Az élet császárjai
Alábbi témám alanyai nem is tüskék, hanem vörösen izzó százas szögek a körmünk alatt. Gondolom, már a címből kitalálták, hogy ezúttal napjaink Csák Mátéiról kívánok kissé értekezni.
Mint köztudott, a nemzetközi trendnek megfelelően nálunk is ősidők óta kasztokra van szakítva a társadalom. Ahogy az szokás, itt is a létminimum alatt (vagy még úgysem) vegetál vagy 5 millió kizsigerelt honfitársunk és úgy 4 millió „amerikai álmot kergető”, aránylag ögyesen törtető világpolgár, mely erős középosztálynak semmi sem lehet eléggé drága, ha a saját jólétéről és szórakozásáról van szó. Nyilván abszolút megérdemelten ez az a roppant ögyesen lavírozó népréteg, amely, ha éppen kedve szottyan Willy Fog-ként járja a világot, és úgy 2 évente cseréli le a pöpec autóját egy menőbbre. Továbbá, minimum egy 5 szobás luxus kecóban húzza meg magát másod, vagy harmadmagával és a Tescoban olyan fütyörészve pakolja tele a méretes rácsos Trabantját, mint kubikos a talicskát. S végül van, az a párszáz hiéna tejen nevelkedett és Dáriussá gazdagodott oligarcha. Akiknek nyilván a csillagok szerencsés állásának és Fortuna anyai gondoskodásának köszönhetően, egész iparágak és egész megyék vannak a nevükön. Ám, MZ/X messianisztikus személyiségének köszönhetően, egyszerre három csúcs oligarcha is megvilágosodott és amolyan új Széchenyiként rádöbbentek, hogy mégis csak a haza üdve mindenek előtt. Szóval, a kölcsönös utálatot és irigységet bölcsen félretéve, szépen összedugták a fejüket és úgy döntöttek, hogy közös erővel és némi pénzecskével pajzsra emelik a reménybeli új vezért. Elvégre, sosem lehet tudni, ugye. Aki majd az ő acélos karjukra támaszkodva számolná föl Orbán basi szörnyű rémuralmát, aki ráadásul ki nem állhatja a másik hiéna falkába tartozó nagyképű műtrágyakirályt. A másik pénzeszsák meg a Soros Alapítvány kurátora is volt kurta szabadidejében, mely elvesztett zsíros alibi állásért szintén illik vérbosszút esküdni. A triumvirátus harmadik tagja pedig szintén egy amerikás „magyar”, aki a változatosság kedvéért a „pornó Cézár” megtisztelő címet viseli. Szóval, egyre több olyan derék múlti milliárdosunk van már, akiket nem vakít el a mesés gazdagság és csupán egyetlen apró jellembéli ferdülésük van, hogy t.i. piszkosul nem szeretnek adót fizetni. De, már maga ennek fölemlegetése is főbenjáró felségsértés számba megy náluk. Úgyhogy, kéretik tudomásul venni, hogy ők még véletlenül sem holmi pitiáner szarrágó tetvek, hanem mély érzésű filantrópok és a hazájuk üdvéért vért izzadó patrióták! Az ilyen-olyan naplopó aktivisták önfeledt szórakozásait is csak azért fizetik olyan dzsentrisen, hogy elősegítsék a szent népakarat kikristályosodását, hogy a helyi kő primitív surmók végre ráébredjenek a liberális jogállam számtalan előnyére. Így aztán, a választási komédiákon kizárólag olyanokat juttatnak be a Parlamentbe, akiknek már a párnás kisujjukban van a gender ideológia meg a liberalizmus minden csinjabinja. Csak úgy elrettentő mementóként jelezném, hogy szegény kishazánk zsinórban már három milliárdos oligarcha átkos országlását is elszenvedte az utóbbi 30 évben. Medgyessy, Gyurcsány és Banjai Gordiét, akik a mai napig is nagymenő „üzletemberként” tengetik a tyúkszaros életüket. Nem is maradt kő kövön az országban, de még Gőgős Gúnár Gedeont is csak a régi iskolás könyvekben lehet már látni. Ám a látszat csal, mert úgy látszik, hogy még mindig bőven van mit ellopni. De, hiszik, vagy sem, én azért fölnézek erre a minden libahájjal megkent hiéna falkára. Mert, lássuk be, azért nem semmi ám a semmiből idáig eljutni ebben a roppant szoros mezőnyben. Hisz mivelünk, pondró jobbágyokkal ellentétben ők annyira, de annyira tehetségesek, szorgalmasak és tisztességesek, hogy nem is értem, miért is utálja őket annyira ez az irigy pórnép. Talán csak nem azért, mert a többségük pár év, vagy csak pár óra leforgása alatt egész iparágakat kaparintott meg magának az egykori direktori fizetéséből —, vagy szinte a semmiből? Szóval, nincs mese, földöntúli tudás birtokosaik ők. Na, jó, hát sokuk papájának nem egy kövér libájába került a 8. osztály elvégzése is. Így aztán, a szegény elkényeztetett hülyegyerek kénytelen volt először kicsiben vigéckedni és ebből szert tenni az első emeletes terepjárójára, majd a négyszobás belpesti luxus kéjlakjára. Többségük szorgos munkával és vasakarattal így tanulta ki az élet jesiváját és ezt az ősi kalmár mesterséget. Továbbá, így kapott vérszemet a sokkalta zsírosabb prédákra. Így tanulták meg, hogy kinek hány cm mélyen érdemes benyalni és a mesügébb (nem olyan ögyes) riválist hogyan kell svábbogárként eltaposni. Ám, ha nagyon kiéleződött a harc a zsíros koncért, hát egyesek nem riadtak vissza egy jó kis robbantástól sem, mondjuk az Aranykéz utcában, de olykor egy jó kis betonozástól sem fintorodtak el a garázsuk diszkrét félhomályában. De, ma már nem ilyen Al Caponés időket élnek az Armani öltönyös magyar gengszter urak. A meggyőzéshez ma már bőven elég pár rongyos milliócska kenőpénz, de a zsarolás és a halálos fenyegetés is igen célravezető tud lenni. Közben meg hadd ugasson csak az a sok irigy földtúró ganés paraszt, meg az a sok garasos múlti rabszolga a csatornák mélyéről, ők úgyis csak azért vannak, hogy rájuk gürizzenek szakadásig. Mire föl követelik azok vissza a csontig ellopott nemzeti vagyont, amikor ők voltak az ögyesebbek és ők értek oda előbb?
De, hogy lássuk kikkel van dolgunk, a rohamosan közelgő újabb bibliai csapások előtt még rendeznek nekünk egy olyan „utolsó vacsorát”, hogy minden magyar jobbágy egyenesen bele fog fulladni a nagy zabálásba. Ezzel ünnepeljük meg, hogy a mi honszerelmes kedves vezetőnk életében először fog szembesülni egy valós fenyegetéssel, a végtelenített uralkodását illetően. Úgyhogy, olyan pénzeső lesz itt, mintha csak mannák potyognának a sivatagi égből. Lesz itt 13. havi nyugdíj, pedagógus-béremelés, adómentesség a jövő rabszolgáinak, nyelves csók, a falusi csók, szuper csók, fegyverpénz, ruhapénz, pulykapénz, bugyi pénz, kelengye a kis puttóknak, minimálbéremelés a múlti trógeroknak, egy rúd téliszalámi meg plusz kalóriapénz az aranylábú csodafocistáknak. Szóval, a totális kivéreztetésünk előtt még mind beugrunk a nagybőgőbe, miközben kórusban énekeljük a „Hajmási Péter, Hajmási Pál”-t. (Úgyhogy, pénz nem számít, azon ne múljon kedves Öcsém meg kedves Húgom, te csak érezd jól magad, és el ne feledd, hogy kinek köszönheted!) A sok százezer favela-lakó Tamil tigrissel sem lesz gond, azok most is beérik majd pár kiló Ella krumplival meg pár csomag száraztésztával. A pénzt úgyis csak elinnák meg elfüstölnék a levegőbe, azzal a ronda ukrán csempész cigivel, ami után ráadásul nem is adóznak 300%-ot a megfelelő feneketlen kaftán zsebekbe. Persze, ez a kérész életű Kánaán sem fog ám örökké tartani, hanem éppen csak addig, amíg a régi-új imperátorunk buksi fejére újra rá nem kerül az immár pár cm-el kibővített császári babérkoszorú. Ha megérzésem nem csal, ezután jön majd a kollektív másnaposságra az igazi kijózanító fekete leves. És, mivel minden nyomornak és pusztulásnak mindig vannak vámszedői, ne nagyon lepődjünk meg, ha ismét gőzerővel beindul majd a hullarablás. Miközben mi Monte Cristo-k leszünk a saját lakásunkban és az utcára is csak szkafanderben mehetünk ki egy rövidke egészségügyi sétára, addig egy maroknyi alfa patkány megint úgy megszedi magát, hogy fölrobban a feje. Persze, dörzsölt, bélpoklos paraziták lévén annyi életteret azért még hagynak nekünk, hogy az élenjáró Sztahanovista beoltottaknak megengedik, hogy a füstölgő romokon orrvérzésig dolgozhassanak, és vastagon adózhassanak. (Hiába, ahány ház, annyi szokás!) Na, ez az a reménytelenül megvezethető fajta, amely addig oltassa szitává magát önként és dalolva, míg úgy fog kinézni a karja, mint Keith Richardnak és Ozzy Osbournnak. (Elvégre egyszer úgyis mindenkinek el kell patkolnia, ugye.) Szinte látom, amint a sátánian vigyorgó foltos hiénáink már most dörzsölik a mancsukat és élesítik karmaikat a könnyű zsákmányra várva. Rendes hiénákhoz illően még élve fogják fölfalni a covid terror miatt csődbe ment kisvállalkozásokat, és a mesteri cselszövéssel eladósított kisemberek otthonait. Na, ehhez kell ám az akkumulátor sav a gyomorban meg a rinocérosz bőr a pofán! De, hát mit lehet tenni, ha ilyenkor kurva olcsó minden, de legfőképp az emberélet. Ilyenkor szabad a vásár, ilyenkor az egy font hús sem elég már, mint Shylock-nak. Amikor sokmillió jámbor nyomorult a puszta túlélésért küzd, addig a halál és a pusztulás vámszedőinek szabad a pálya. Ilyenkor nyugodtan be lehet vásárolni gombokért zsíros termőföldeket, lepusztult szállodákat, éttermeket, jelzálogon lévő ingatlanokat, luxus kurvák tucatjait, de pitiáner strómant is lehet már venni két karton cigiért. Minél mélyebbről kapálóznak a szerencsétlen áldozatok a mocsárban, annál olcsóbb minden. Egyértelmű tehát, hogy a keserves adó-milliárdjainkból mangalicává hizlalt oligarcha csótányoknak egyáltalán nem érdekük a mi kiegyensúlyozott nyugodt életünk, a viszonylagos jólétünk és a nyugalmunk. Ugyanis, minél több a csőd, minél magasabb a munkanélküliség és az infláció, annál olcsóbbak a vagyontárgyak és a rabszolga „humán erőforrás”. Úgyhogy, mielőtt még valaki teljesen elalélna ettől a Róbert bácsis nagylelkűségtől, jó, ha tudja, hogy Európa egyetlen kormánya sem szarja le ennyire a saját népét, mint a miénk. Ugyanis, nekik ez a pár morzsa visszaosztás olyan, mint egy busásan megtérülő befektetés az életfogytig tartó szabad rabláshoz. Aztán, mire fölocsúdunk, addigra már szinte minden értékünk az ő enyves markukban lesz. Ahogy eddig is, minden életben maradt zsellér nekik fog dolgozni és tejelni, de még a napocska is csak nekik fog sütni. Hogy mi ebből a tanulság? Sokmillió kifosztott és agyon szurkált bio robot pokoljárása, csupán pár száz senkiházi kleptomániás parazita kiskirály fejedelmi luxusáért. De, hát eddig is sokszor megszenvedtük már a bibliai csapásokat és a sivatagi tornádók szörnyű dühét is nemesen kiálltuk. És most lábalunk kifelé a feneketlen mocsárból, a Lőrinc meg én. És itt kapaszkodunk egymásba a Gattyánnal, a Rogán Tónival, a Kókával, a Ferivel, a Csányi Sanyival meg a többi derék hazaffyval. Nekik sem volt könnyű, nekik is mély barázdák éktelenítik az arcukat. Mint jó parasztgazda az aszályban, ők is úgy virrasztották végig ezt a végtelennek tűnő nyáridőt a hokedlin ülve a konyhaasztalnál, egy csupor lőre mellett keseregve. Ott az a temérdek tóparti strand, a szállodalánc, a királyi erdő és a lipicai ménes. Ebben mind benne van a keservesen összekuporgatott kis pénzecskéjük. Tehát, szomorkás ölelések ideje volt ez, a covid mentes nyár, a sok bizonytalanul elmotyogott „nem lesz semmi baj” és a szívet-lelket átjáró jeges rémület: tudunk-e majd télire enni adni a családnak? Na, de hagyjuk is a morbid hülyeséget, mert a helyzet ennél sokkal tragikusabb. Ugyanis, minden jel arra utal, hogy jövőre (is) az ország zöme marhára megszívja, ezeknek a gusztustalan vérszopókban meg marhára nem lesz semmi bajuk, még akkor sem, ha egyenesen egy Kalahári sivataggá szárad egész Magyarország. Sőt, annál többet fog fialni nekik az a pár üde oázis, amit eddig már sumákban lenyúltak maguknak. Bocsika, ha túl dagályos voltam, de sajna ezt nem lehet egy rövid szösszenetben leírni, na.
Horváth András
Világ Magyarsága