Magyar feltámadás
„Elfeledsz fájdalmat, kínzó betegséget,
megfáradt testedbe visszatér az élet”
„Árvácskája” nemcsak Móricz Zsigmondnak volt, szinte mindegyőnk tudna hasonló megható történetekről, csak hát úgy van vele az ember, hogy a napi rohanásban mindek hozakodjék elő, ünnepnap meg örüljön a szív és maradjon a sutban a bánat – mondta Nagyanyó egy téli estén, amikor korán sötétedve a lócán lógattuk a lábunk, miközben néztük, hogy milyen gyorsan tűnik el a lyuk a harisnya sarkáról, amit szakavatottan stoppolt. Néha orrhegyére csúszott szemüvegéről ránk pillantott, s csudálkozva kérdezte: - Tán csak nem lesztek betegek, így karácsony közeledtével, hogy olyan hallgatagon ücsörögtök itt. Sűrűn ingattuk a fejünket, hogy nincs semmi baj, csak elpilledtünk a friss csőröge fánktól, amit ebéd után befaltunk. – Ami azt illeti, igen csak jó étvágyatok volt – nézett az üres tálba, ami nemrég még telis-tele volt aranysárga-ropogósra sült csörögével. – Még jó, hogy Nagyapátoknak eltettem párat a polcra, mert ő is igen csak szereti. De hát, Istenem, mikor legyetek falánkok, ha nem ilyenkor… - sóhajtott nagyot, s folytatva tovább a tátongó lyuk eltüntetését, még megnyugtatott bennünket: - Na sebaj, holnap sütök újat, hiszen van liszt elég a kamrában. S, hogy el ne aludjunk idő előtt, hiszen az óra még az ötöt sem ütötte el, hát belekezdett egy újabb történetbe, amit kíváncsian vártunk. – Amikor én még olyasforma voltam, mint ti, nagyon nagy volt a szegénység. Háború után, amikor az oláhok teljesen lerabolták a pincétől a padlásig mindent, alig maradt ennivaló, meg hát a dolgos kézből is sokan ott maradtak, valahol az olasz frontokon, vagy a nagy hómezőkön, a faluban sok asszony siratta a párját. Nem tudni, ki járt jobban, aki elsiratta, meggyászolta a hites urát, vagy az, akinek testi-lelki roncsként érkezett vissza a párja, kezét vagy lábát hagyva ott a harcmezőn, örökös kórsággal küszködve, a lelki bajából soha ki nem gyógyulva. Sokan közülük italba fojtották az átélt szenvedés miatti bajukat, mások hosszú évekig az ágyat nyomva terhére voltak a családnak is, de legfőképpen önmaguknak.
A mi utcánkban is volt egy asszonyka, akinek az urát úgy hozták haza hordágyon, hogy mindkét lábát elvitte az akna, s mint a kisgyermek, csúszott-mászott csak a földön az az egykoron szép szál ember. Szegény, szerencsétlen család, mindenki szánta, de hát se lábakat, se élelmet nem tudtak adni, hiszen nem a szegény emberen múlott, hogy így történt. Nem is bírta sokáig az asszonyka a gyötrelmet, egy napon lúgot ivott és keserves kínok között még aznap meghalt. Az ura, mit volt, mit tenni, valamiféle szegényházba vitette el magát. De mivel a nagyszülők már régen kihaltak, a kicsi lányukat, Ágikát odaadták lelencbe, hiszen egyedül nem maradhatott itt, magára. A porta, ami üresen maradt, egykor takaros volt, de már az idő múlása igen csak kikezdte. De mégis, egy napon egy terebélyes asszonyság érkezett ide, a girhes-kehes urával és két aprócska gyermekkel. Úgy mondták, vállalták a kis árvalány, Ágika nevelését, cserébe az övék lehetett a ház és még némi pénzt is kaptak a kislány után. De hát annak a cseppségnek semmi köszönet nem volt ebben a nevelésben. Szidták, néha verték is, folyton dolgoztatták. Amíg a lelencben iskolába járhatott, itt arra nem jutott idő, mert a két kicsire kellett vigyáznia, mivel az anyjuknak nem volt türelme a rosszalkodó lányaihoz. Ágika kint aludt a pajtában, és télen is még harisnya nélkül, egy szakadozó papucsban járt. Néha, ha találkoztunk, alig mert egy-két szót szólni, annyira sietett, mint mondta, megveri a mostohája, ha nem iparkodik. Volt, amikor lopva vittem neki egy-egy kis kenyér darabot, egyszer még egy félbetört kalácsszeletet is, amit villámgyorsan befalt, hiszen látszott rajta, hogy nem szokott ilyesmiket kapni. Nem volt, aki panaszkodjon miatta, meg egyébként is mit törődtek az ilyen kis lelenccel. Egyszer még magam is megkérdeztem a kisbírót, aki a községháza előtt szoktavolt kidobolni a híreket, hogy miért nem kérik meg a nagyságát, hogy törődjön jobban Ágikával. Azt mondta, ne üssem bele az orrom a felnőttek dolgába, egyébként meg Ágikának még ez is jobb, mint a lelencbe. – Tudod-e, milyen ott az élet? – nézett rám haragos szemmel a kisbíró. – Bizony, ott megesznek a tetvek, a bolhák és még a poloska sem ritka. Ott van a környék összes rossz gyereke, akik folyton ordibálnak, ütik egymást és elszedik a másiktól még a ruháját is. Hát hadd maradjon csak itt az a kislány, majdcsak megnő az eszemadta, aztán, ha jól férjhez megy, még jobbra is fordulhat a sorsa. Többet nem próbálkoztam, mert tartottam attól, hogy a szüleim elnáspángolnak azért, amiért beleszólok a nagyok dolgába, így csak annyit tehettem, hogy néha-néha egy szem almát, egy fél karé kenyeret, néha egy kis süteménydarabkát adtam neki. Ágika nem panaszkodott, még sírni sem láttam. A megpróbáltatások megedzették. Sovány, vézna kis termetéről úgy lógtak le a ráaggatott rongyok, mint a madárijesztőről. Nagy szemei szinte még nagyobbnak látszottak a beesett arcán, s olyan riadtan tekingetett mindig, mint a kis őzike, akit hol a vadász, hol az ordasok űznek. Egy téli estén, amikor már nem volt semmi dolgom és vacsoraidőig még volt egy kis idő, átosontam hozzá a pajtába beszélgetni. Ott ült akkor is, bebújva a széna közé, hogy ne fázzon, s a félhomályban csak a szeme világított. A Riska tehén kérődzésének hangja betöltötte a teret, s én odabújtam Ágika mellé. Sok mindenről beszélgettünk, ő mindig oda tért vissza, amikor még az édesmamája itt volt, aki nagyon szerette őt. Az édesapjára nem emlékezett, pedig hát már elmúlt hat éves, amikor hazajött a frontról, de valahogy azt a nyomorék embert kitörölte a lelkéből, nem akarta elfogadni, hogy az ő apukája ilyen lett. – Tudod, az fáj nagyon, amikor látom, hogy a nénje – mert így kellett szólítania az asszonyságot – az anyukám ruháit hordja. Az én mamám karcsú, magas asszony volt, ő meg sokkal alacsonyabb és terebélyes, olyan, de olyan csúnya benne. – Mit kaptál vacsorára – tereltem el a gondolatait, mire ő egykedvűen válaszolt: - Nem szoktak vacsorát adni, sokszor, amikor kidobják a kutyának a maradékot, abból kapkodok fel valamennyit. De szegény Bodrit is sajnálom, s nem akarom mind elenni előle. Néha, amikor a faluba megyek, szoktam kapni egy kis kenyeret, süteményt, azt jól eldugom, hogy meg ne találja a nénje, mert akkor elszedi tőlem. A csarnokban még egy pohár friss tejet is adtak, ha tejért mentem, mert tudták, hogy a kannából nem ihatok, azért verés jár. Holnap karácsony – súgtam, mert valami zajt hallottunk a ház felől. – Tudom, és egész éjjel imádkozni fogok az Édesmamámhoz, hogy segítsen majd engem, ne legyek szomorú és ne kelljen annyit szenvednem. A kötényzsebemből egy parányi rongybabácskát vettem elő, amit én varrtam. Nem volt túlságosan szép, de baba volt. – Ezt neked készítettem – mondtam és átnyújtottam a kis rongycsomót. Ágika elvette és a keblére szorítva zokogott. – Én már nem is emlékszem arra, hogy karácsonyi ajándékot kaptam valamikor is. Az intézetben folyton azt mondták, hogy örüljünk, amiért ingyen tartanak bennünket, itt meg a nénje azt mondta, hogy olyanoknak, mint én, nem jár ajándék, mert én lelenc vagyok. – Te nem vagy lelenc – bizonygattam, - hiszen látod, én is itt vagyok melletted, a lelencekről meg azt tartják, hogy nincs senkijük.
Ekkor kivágódott az ajtó és a hold fényénél megláttuk a nénjét, aki belépett hozzánk. – Hát te mit keresel itt – förmedt rám? – mars haza vagy téged is elverlek egy vesszővel. Aztán Ágikára kiabált: - Itt lopod a napot, mindjárt gyertyagyújtás van, te meg még be sem készítetted reggelre a gyújtóst. Ebben a hidegben nekem kell kijönni, hogy figyelmeztesselek. Azonnal szedd tele a kosarat, dobta a lábai elé a nagy fás kosarat és miután haragosan nézett rám, nem mertem tovább maradni, gyorsan kifutottam. Még hallottam, hogy odaszólt Ágikának: - Büntetésből nem jöhetsz be a pajtába, maradj kint a kukoricagórénál addig, amíg nem szólok. Ágika szót fogadott, nem ment be a pajtába, még másnap reggel sem. Amikor a nénje nagy dérrel-durral kijött, hogy ráparancsoljon, nem találta ott a kislányt. Nézte a górénál, kereste a kertben, de nem találta. Aztán csak elment a férje a kisbíróhoz, bejelenteni Ágika eltűnését. Jött két csendőr, hogy körbenézzenek, de hűlt helye volt a kis barátnémnak. Eszembe jutott, hogy egyszer Ágika megmutatta az istálló mögötti kis titkos zugát, ahová a tavalyi elszáradt karácsonyfát bevitte, s ha nagyon szomorú volt, odahúzódott hozzá és neki panaszolta el bánatát. A kis szemétbe dobott fa a szívéhez nőtt, azt szokta mondogatni, hogy ők rokon lelkek, hiszen őt is kidobták a szemétbe, de azért a kis, levelét lehullatott fa is szép maradt, ő is úgy érzi, hogy a lelke tiszta és szép maradt, ha majd az Édesmamával találkozik, ne okozzon fájdalmat neki.
Elmondtam hát a csendőröknek, hogy Ágika biztosan megint a búvóhelyén rejtőzködik, s megmutattam nekik, hol találják meg. A két csendőr kibontotta az istálló mögötti léckerítést és az összehordott száraz gallyak között megtalálták Ágikát, aki ott ült a sarokban, szorosan ölelve a kis elszáradt fenyőfácskát, s az éjszakai ónos esőtől olyan volt a haja, a ruhája, mint egy jégkirálynőnek. Merev arcán is csillogott a ráfagyott hólé, s arca olyan széppé változott, mint egy mesebeli hercegnőnek. Azt gondoltam, Ő már találkozott az Édesmamával, azért szépült meg ennyire. S ahogy álltam, még most is emlékszem, ahogy a könnycseppek végig gördültek az arcomon. S arra is, hogy rajtam kívül senki sem sírt. A két csendőr elzavart: - Nem neked való ez a látvány – de én egy kissé távolabb a nagy diófa mellett megbújtam, s megvártam, amíg Ágikát beleültették a fekete koporsóba, mert a meggémberedett kis testét nem tudták beleegyengetni a nagy ládába. Karácsony táján mindig eszembe jut Ágika, aki velem egy idős volt, s aki úgy élt itt közöttünk, mint egy kis királylány, akinek soha senkihez sem volt egy rossz szava, még gondolata sem, elfogadta az életet úgy, ahogy az rá méretett, s a parányi kis vézna testében volt annyi erő, hogy utolsó pillanataiban is szeretetet adjon. Igaz, csak egy száraz fenyőfácskának, de ahogy ott ölelte, ahogy hozzá bújt, érezni lehetett, hogy ha engedik, akkor az egész világot így ölelné át, így akarna szeretni minden embert, hogy szebb legyen a Föld.
Rozgics Mária
Aranyosi Ervin:
Öreg karácsony
Mikor megöregszel, szűkül kívánságod,
a karácsonyt nem az ajándékért várod.
Sőt, inkább szívedből te szeretnél adni,
az ünnep varázsát vágyod megragadni.
De mi a te vágyad, amit szíved képzel?
Az öröm szívedben, amit akkor érzel,
mikor szeretteid reád mosolyognak,
mikor veled vannak, körötted forognak.
Életet lehelnek megfáradt szívedbe,
melegséget hoznak a téli hidegbe.
Mikor megöregszel, teszed csak a dolgod,
ha mások örülnek, attól leszel boldog.
Szívesen elnézed arcuk ragyogását,
ebben látod ma már az ünnep varázsát.
Elfeledsz fájdalmat, kínzó betegséget,
megfáradt testedbe visszatér az élet.
Visszafiatalodsz, mert szíved motorja
újra a szeretet fényét birtokolja.
Látod, a szeretet ma is mire képes?
Ma csodaszép minden, ami máskor rémes.
Mikor megöregszel, vajon mi hiányzik,
mitől ez a néhány óra szebbnek látszik?
Miben különbözik a hétköznapoktól?
Miért szenvedsz hiányt ölelő karokból?
Miért csak az ünnep ad pár boldog órát?
a hétköznap miért betegséget ró rád?
Hogyan tölthetnéd meg szíved szeretettel,
vajon mit is tehet ma egy öregember?
Vajon álom marad, ami ma még álom?
Miért is nem lehet mindennap karácsony?