál.
Én nem tudhatom, milyen korok jönnek,
a jóreménység télre elapad,
és üveggolyók, helyén igazgyöngynek,
tompán csengetik: rab vagy, nem szabad.
Bielefeld, 2019. november (Enyészet hava)
 
Megosztás